Kereső toggle

A Föld, ahol majd élünk

A hollywoodi filmipar előrejelzései bolygónk jövőjéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az utóbbi három évben bemutatott science fiction filmek jelentős része a Földön játszódik, a planéta jövőbeli sorsát taglalja. Érdemes megnézni, hogy a mostani víziók szerint mi mindentől szenved majd a bolygónk, kik és miért akarják birtokba venni – annál is inkább, mivel az igényes fantasztikum a műfaj hosszú történetében valójában mindig a saját korának problémáira reflektál.

Annyi biztos, hogy a földgolyó rövidesen nem lesz túl kényelmes hely. Aki teheti, elköltözik innét: más bolygóra vagy legalább egy hatalmas wellnessműholdra, hogy ne kelljen a szennyezett, minden szépségét elvesztett planétán tengődnie. A környezeti katasztrófákon túl a gazdagok és szegények már ma is vészesen növekvő szakadéka kedvenc motívuma az alkotóknak, és persze ott van a kívülről jövő vagy közülünk mutálódott „idegen”, aki a régebbi inváziós filmekhez hasonlóan most is leigázni és megsemmisíteni akar. És bár karakterében most is fő elem az „állati” vadság, de ezt újabban jéghideg intelligenciával párosítja, s ez akár korunk egyre okosabb vírusainak a parabolája is lehet.

Proletárok és rózsadombiak

Igényesebb társadalomrajzokat e műfajban mindig a közeli jövőben játszódó alkotásokban kapunk. Nyilván távolabbra nehezebb saccolni, a máris baljós 21. század második felére viszont könnyű sok olyasmit „előredobni”, amivel máris napi kapcsolatunk van. A „szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek” – mondja Jodie Foster, az Elysium egyik főhőse a film extrájában, és e két véglet kibontása, díszletezése és jelmeztára kap látványosan nagy hangsúlyt többek közt Az éhezők viadala (2008) sorozatban (Barbárok az aréna nézőterén. Hetek, 2012. április 20., Digitális osztályharc. Hetek, 2013. november 29.) is, ahol a sztálini gyárvárosok és az ipari forradalom nyomornegyedei köszönnek vissza a holnap Amerikájában. Az itt élő „éhezők” nemcsak eltartják a csúcsmodern, jólétben dobzódó Capitolium várost, hanem saját vérükkel szórakoztatják: évente fiatalokat sorsolnak ki közülük a nagyszabású gladiátorjátékokra. A könyvsiker tinitrilógiából készült filmekben a média már ma is tetten érhető vér- és borzalomigényének, valamint a propaganda tömeghatásának ábrázolása jóval maradandóbb, mint a szokványos romantikus–lövöldözős–menekülős jelenetek. Bár nézőinek nagy része azért ez utóbbiakat díjazza.

Az örökifjúság kultuszára utal, és a fejlett társadalmak szakadását korunk legértékesebb valutája köré építi a Lopott idő (2011) című alkotás. Egy kizárólag fiatalos külsejűek lakta társadalomba csöppenünk, ahol mindenki percekkel és órákkal fizet, s az egyenleget a karjába épített digitális számláló mutatja. Genetikailag (nem tudjuk, miért és kik) úgy kódolták az emberiséget, hogy mindenki huszonöt évig élhet „rendesen”, majd kap egy pluszévet, közben a számláló könyörtelenül csökkenti az illető életegyenlegét. Megeshet, hogy valaki napok alatt elissza-elkártyázza az életidejét, mások évszázadokat, sőt évmilliókat harácsolnak össze. Persze nem a gettóban, hanem New Greenwichben, a gazdagok elit negyedében, ahol senki nem rohan, hisz ideje, mint a tenger…

Hasonló osztálytársadalomba csöppenünk a már említett Elysiumban (2013) is, ahol a „burzsujok” a Föld körüli pályán keringő nagy műholdon tengődnek napágyaikban koktélt szopogatva, miközben odalent cudar az élet. A büszke amerikai nagyvárosok immár koszos romtelepek, mérgezett a talaj és a levegő, a köznép pedig jórészt spanyolul ért. Értjük az utalást, és azt is, ahogyan a beteg és szegény földiek próbálnak besurranni a jólét és kényelem saját határőrséggel bíró hatalmas űrszigetére – a lepukkant űrladikjaikon. Kubai csónakosok Miami partjainál és mexikói falmászók a texasi határon; nos, ezek villannak be rögtön – nyilván az alkotók szántszándékából.   

Emberek vs. másfélék

Ám jöhet a baj máshonnan is. A „nem vagyunk egyedül a mindenségben” valószínűség-képlet általános előérzetté lett a kollektív tudatban. Mert igenis van már ilyen, mégpedig a globális média tematizálása és a fogyasztói kultúra nemzeteken átnyúló trendjei miatt. Felmérések szerint „az itt vannak köztünk”-ben is mind többen hisznek, sokak számára pedig már csak az a kérdés, hogy „ők” a háttérből irányítanak, vagy holnap frontálisan törnek az emberiségre. A nyílt inváziós hagyományt viszi tovább A holnap határa (2014), amelynek bemutatóját nem véletlenül időzítették a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulójára, ugyanis a mozi fő témája egy (nem túl távoli) D-nap, ahol a homokdűnékbe bújt csápos idegenek várják zárótűzzel az Angliából partra szálló deszantosokat. És még az idő menetébe is bele tudnak piszkálni. Valójában egy – néhol részleteiben is azonos – új Ryan közlegényt látunk a szintúgy brutális tengerparti csatajelenetben. Ám a film Tom Cruise tisztes játéka és az évfordulóra aktualizálás ellenére nem durrant nagyot. Pedig a hadigépezet és a propaganda viszonyát, a hazafias dumákba rejtett manipulációkat jól visszaadja az alkotás.

Részletesebb és nyugtalanítóbb vízió az újragondolt és egész igényesre sikerült A majmok bolygója-sorozat első két része (Lázadás, 2011, Forradalom, 2014). Maga a „csomag” egyébként a Christopher Nolan-féle Batman-trilógiára hajaz. Ennek receptje: végy egy bejáratott, ám kissé elkopott, meseízű filmes toposzt, és töltsd fel nagyon-nagyon realisztikus elemekkel. S némi, még érthető filozofálással. Valós eseteket idéz például, ahogy az Alzheimer-kór elleni, majmokon tesztelt kísérleti gyógyszerből végül az emberre veszélyes majomvírus lesz, tehát egy jótékony tudományos fejlesztés lendül át az emberiség veszedelmeinek táborába. A második részt felvezető fiktív híradórészlet éppen a film bemutatásával azonos időben pánikot keltő Ebola veszedelmeire emlékeztet, az „igazi” hírekkel szinte dermesztően azonos képsorokat

vetítve elénk. Igen alaposan árnyalják a majom-intelligencia fokozatos emelkedését s vele párhuzamosan az emberi társadalom gyors széthullását. Előbb az áram, majd az állam szűnik meg, a közösségek a halálos vírus miatt felbomlanak, a túlélők erődszerű telepekbe zárkóznak be. A majmok közben makacsul képzik a kicsinyeiket, folyamatosan „majmosítják” az emberi vívmányokat (fegyverek, lovaglás stb.), és annyira gyűlölik az embert (egykori elnyomójukat), hogy saját rasszizmust fejlesztenek ki. Amúgy tényleg félelmetesek, és nem csak az elképesztő filmtechnika kelt bennünk kellemetlen érzést: a nyugati világot eltörölni kész terroristagyűlölet építkezik és ideologizál igen hasonlóan. A majmos filmek emellett a Terminátor-sorozat fokozatosan besötétülő atmoszférájára is emlékeztetnek. Ott az elszabaduló mesterséges intelligencia, emitt az orvosilag „felokosított” kísérleti állat lesz az emberiség pusztítója. Mindkét esetben humán agyból eredő tudás torzul el.

Lemerült elemek

Most érkeztünk el a lábunk alatti talaj vizsgálatához. A filmes jövőképek szerint nem pusztán földtani szempontból használódik majd el szülőbolygónk, a Föld több sebből is vérzik hamarosan. A Feledés (2013) elnéptelenedett, de poszterszerűen szép tájképein Tom Cruise „egerészik”, vagyis a maradék idegeneket irtogatja a nagy csata után, melyben ugyan győzött az emberiség, de a bevetett atomfegyver miatt költözésre kényszerül. Már egy gigantikus űrhajóban zsúfolódnak mind a Föld körül, egyedül az értékes víz miatt időznek még, amit roppant tornyokkal szivattyúznak fel a magasba. Aztán egy ügyes csavarral kiderül, hogy minden másképpen van (volt), és a film váratlanul a műfajteremtő Mátrixhoz lesz hasonló.

Az év filmjének is kikiáltott Csillagok között (2014) hosszan részletezi a bolygó haldoklását: mindent ellep valamiféle por, a termést gomba és penész pusztítja, s bár robotkombájnok araszolnak a határban, a nélkülözés általános, de még nem súlyos. Egy szinte líraira hangszerelt jelenetben például a farmer (utóbb űrhajós) Matthew McConaughey egy indiai (!) drónra vadászik a gyerekeivel – hogy a kiszerelt napelemeket hasznosíthassa. Amolyan second hand Amerika ez, ahol az enyészet melankóliája lassan mindent átsző. Emigrálni kell tehát a beteg Földről. Két csomagterv merül fel: az egyik szerint a teljes lakosságot egy élhetőbb bolygóra szállítják át; míg a másik néhány kiválasztottra koncentrál, akik továbbviszik az emberi faj genomját egy másik galaxisban. Oda egy a közelben felbukkant termetes fekete lyukon át lehet eljutni – még nem pontosan ismert módon. A kissé vontatott középső részben a gravitáció és az idő problematikája körül dilemmáznak, hol természettudományos, hol etikai szempontok szerint. Felismerhető a már említett Chris Nolan rendező szokott kézjegye: egy közönségfilmben is lehet mélyebb gondolatokat hinteni. Meg drámát is. Hisz a fekete lyukon át történő utazás „ugye” lelassítja az időt, ami a filmet meghatározó apa-lány kapcsolatot is jelentősen módosítja: a lány lassan idősebb lesz, mint a saját apja…

A film az utolsó negyedórában erős igazán. A rendezőre szintén jellemző, most is hatásos lezárás meghaladja a sci-fi műfaj kereteit, és mélyebb érzelmeket képes kelteni a nézőben. Bizonyára a fényéveken átnyúló szeretetről és ragaszkodásról látványba, szavakba és zenébe foglaltak hatásos kompozíciója miatt.

Hogy vajon mennyire pontosak ezek az előrejelzések Földünk jövőjéről, azt egyelőre – időgép híján – nem tudhatjuk. De ha megoldani nem is képesek, legalább felvetnek valamit mai gondjainkról, s arról: meddig jut, hová tart az emberi nem a század még előttünk álló időszakában.

Olvasson tovább: