Kereső toggle

Tömeggyilkosság után vidámpark

Hetven éve lőtték sírgödörbe a várpalotai cigányokat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Száztizennyolc székesfehérvári és várpalotai cigány származású ártatlan embert (férfiakat, asszonyokat, gyermekeket) lőttek halomra 1945 februárjában a várpalotai Grábler-tó környékén. Noha hazánk egyik legnagyobb roma tömegsírja található itt, mégsem járt nekik sem tisztességes temetés, sem sírjel. Több mint hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán emlékhelyet állítsanak fel a tiszteletükre. A hetvenes években vidámpark, most magántulajdonban lévő kedvelt horgászhely található a borzalmas kivégzés helyszínén, ahol a jövőben akár egy üdülőcentrum is épülhet. A téma egyik kutatójával, Harmat Józseffel beszélgettünk minderről a roma holokauszt 70. évfordulója kapcsán.

Mi történt pontosan a várpalotai Grábler-tónál 70 éve?
– Történelmünk legnagyobb cigányok ellen elkövetett tömeggyilkossága történt meg itt. 1945. február első napjaiban, a nyilas uralom alatt 118 székesfehérvári és várpalotai cigányt végeztek ki egyetlen nap alatt a város határában fekvő Grábler-tónál. A Nemzeti Számonkérő Különítmény (N. Sz. K.) péti csendőrei – nyilván valakinek az utasítására – bementek Székesfehérvárra, hogy felszámolják a cigánytelepet. Összegyűjtötték az ott található összes cigányt, beleértve a gyermekeket és csecsemőket is, és Várpalotára szállították őket. Majd a cigánytelepet felégették. Másnap a várpalotai cigányokat is összegyűjtötték, és a székesfehérváriak mellé zárták a nyilasház pajtájába. Harmadnap valamennyiüket kivégezték.
Mi volt a vád velük szemben?
– Székesfehérvárt alig egy héttel korábban, január 23-án foglalták vissza a német csapatok. A „hivatalos” magyarázat szerint a cigányok raboltak, fosztogattak, és együttműködtek az oroszokkal. Az N. Sz. K. fő feladata ekkor az volt Székesfehérváron, hogy felderítsék a szovjet megszállás alatti fosztogatásokat és a kollaboráló személyeket, s hogy megbüntessék azokat. Létezett egy belügyminiszteri rendelet is, amely szerint „a kiürítendő területről a polgári lakosság közül mindazon megbízhatatlan egyéneket, akik a szovjet csapatok előrenyomulása esetén azokhoz csatlakozhatnak, továbbá a cigányokat családtagjaikkal együtt, végül még a feltalálható összes zsidó fajúakat vegyék őrizetbe, és a kitelepítési hely illetékes főispánja által biztosítandó átmeneti internálótáborokba kell őket elhelyezni”. A rendelet tehát a frontvonal mögé történő internálásról szólt, nem kivégzésről. Mindenesetre a cigányok bűnösségére semmilyen bizonyíték nincs. Arról nem beszélve, hogy a kisgyermekek és csecsemők semmiképpen sem vehettek részt a fosztogatásokban, rablásokban, és nem lehettek kollaboránsok. Érvényben volt a felkoncolási rendelet is, amely lehetővé tette, hogy a katonaszökevényeket, szökött munkaszolgálatosokat, fosztogatókat kihallgatásuk után kivégezzék. Ebben az időszakban azonban a legtöbbször nem folytattak semmilyen eljárást, sőt, sok esetben már a gyanú is elég volt ahhoz, hogy valakit a helyszínen felkoncoljanak. Ezeknek a kivégzéseknek egy része nyilvánosan, kimondottan elrettentés gyanánt történt.
Mi lehet akkor a valódi oka a roma holokausztnak?
– Ez egy nagyon összetett, bonyolult kérdés. Úgy gondolom, vannak nálam sokkal hivatottabbak, akik erre választ adhatnának, bár történészek közt is nagyon eltérő véleményekkel találkozhatunk. Mindenesetre voltak előzményei. A roma holokauszt – csakúgy, mint a soa – a náci Németország műve volt. A magyarok csupán kiszolgálói voltak a németeknek – Szálasiék kormánya különösképpen. Ugyanakkor hozzá kell tennem, bármilyen fájó is ezt mondani, a túlélők szerint „a magyarok rosszabbak voltak, mint a németek”.
Pontosan kik adták ki a parancsot, illetőleg kik végeztek az áldozatokkal?
– Közvetlenül a kivégzési parancsot Botond István, a Nemzeti Számonkérő Különítmény péti parancsnoka adta. Helyettese, Kozma István volt, aki embereivel összegyűjtötte a cigányokat. A kivégzést várpalotai csendőrök és nyilasok hajtották végre. Talán némi mentségére szolgálhat a várpalotai csendőrparancsnoknak, hogy az első, szóbeli utasításra nem volt hajlandó vállalni a kivégzést. Ezután kapta meg Botond István és a Gestapo helyi parancsnokának aláírásával az írásbeli parancsot, aminek (hasonló büntetés kilátásba helyezése miatt) engedelmeskednie kellett. Tehát a helyi csendőrök parancsra, valamint mintegy tíz várpalotai nyilas pártszolgálatos parancs nélkül, önbuzgalomból végezték ki a cigányokat. Nem kizárt azonban – több jel is erre utal –, hogy a kivégzési parancs valójában Orendy Norberttől, az N. Sz. K. teljhatalmú vezetőjétől eredt. A cigányok összegyűjtésének idején ő is Székesfehérváron tartózkodott. Nem valószínű, hogy ilyen esetben alárendelt tisztjei tudta és engedélye nélkül ilyen méretű tömeggyilkosságot elkövettek volna. Pintér József, a Fejér megyei nyilas főispán – még ha nem is közvetlenül ő adta ki a parancsot – annyiban mindenképpen felelős, hogy nem akadályozta meg a tömeggyilkosságot.
Hogyan végezték ki őket?
– A Várpalotára összegyűjtött cigányok közül kiválasztottak húsz férfit. Kivitték őket a városszéli akácosba, ahol nagy gödröt ásattak velük. Azután belelőtték őket a maguk ásta gödörbe. Majd húsz-huszonötös csoportokban a többieket is az akácosba hajtották – előbb a fiatalabb nőket, végül az időseket és a gyerekeket. A gyermekeket már a gödör szélén agyonlőtték. A sírásó cigányok közül ötöt a vár elé vezettek, őket ott végezték ki elrettentésül, nyilvánosan. Egyikük nyakába táblát akasztottak: „Így járnak a hazaárulók.”
Voltak-e túlélők? Lehet-e tudni róluk valamit?
– Ketten élték túl a tömegmészárlást. Egy székesfehérvári fiatalasszony, Lakatos Angéla (cigány nevén Mici) terhesen, ő nyolc lövést kapott. A másik egy 14 éves várpalotai kislány, Raffael Margit (Falat), akinek csodálatos módon sebesülés nélkül sikerült életben maradnia. Ahogyan később elmondta, még a lövések előtt beleugrott a gödörbe, ráestek a holttestek, így egyetlen lövés sem érte. Éjszaka kimásztak a gödörből, gyalogosan, bujkálva Veszprémbe mentek, majd Lakatos Mici továbbutazott Győrbe, férje rokonaihoz. Felgyógyulása után visszaköltözött Székesfehérvárra. A nyolcvanas évek közepén halt meg. Rokonaival sikerült találkoznom és interjút készítenem. Raffael Margitról kevesebbet tudok. Ő később Esztergomba költözött. Rokonai épp az interjú készítése előtt költöztek ki Kanadába egy jobb élet reményében. Legyenek szerencsések!
A tömegsír feltárása után volt-e újratemetés?
– Nem tudunk újratemetésről. A helyszíni szemle után visszatemették a sírt. 1949-ben a várpalotai tanács ugyan döntést hozott arról, hogy a tömegsírt temetőnek nyilvánítják, körülkerítik és emléktáblával jelölik meg, erre azonban nem került sor. Időközben a tó vizének szintje megemelkedett. A korábbi lankás, homokos part, ahová a háború előtt még fürödni jártak a gyerekek, s ahol valószínűleg a tömegsír is lehetett, víz alá került. A cigányok kivégzése és az emlékhely ügye évtizedekig feledésbe merült. A kilencvenes években történtek próbálkozások, hogy megtalálják a holttesteket, de eredménytelenül. Úgy gondolom, erre ma már végképp semmi remény nincs.
Vajon miért nem adták meg a végtisztességet az áldozatoknak?
– Mint említettem, az eset évtizedekig feledésbe merült. A meggyilkolt cigányok ügye senkinek nem volt fontos. 1974-ben került szóba először, hogy emlékművet kellene állítani az áldozatoknak, de a Hazafias Népfront Fejér megyei vezetősége ezt megakadályozta. Véleményük szerint a meggyilkolt cigányok köztörvényes bűnözők voltak. Csak 1995-ben került szóba ismét egy emlékmű állításának igénye. Az akkori cigány kisebbségi önkormányzat szeretett volna emlékművet állítani a városközpontban. Csak újabb húsz év múltán, 2006-ban sikerült elérniük, hogy egy szerény emlékművet, egy kopjafát állítsanak a vár mögötti téren a cigányok emlékére.
Egyáltalán mikor kezdték kutatni az itt történteket?
– Az 1980-as években Ury János pétfürdői helytörténész kezdte komolyan kutatni a cigányok kivégzésének történetét. Korábban csak egy-egy újságcikk jelent meg róla. Például Csaba Imre veszprémi újságíró is hivatkozik a népbírósági perek anyagára, de részletesen nem dolgozta fel az iratanyagot. Ury János viszont alaposan utánajárt a történteknek, átnézte a fellelt perek iratait, tanulmánya pedig több helyen is megjelent. Az ő munkája volt a kiindulópontja saját kutatásaimnak is. A Veszprém Megyei Levéltár, tudva, hogy évek óta foglalkozom a témával, megbízott egy forráskiadvány összeállításával. Eddig a korabeli sajtó anyagát néztem át, a továbbiakban pedig szeretném feldolgozni a rendőrségi jegyzőkönyvek, valamint a népbírósági perek lehetőleg teljes iratanyagát. Ezek összességéből remélhetőleg egy az eddiginél is pontosabb képet alkothatunk majd történelmünk legnagyobb cigányokkal szemben elkövetett tömeggyilkosságáról.
A helyszín története hogyan alakult később? Tényleg vidámparkot üzemeltettek itt?
– Az ötvenes évek végén, két nyáron át valóban egy kis vidámpark működött a tó partján, de ezt a tanács a magas fenntartási költségek miatt 1960-ban megszüntette. A rendszerváltás után a tó magántulajdonba került, azóta horgásztóként használják.
Felröppentek olyan hírek, hogy néha a horgászok borzalmas dolgokat fognak ki a tóból…
– Erről semmit sem hallottam, hogy a horgászok miket fogtak ki a tóból. Egy biztos: cigányok nem járnak oda horgászni.
Úgy tudni, üdülőközpontot akarnak itt létesíteni. Ez nem kegyeletsértés?
– Egy 2008-ban megjelent cikk valóban egy nagyszabású üdülőközpont létesítésének tervéről írt. Ez azonban tudomásom szerint azóta sem valósult meg.
Most augusztus másodikán rendezünk egy megemlékezést, mivel az itt megölt, több mint száz áldozatnak még egy tisztességes temetés sem jutott, sőt, többségüknek még a nevét sem ismerjük. Legalább most, hetven év múltán szeretnénk – egyszerűen ugyan, de méltóképpen – a holtakat megillető tisztelettel megemlékezni róluk, és megáldani azt a helyet, ahol minden valószínűség szerint nyugszanak, most már békében.

Olvasson tovább: