Kereső toggle

A valóság józan fanatikusai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pintér Béla és Társulatának Titkaink című műve azzal szembesít bennünket a Szkéné Színházban, amiről a hazai politikai „elit” nagy egyetértésben úgy döntött: 70 évre titkosítja. A kádári besúgóhálózat máig ható viselt dolgai is színre kerülnek, de olyan kíméletlenül (nem vicc a korhatáros karika), hogy az emberfia nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Első dolgom volt a Titkaink után otthonomban a Besúgók és provokátorok című Kontroll Csoport- opust meghallgatni.

A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. A rajtvonalnál fekvő Szkéné büfében hosszúkávé mellől szemlélve az arcforgalmat kimondatott: valamikor ezért szerettem Budapestet. Mert Budapest egy olyan nő, akibe hajdan fülig szerelmesek voltunk. Amúgy a Pintér Béla és Társulata elnevezésű jelenséggel úgy kerültem kapcsolatba, hogy régi barátom meghívott az Átrium Film-Színház bemutatójára, aminek címe: Bárkibármikor. Mit sem sejtve lelkesedtem érte. Mert olyan jól megírt és eljátszott, mert nem hazudik nagyokat, mert nekem szól. Talán még rólam is. S mert Pintér rendezte, írta a darabot, és ő játssza egyik főszerepét – s főleg ez így egyben jó. Mire barátom: ha majd megnézed a Titkainkat a Műegyetem rakparton… Majd akkor… A Titkaink eddig a legjobb előadás, a legjobb új magyar dráma, és a Színikritikusok Díja 2014 „skalpokat” hozta be.

Pintér Béla a Kecskemét környéki tanyavilágban nőtt fel. Egy Tilla-interjúban Kerekegyházát, Fülöpházát és Fülöpszállást emeli ki. Bőrdíszművesnek tanult, az apai tiltás ellenére az iskolai ünnepségeken jól szavalt, és osztálytársa barátnője azt mondta, hogy ha valakinek, akkor neki vele együtt felvételiznie kell az Arvisura Színházi Társasághoz, amit a hetvenes születésű művész tizenhat éves korában, középiskolásként meg is tesz. 1990–97 között e társulat színésze. Innen nő ki a saját alternatív társulata, ami a mai Szkéné Színház magját adja. Apja tűzoltó főtörzsőrmester volt. Béla ifjúkori harcok árán lett színész, zenész, drámaíró, rendező – mára számos díjjal. „A Szkéné jelenleg a budapesti kultúrélet egyik színfoltja, alternatív színház jelentős nemzetközi kapcsolatokkal” – írják magukról honlapjukon az igazat.

A társulat előadásait tömegek tekintik meg. Jegyrendszer van. Csak úgy lehet belépőt szerezni, ha feliratkozunk hírlevelükre. Havonta kapjuk, ami révén látni lehet, mire és mikorra van még. Párnajegy is kapható a nézőtér jó kihasználtsága érdekében, a színpad és az első sorok közé ülhetnénk, ha ilyenünk lenne. Egy-két hónapos várakozás garantált, de röpül az idő, így aztán ez nem lehet probléma…

Pintér Béláék tükrében valódiság és fanyar humor a nagy magyar valóságról a Ménesi úttól egy nyíllövésre. Értelmiségi kabarénak kicsit sárga. Kicsit savanyú. De nagyon a miénk. Az utolsó percekben a besúgói külsőből mai steril, „ízig-vérig becsületes” politikusra fazonírozva magyaráznak a korábbiakban sötétebb és még sötétebb karakterek az arcunkba bele. Akik szintén saját titkaikkal lettek beszervezve. Akik keserű szájízű kiváltságukkal lettek naggyá, de ehhez el kellett árulniuk barátaikat. És aztán kiskosztümben kimondják egy mai kulcsember nevét is, akinek kocka Ladája hátul „valószínűtlenül kényelmes” volt, és százhússzal döngettek a pályán.

A darabnak van egy hálózati és egy pedofil szála. Zsarolásos dráma. A színpad hátterében furgon nagyságú orsós magnó forog, titokban rögzíti titkainkat. Felvétel készül, amikor a darab elején Balla Bán István (Friedenthal Zoltán alakítása) beteg hajlamáról beszél Dr. Szádeczky Elvira (szerepében Csákányi Eszter) rendelőjében. Utóbbi alakítja a későbbiekben Pánczél György elvtársat is. Fekete öltöny, nyikorgó fekete cipő, hátranyalt festett fekete haj, vastagkeretes fekete szemüveg. Annyira hozza a hatalmában túlzottan magabiztos, lekezelő elvtársak stílusát, hogy ki kell mondjam: megvan, hogy kik voltak a mesterei a mai politikusok többségének, kiváltképp a felszíni rajnak, akik rezzenéstelen arccal bármit-bármikor-bárhol belehazudnak a szemünkbe bármilyen színű pódiumaikról. Ők a nagy elődeik, bármennyire is tagadják e maiak. Mint a mai humordoktor jól definiálja: „A hazugság olyan igazság, aminek nincsen valóságtartalma.”

Pintér Béla és Társulata minden előadás előtt próbál. Hol hosszabbat, hol rövidebbet, mikor mire van szükség. A jó zenékkel, táncokkal együtt a darab közönségdíjasa a jelmez-, tér-, fény-, hangfelelősök, valamint a kellékes teljesítménye (a szkéné eredetileg színházi raktárt jelent). „Annyira sűrű és részletgazdag, hogy még utólag is leesnek poénok – mondja az előadás után az elcsábított ismerős –, legszívesebben még egyszer megnéznénk, csak túl gyomorforgató a pedofil-vonal, ami nélkül viszont az egész nem ütött volna ekkorát. Bárcsak havonta lehetne az embernek egy ilyen markáns színházi élménye.”

Többször szedáltam magam a pedofil jelenetek során. Ez itt egy színház. Felnőttek és gyereknek öltözött felnőttek. És szerencsére nem erről szólt a darab, inkább a következményeiről. Erre az elidegenítő effektre például akkor is szükségem van, amikor Pánczél György udvarol a jól megtermett Balla Bán Istvánnak, hogy menjen el hozzá a lakására és ünnepeljék együtt az új kenyér ünnepét. Megkönnyebbült sóhaj hatja át a termet, amikor a „terhelt” legényesen ellentmond: „Egyedül szeretnék lenni.”

Stefanovics Angéla (tudják, akinek a bankreklámban azt mondták, hogy: Köszönjük, Emese!) két gyerekszerepben is pengeként villan. Tatár Feri, a zongorista „Mindig a moll pentaton” kirohanásai a népzene ellen, mert az öltönyös úrfi számára J. S. Bach az egyedüli. Erre egyedül Balla Bán, a legtöbbet szenvedő bűnös és megzsarolt pedofil tudja – talán önmaga számára is – a vigaszt: a népzene olyan, mint a fáról szedett nyers gyümölcs íze. Az éretlen gyümölcs tiltott evése az egyik legelső, amit a kertben megtanulunk… És autentikus Bárdos Deák Ági a díva szerepében – akit a mellettem ülővel hallottunk a Tilos az Á-ban –, amikor az underground és a népdalos, népi táncos kultúra feszül egymásnak, mint (az egyszer már nagyon megunt) népi-urbánus ellentét egyik csírája.

Zakariás Beát Szamosi Zsófi alakítja. Míg a szeretője, Tatár Imre (Pintér Béla) írja a szamizdatot és rendszerellenes, Bea egy olyan szerkesztőségben dolgozik lelkes kommunistaként, ahonnan egy ízben egy máig főpropagandista által beszerzett pacalból hoz haza és készít vacsorát. A dominánsan narancssárga garbós Szamosi Zsófi álnaiv alakítása korhű. Gyerek voltam, 1980-ban szintén teljes hangerőn tízéves, de emlékszem a meggyőződéses karakterre, aki ma is meggyőződéses, csak mára már homlokegyenest másról van meggyőződve, és magára is visszamutogat az országos divat szerint. Pánczél elvtársat kell idéznünk: „...a valóság józan fanatikusai vagyunk, és a jó kompromisszumok robotosai”.

Balla Bán felesége Kata, szerepében Roszik Hella, aki saját kezűleg hegedül is a táncosoknak. Nagy magyar valóságismeretről árulkodik, hogy a főleg 1980-ban játszódó Titkainkra visszatekintő hang később, mondjuk a 2000-es években egy pesti aluljáróban látja viszont hegedűs kucsmás koldusként a valamikori szépasszonyt. Kódisállás. Sok itt az emberi tragédia. Túl sok. A jól végződő életutakról is annyit, hogy e drámában a legnagyobb besúgó, aki a butát játszotta és mindenki semmibe vette például néptánctehetségét, később miniszterelnök-helyettes, és – vigyázat, szpojler! – az általa beszervezett és öngyilkosságba hajtott pedofil zenész nevére létrehozott alapítvány díját adja át a névadó ügynöki jelentéseinek segítségével börtönbe juttatott egykori antikommunista kollégája zongoraművésszé lett fiának. Ördögi mű.

Az előadást követő reggelen telefonüzenetben kaptam a nézőtéren mellettem ülő barátomtól A Kádár című vers finomított változatát, amelyet a darabban a Vasfüggöny című illegális ellenzéki kiadványból idéz annak szerzője, a fő néptáncos Tatár Imre (ezért is csapott le rá az állambiztonsági szolgálat): „Hull belőled a mérgező permet, dugd a helyére az ötéves tervet.”

 
 

Olvasson tovább: