Kereső toggle

Katarzis volt, változás nem

26 éve zajlott le a romániai forradalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Huszonhat éve, nem sokkal karácsony előtt kezdődött az a folyamat Romániában, amelynek eredménye lett a Ceausescu-rezsim megbuktatása és a diktátor kivégzése. A forradalom ugyan nem hozta meg azt a társadalmi változást, amit vártak tőle, de az emlékek máig élnek, és szinte mindenkinek van saját története a történelmi napokról. Az események történelmi megítélése azonban korántsem egységes, az elmúlt évtizedekben számos összeesküvés-elmélet keletkezett, amelyek titkosszolgálati akciókat, külföldről vezényelt államcsínyt láttak az események mögött, megfosztva a románokat a forradalom eszméjétől.

„Az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceausescu mindig is különbözött a keleti blokk vezetőitől; független, nacionalista politikája, a Varsói Szerződésből történő kilépése, a csehszlovák megszállás elítélése már-már elfogadottá tette őt a nyugati világ szemében” – mondta a Heteknek Kolumbán Gábor erdélyi politológus. Románia részt vett a kommunista blokk által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpián, sőt még az ország államadósságát is visszafizette, tehát a Nyugat szemében nem egy elkötelezett, Moszkvából irányított rezsim volt. Ceausescu ugyanakkor rendelkezett minden diktátorokra jellemző vonással: megalomán építkezések, fényűző, pazarló életmód, ami az idő múlásával egyre durvább méreteket öltött. „Ennek ellenére mindenki igyekezett a rendszer kiskapuit megtalálni. Egészen sajátosak voltak például az élelmiszer-beszerzés falvakból a városi asztalokig vezető csatornái. Igyekeztünk vidáman élni a mi kis barakkunkban” – fogalmazott Kolumbán.

Aztán a nyolcvanas évek közepére „az államadósság elleni harc” egyre nehezebb életkörülmények közé taszította a lakosságot: üres élelmiszerboltok, állandósuló  fűtő- és üzemanyaghiány, akadozó víz- és áramszolgáltatás nehezítette az ország életét. Az ellátási problémák okozta elégedetlenség már 1987-ben tetten érhető volt, amikor felkelés tört ki Brassóban, ám ezt a katonaság leverte és megtorolta. 1989-re ez az állapot már robbanással fenyegetett, mert a hiányt a „Kárpátok Géniusza” ideológiai alapon fokozta. Az egy évvel korábban meghirdetett falurombolás politikájával végképp maga ellen fordított mindenkit. Érezhető volt, hogy már csak egy szikra hiányzik ahhoz, hogy változás kezdődjön el, de azt, hogy ez az év utolsó hónapjában történik, senki sem gondolta akkor. „Utólag persze könnyen kikövetkeztethetőek az események, de a döntő érv mégis a diktatúra puhulása volt, ami egyértelműen Gorbacsov szovjet főtitkár nyári látogatásához köthető. A Securitate mintha engedékenyebbé vált volna, sőt a zárt láncú tévéhálózatokat a titkosszolgálathoz közeli vállalkozók kezdték kiépíteni a tömblakásokban, és az üzemeltetés is cenzúra nélkül történt. A szabad világ hírei szabad beszédet hoztak, lazult a kontroll” – emlékezett vissza Kolumbán Gábor.

 A változást végül Tőkés László temesvári református lelkész kilakoltatása indította el. Tőkés 1986-ban lett lelkész a városban, és 1989-ig rendszeresen felszólalt a falurombolás ellen, melynek következtében megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból. Az ebből kialakuló ellenállást tekinthetjük a román forradalom első lépésének. Tőkés kilakoltatásának hírére hívei megjelentek a házánál, hogy így akadályozzák meg a lelkész eltávolítását. Mindez hamarosan a rendszer elleni tiltakozássá alakult, szerte a városban tüntetések kezdődtek. A tiltakozók száma folyamatosan nőtt, a rendfenntartó erőknek csak vízágyúval és  könnygázzal sikerült megfékezniük a tömeget. Tőkés szerepét a román sajtóban sem kérdőjelezte meg senki egészen a volt püspök radikalizálódásáig, akkor azonban számos Tőkés szerepét firtató cikk jelent meg a médiában. Az egyik legérdekesebb annak a nyugdíjas szekus tisztnek a megszólalása, aki a volt püspök megfigyelését irányította. Rodu Tinu azt állítja, hogy a lelkész a magyar titkosszolgálattal folyamatos kapcsolatban állt, és nem a Ceausescu-diktatúra megdöntéséért szállt síkra, hanem irredenta céloktól vezérelve Románia szétrombolása volt a célja.

„Tőkés szerepe olyan volt, mint a szikrának egy benzines hordóban” – mondta lapunknak Nagy Árpád politológus-történész, aki szerint a forradalom spontán volt, de az oda vezető út ki volt már kövezve. Gorbacsov nyár eleji látogatása során egyértelművé vált, hogy Ceausescu képtelen önmagától eltűnni a színről és átadni a helyét egy reformistának, ezért csak a bukás jöhetett szóba. „A román kommunista párt belső struktúrája hamar eltüntette azokat a személyeket a pártvezetésből, akik szimpatizáltak a gorbacsovi gondolatokkal. Ion Iliescu volt az egyetlen, aki alkalmas volt a feladatra, de őt is száműzte a diktátor felesége, Elena, mégpedig egy műszaki könyvkiadóba. A szóbeszédek szerint Gorbacsov titokban mégis találkozott Iliescuval, és megegyeztek a diktátor eltávolításáról, de ezt a mai napig tagadja a későbbi államelnök” – mondja Nagy Árpád.  

December 17-ére újra több ezer ember gyűlt össze Temesváron, és ekkorra már a fegyverek is előkerültek: a karhatalom a tanács épületébe is benyomuló tüntetők közé lőtt. December 18-ára Temesváron gyakorlatilag szükségállapot uralkodott. A harcok a következő napokban tovább folytatódtak. „A tüntetők a kijárási tilalmat semmibe véve tovább folytatták tiltakozásukat, a hatalom pedig még erőszakosabb módon lépett fel: a Securitate egységei is megjelentek, és megtorló akciókba kezdtek” – emlékezett vissza Ferenczi Zsolt újságíró, aki gimnazistaként temesvári nagyszüleinél volt az ominózus napokban. Ceausescu a zavargások ellenére nem mondta le korábban egyeztetett iráni útját, így december 17-e és 20-a között nem tartózkodott Romániában. Eközben a forradalom fokozatosan  továbbterjedt, mind több és több városban kezdődtek tüntetések, tiltakozó akciók. A Securitate egyre kegyetlenebb akciókba kezdett, voltak városok, ahol a kórházakban fekvő sebesülteket is legyilkolták. Hazaérkezése után Ceausescu nagygyűlést szervezett Bukarestben, ahol elítélte a temesvári eseményeket. Az óriási ellenkezés és hangzavar ellenére végig tudta mondani a beszédét, de ezután a tömeg nem ment haza, sőt mind többen érkeztek az utcákra. Rövidesen összecsapások robbantak ki, amelyeknek eredménye 49 halott és 500 sebesült volt. „Egyre több városban kezdődtek fegyveres összecsapások a nagygyűlés után, ám a közigazgatás emberei nem kaptak egyértelmű utasítást, hogy mitévők legyenek” – jegyezte meg Ferenczi. A történészi elemzések szerint Ceausescu még mindig hitt abban, hogy a nyári kínai történésekhez hasonlóan ő is fenn tudja tartani a rendet, akár a katonai szükségállapot bevezetésével is. December 22-én hajnalra a rendőrség – a katonasággal karöltve – sikeresen meg is tisztította a fővárost. A statárium bevezetését azonban Vasile Milea védelmi miniszter megtagadta, majd máig tisztázatlan körülmények között öngyilkosságot követett el. Ceausescu megpróbált még egyszer a néphez szólni, de látva a teljes ellenállást, helikopterrel elmenekült a fővárosból. Nem sokáig tartott a menekülésük, ugyanis légtérzárat rendeltek el, így Targoviste-ben le kellett szállniuk. Egy ottani kutatóállomás dolgozói értesítették a felkelőket a diktátor hollétéről, így nem sokkal később elfogták őket. A fővárosban és az ország jó néhány nagyvárosában a katonaság átállt a tüntetők oldalára, de az alacsonyabb szintű Securitate-egységek továbbra is folyamatos veszélyt jelentettek. A december 22-én elfogott diktátort és feleségét három nap rejtegetés után december 25-én rögtönítélő bíróság elé állították, és halálra ítélték. Az ítéletet azonnal végrehajtották, ami Ferenczi Zsolt szerint a forradalom gyors lezárását célozta. A harcok azonban a kivégzés után még néhány napig folytatódtak, és csak december 28-ára szűntek meg. A román forradalom halálos áldozatainak száma 1104 fő, a sebesülteké 3352 fő.

Ferenczi szerint érdekes, hogy a forradalom után valódi felelősségre vonások nem vagy csak nagyon későn voltak – például 2008-ban ítéltek el 15 évre két tábornokot. Ráadásul a korábban hatalmon lévő párttagok közül nagyon sokan szerepet vállaltak a következő évek kormányaiban is. Ferenczi szerint ez a tény is azt a felvetést támasztja alá, hogy létezett egy forgatókönyv a rendszerváltásra, amelyben a diktátor és felesége volt a vezéráldozat, és mindenki más megúszta a felelősségre vonást. Az újságíró szerint épp ez az oka annak a belpolitikai folyamatnak, amely egyre hiteltelenebbé teszi a politikai osztály minden tagját, mert volt ugyan katarzis, de elmaradt a változás.

 

A rettegett  Securitate

A Securitate (Állambiztonsági Osztály) az 1948-ban alapított román titkosszolgálat volt. Története két szakaszra bontható: kezdetben a hatalom megszilárdításában „segédkezett”, ekkor mint-egy 180 ezer embert internáltak, küldtek átnevelő táborokba. 1965 után a terror eszközével élt az állambiztonság. A rendelkezésre álló adatok szerint a Securitate létszáma jóval kisebb volt, mint amit a lakosság gondolt: az 1950-es ötezres létszám 1989-re 15 ezerre nőtt. Ezenkívül 38 ezer fő tartozott az állambiztonsági erőkhöz, de ez így is messze elmaradt például a 95 ezres keletnémet Stasitól. Ugyanakkor az informátorok száma 400 ezer fő volt Romániában, szemben a keletnémet 100 ezerrel. Becslések szerint a Securitate ténykedése mintegy 200 ezer ember halálához járult hozzá.

Olvasson tovább: