Kereső toggle

Andreas Lubitz és a média

Megmagyarázni a felfoghatatlant

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kommunikációs káoszba fulladt egy hét alatt a Germanwings tragédiája, és erről nem csak a média tehet. Alapvetően érthető, hogy a józan ésszel felfoghatatlan borzalmat megpróbálták a közvélemény számára valamennyire elfogadható módon értelmezni, ám az eredmény távolról sem lett meggyőző.

Amikor március 24-én bekövetkezett a katasztrófa, a körülményekből azonnal sejteni lehetett, hogy nem „egyszerű” baleset történt. Pontos információk hiányában érthető, hogy az első feltételezések a leggyakoribb okokkal, műszaki hibával vagy időjárási körülményekkel próbálták magyarázni az Airbus lezuhanását. A viharos időt szinte azonnal kizárták, és a műszaki okok is csak extrém forgatókönyvek esetén magyarázták volna a fokozatos süllyedés után bekövetkezett tragédiát. Közben a repülőgép apró darabokra tört roncsairól készült felvételek bejárták a világot, és az emberek válaszra vártak. Feltűnő volt, hogy miközben az áldozatok megrázó történetei (és néhány olyan utas története, aki lemaradt a járatról) az újságok címlapjára kerültek, a légitársaság nem hozta nyilvánosságra a pilóták nevét.

Közel 48 óra telt el, mire kiderült, amit addigra már Magyarországon is több blogger pedzegetett, nevezetesen, hogy szándékosság okozta a 150 ember halálát. Ám a francia ügyész szűkszavú bejelentése még több találgatást szabadított el. Ki volt Andreas Lubitz, a kezdetben tévesen huszonnyolc évesként emlegetett másodpilóta? (Utóbb kiderült, hogy nemcsak az életkorát adták meg tévesen, de az egyik neki tulajdonított világhírűvé vált fotó sem őt ábrázolta.) Nem lehetett tudni semmit arról, hol lakik, van-e családja, így a motívumokkal kapcsolatban csak találgatni lehetett. Az a tény, hogy az ügyész a sajtótájékoztatón határozottan visszautasította a kérdést is, ami Lubitz vallását firtatta („Nem itt kell keresni a megoldást” – mondta Brice Robin), megosztotta a közvéleményt. A legtöbben az interneten próbáltak tájékozódni, és a Google-on a „Lubitz, religion” hamarosan a legtöbbet keresett szókapcsolattá vált. Választ azonban a világháló nem adott, csak további találgatásokat. Voltak, akik azt feltételezték, hogy a szeptember 11-ei terroristák mintájára a pilóta titokban egy németországi mecsettel állt kapcsolatban, és ott radikalizálódott. Mások épp ellenkezőleg, azzal vádolták a hatóságokat, hogy a pilóta keresztény (netán zsidó) vallása miatt titkolóznak. A harmadik jellemző vélemény szerint, nem is szabad firtatni, milyen vallású volt Lubitz, mert „egyetlen vallás sem ösztönzi a híveit ilyen szörnyűségre”. (Utólag annyi derült ki, hogy Lubitz családja evangélikus vallású volt, tinédzserként ő maga is konfirmált, de a lakóhelyének lelkésze már egy évtizede nem tudott róla semmit.)

A halálos zuhanásról az újságok eleinte azt írták, hogy az utasok a legutolsó másodpercekig nem vettek észre semmit abból, hogy milyen veszélyben vannak. Ezzel az információval igyekeztek „megnyugtatni” mindenkit, hogy az áldozatok „nem szenvedtek”. Ám kiderült, hogy a kezdetben 8 percesnek mondott meredek süllyedés valójában 11 percig tartott, és legalább az utolsó 5 percben mindenki számára nyilvánvaló volt a halálos  borzalom, mert megszólaltak a gép zuhanást jelző riasztói. A percekig tartó kétségbeesett sikolyokat a fülkébe zárkózott másodpilótának is hallania kellett, ami még inkább kiemeli könyörtelenségét. Nem csoda, hogy sokan tiltakoztak, ne nevezze a sajtó öngyilkosságnak a tömegpusztítást (a Lufthansa vezérigazgatója is visszautasította, hogy az öngyilkosság szót használja).

Ám a közfelháborodást gyorsan tompítani igyekezett, amikor megjelent a hír, hogy a pilóta „depresszióban szenvedett” és orvosi kezelés alatt állt. Ezzel a dilettáns leegyszerűsítéssel egyszerre sikerült stigmatizálni a bármilyen fokú depresszióval küszködő százmilliókat, és lejáratni a német légitársaságot valamint orvosokat. Közben a fényképeken egy mosolygó fiatalember látszott, akinek zaklatott lelkiállapotáról a környezete (köztük a járat nagyon tapasztalt kapitánya) nem vett észre semmit.

Amikor kiderült, hogy a depresszió nem magyarázhatja (legalábbis önmagában) a tömeggyilkosságot, a német bulvársajtó (elsősorban a közvéleményt leginkább tematizáló Bild) felvetette a „szerelmi bánat” szálat. Felháborító módon szappanoperák ócska sablonjaival (menyasszonya előző este közölte, hogy szakít Andreasszal, aki pedig éppen egy drága autót vásárolt a számára) magyarázta a hidegvérrel végrehajtott mészárlást. Naponta kerültek elő újabb és újabb információdarabkák, amelyek között voltak abszurdnak tűnők (a pilótának látászavarai is voltak) és elgondolkodtatóak egyaránt. Ez utóbbiak közé tartozik a  düsseldorfi rendőrség kevés nyilvánosságot kapott bejelentése, miszerint Lubitz „az internet sötét oldalát is látogatta, többek között melegpornográfiával, öngyilkossággal és szexuális perverziókkal foglalkozó honlapokat”. (Ismerősei szerint, amikor utaskísérőként dolgozott, Lubitz gúnyneve „Tomato Andy” volt. Ezt a jelzőt gyakran biszexuális férfiakra használják, mivel a paradicsomot mindenki zöldségnek gondolja, holott gyümölcs).

Egy héttel a tragédia után úgy tűnik, a médiában alábbhagytak a próbálkozások, hogy egyszerű magyarázatokkal tompítsák a felfoghatatlan tragédiát. Ma már senki nem akarja megérteni Andreas Lubitzot. Bár a pontos indítékait továbbra sem ismerjük, abban lassan mindenki egyetért: pszichopata tömeggyilkos volt.

Olvasson tovább: