Kereső toggle

Ilyen Mózes kellett nekünk?

Akik a bibliai filmek reneszánszát várják, valószínűleg csalódniuk kell

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Akik a bibliai filmek reneszánszát várják, valószínűleg csalódniuk kell, a „hős-korszak” nagy alkotásait ugyanis láthatóan nem lehet visszahozni. Ridley Scott új életet lehelt a történelmi filmekbe a Gladiátorral, de a most megjelent Exodus a jövőben feltehetőleg egy lesz a sok közül a kereskedelmi tévék karácsonyi kínálatában. Ha a száznegyvenkét percből úgy harminc nem csatázós vagy csapásos jelenetre megy, hanem tényleges színészi alakításra, mely még a Bibliához is szöveghű - az talán átvezethette volna a filmet is a lehetetlennel határos Vörös-tengeren. Úgy láttuk, a lehetőség megvolt, ám a filmkészítők nem éltek vele.

Ridley Scott filmje minden tekintetben monumentális alkotásnak készült: 140 millió dolláros költségvetés, nagyszabású és tényleg szépen megkreált vizuális effektek, két és fél órás játékidő. A celluloid nagy vonalakban követi a Biblia beszámolóját, de egyes elemeket dramaturgiai és világnézeti okokból „aktualizáltak”, hozzáalakítottak napjaink (téves) felfogásához. A film képei nagyban segítenek a korszak valós térben, időben való elhelyezésében, közelebb hozva egy sokszor túlmisztifikált történet valódiságát. Gyönyörű totálképek kísérik végig a történetet, Scott kivételesen ügyesen játszik a színekkel, a most még kevésbé ismert Alberto Iglesias pedig kitűnő zenei aláfestést komponált a történethez.

A Mózest alakító Christian Bale (Batman, A harcos, Börtönvonat Yumába) egy sikeres, megfontolt hadvezér, felvilágosult gondolkodása nem engedi, hogy az egyiptomi varázslók ténykedése megbabonázza, a zsigerekből kiolvasott egyiptomi jóslat sem győzi meg, hogy ő valaha első ember lesz. Pragmatikus, éles eszű férfiú, vezetői képességeit fitogtatnia sem kell: alapból tisztelik vagy tartanak tőle – s mindezt elsősorban nem a kidolgozott izmainak vagy harci tudásának köszönheti, pedig ezekkel is rendelkezik. A film elején bemutatott hőstette és karaktere jórészt a bibliai beszámolóhoz illeszthető adalék.

Miután Mózesünk jellemábrázolása plusz megvilágítást nyer a jelenetben, ahol a korrupt és gerinctelen pithomi helytartót helyre teszi, a néző már hajlamos tenyerét dörzsölve várni az egyiptomi varázslókkal, mondvacsinált bölcsekkel s a fáraóval az igazi konfrontáció erőpróbáit. Ami elmarad. Se bot, se kígyó, se az isteni jelek előzetes, majd következetes közlése. Már nyakig gázolunk a csapásokban, és még mindig sehol egy nyilvános szó a miértre – a vásznon. Ezzel méltatlanul nem kis morális deficitet varrtak a köztudottan igazságos Mindenható nyakába. Az egyiptomiak értetlensége és utálata érthetően következik az ilyen tálalásból, s ez még nem is az okozott legsúlyosabb veszteség. Míg a bibliai beszámolóban az Úr rendre figyelmeztető üzenettel küldi Mózest az egyiptomiakhoz a csapások előtt, a filmben effélékre nem szakítanak időt, a borzalmak mozgóképes dokumentálása talán leköti már az egész stábot. Az elsőszülöttek halálát hozó csapás előtt Mózes először még kijelenti az Úrnak, hogy ebben ő nem vesz részt, majd mégis, s legalább a fáraót meglátogatja egy visszafogott (de korántsem teljes és egyenes) figyelmeztetés erejéig. Fejcsóválásba nem is itt fogunk. Mi tagadás, Mózes és a gyerekszínész által megformált Isten vitái során mind kínosabban feszengünk: értjük mi a művészi szabadságot, az újítási szándékot, még a csavart is, de jobb lett volna csak Mózesen tartani a kamerát.

„A” listás színészek jelennek meg a vásznon, de Ramszeszt kivéve senki sem mozog kényelmesen a szerepében. Joel Edgerton mimikája és tekintete remekül adja vissza egy önmagában sem biztos, vívódó, majd a hatalom által elsodort és felőrölt fáraó karakterét. Valójában Ramszesz a főszereplő, mintha felcserélődne a jó és rossz oldal. Ezzel a film akár tudatosan, akár nem, idomul a korszak elvárásaihoz, politikailag korrekt igyekszik lenni, senkit sem megsértve. Ridley Scott megpróbált eleget tenni minden vélt vagy valós elvárásnak, és itt eresztette ki a keze közül a film sikerét. A Christian Bale alakította Mózes szkeptikus, állandóan relativizálja a körülötte zajló eseményeket, amik inkább csak megtörténnek vele, nem pedig az Istennel való közös munka gyümölcsei. Bale – bevallása szerint – a Biblia és a Korán mellett minden fellelhető irodalmat elolvasott Mózesről a szerepre készülve, de játéka egyáltalán nem meggyőző, nem egy elhivatott, stabil vezetőt látunk. A színész a bemutató előtt azt nyilatkozta, hogy Mózes skizofréniával küzdő ember lehetett, akinél barbárabb népvezérről még nem hallott.

Az Exodus „istenei és királyai” általános ideológiák, egysíkú értékrend szerint küzdenek meg, nyoma sincs a filmben a két egymástól merőben eltérő kultúra és hitvilág összecsapásának. Ebben az interpretációban Egyiptom nem egy elnyomó birodalom, ami rabszolgamunkából épült fel, viszont a történet új szemszögből való bemutatása az értékrend felborulásával járt. A fáraó indirekt módon, de áldozat a filmben, a néző pedig nem képes sajnálni a több száz éve elnyomott népet, akiket a sztoriban mindenféle emberi és kulturális sajátosságtól megfosztva,  masszává sűrítve látunk. Nem tudunk izgulni értük, nem érezzük át fájdalmukat, amit a hitüktől, Istenüktől, méltóságuktól, szeretteiktől megfosztott zsidóság érezhetett. Nyoma sincs a megszabadulás lehetősége által generált feszültségnek, ami a „mindent vagy semmit” drámaiságát sugallná. A történet nem koherens, érezhető, hogy a forgatókönyvet többen írták.

Ridley Scott munkássága egyébként igen széles spektrumot ölel fel, A nyolcadik utas: a Halál és a Szárnyas fejvadász mellett főleg történelmi jellegű munkáiról ismert, és ez érződik is azon, ahogy a három Oscar-díjas rendező a témához nyúlt. Scott mintha az 1959-es Tízparancsolat című filmet igyekezne remake-elni. A Charlton Heston főszereplésével készült alkotás minden idők talán legjobb bibliai témájú filmje, a háttérmunka, az elbeszélés módja és az akkori viszonyokhoz mérten korszakalkotó vizuális effektjei miatt. A rendező eddigi történelmi munkái képesek voltak elröpíteni az ókorba vagy Amerika felfedezésének időszakába – az Exodus esetén ez sajnos nem sikerült, nem érződik az a megkérdőjelezhetetlenség és emelkedettség, ami egy kasszasiker sztorit jellemez.

Emberek millióinak az értékrendjében, hitében és világnézetében számít sarokpontnak a zsidóság egyiptomi megszabadulása, a témához hozzányúlni csak óvatosan szabad, és ez eddig tényleg keveseknek sikerült. Spielberg Egyiptom hercege című animációs mozija érzékelhetően több alázattal nyúlt az elnyomott, majdnem teljesen hitét vesztett nép drámai sorsához és az utolsó pillanatban megtapasztalt isteni beavatkozáshoz, amely egy világbirodalmat roppant ketté, és ad új életet a rabszolganépnek. Egy alapvetően természetfeletti komponenssel rendelkező, örök érvényű igazságokat bemutató történetet nem lehet ezek figyelmen kívül hagyásával interpretálni úgy, hogy ne veszítse el a belső logikáját, lényegét, s ezáltal üzenetét. Az Istenek és királyoknál ez sajnos megtörténik, és marad egy mondanivalójától megfosztott mese.

A két idiótáról szóló Dumb és Dumber című filmvígjáték folytatása egyszerre debütált az Istenek és királyokkal az amerikai mozikban. Előbbi vitte el a lábbal szavazó közönség voksait: a nézők, úgy tűnik, manapság sem nyelik le a felemás produkciókat. Azért a Kivonulás könyve jó, ha előkerül odahaza, hogy a filmmel többé-kevésbé elcsapott gyomrokat kikúrálja.

Olvasson tovább: