Kereső toggle

Az erő velük volt

De miért Messi lett a legjobb?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Civilizációk világméretű összecsapásának egyik színtere a futball-világbajnokság. A kultúrfölény fokmérője a sikeres szereplés, ami egy nemzet életképességének, hatékonyságának bizonyítéka – a gyenge eredmény vagy a meghiúsult kijutás pedig egyenesen a nemzethalál rémképét vetíti a vesztesek elé. A vébén nem pusztán a csapatok csapnak össze, hanem az egész háttér hatékony működése vizsgázik. A taktika, erőnlét, technika, mentális állapot mögött ott vannak a sikeres módszerek, technikai felszereltség, logisztika, sőt a sikeres csapatszellemet kialakító erkölcsi elvek is.

Ilyen szempontból tanulságos és messzeható következményekkel járhat a brazil csapat négy közötti fiaskója. Már a csoportmeccsek során látható volt, hogy taktikailag kicsit féloldalas a csapat. A szervezési feladatok jórészt a három kiváló védőre, Luizra, Alvesre és Marcelóra hárultak. Feljebb pedig, amikor Neymar visszalépett a labdáért, nem volt kinek passzoljon. Nem véletlen, hogy az egykori világbajnok Carlos Alberto pont az irányítót és a klasszikus befejező csatárt hiányolta a csapatból. A végén már úgy látszott, hogy a csapategység is megsínylette a németek elleni méretes zakót. A bronzmeccsen szomorú volt látni, hogy csak annyi elképzelés maradt a játékukban, hogy David Luiz középhátvédből ívelgeti a labdát a csatárok felé. A nagy ünnepből a felépült stadionok árnyékában csak a hiányérzet keserű szájíze maradt a braziloknak.

A hollandok mindig kicsit olyanok, mintha az Alfa holdbázisról érkeztek volna a vébére. A protestáns alapú liberalizmus öntudata erős individualista légkört ad a csapatnak, ami szilárd magabiztosságot kölcsönöz nekik, de az öntudat magával hordozza a „hübrisz”, a kérkedésből elkövetett bűn veszélyét is, ami ezen a vébén a hollandokat megakadályozta végső céljuk elérésében. Robben például nem igazán értette, hogy az a nyilatkozata, hogy volt egy műesése – nem az, amiért büntetőt kapott – Mexikó ellen, miért háborította fel a látszaterkölcs szertartásos tiszteletére sokat adó Latin-Amerikát. Olyan légkörben, amikor több százmillió ember ürügyet talál a szidalmazásra, még a világ legjobb játékosának is nehéz száz százalékon teljesítenie.

Hasonló eset a holland cserekapusé: az a taktikája, amellyel Costa Rica kiejtésében sikerrel járt – nevezetesen, hogy ingerelte az ellenfél játékosait – a szurkolók haragját váltotta ki. Az argentinok elleni meccs viszont már úgy alakult, hogy kényszercserék miatt nem tudta őt becserélni Van Gaal, így – bár nem biztos, hogy ezért, de – Hollandia elbukta a büntetőpárbajt.

A döntő az elmúlt vébék döntőinek egyik legjobb játékát hozta. Benne volt mindaz, ami taktikailag jellemezte a brazíliai vébé legjobb csapatait. A szurkolók ismét örülhetnek, mert a gólratörő támadófocira kerül ismét a hangsúly. A területi szervezési elv hegemóniája megtört, nem elsősorban a területi fölény érvényesítésével akarnak a csapatok nyerni, hanem nagyobb hangsúly kerül a minél gyorsabb helyzetkialakításra, amit sokszor egy-egy lyukas pont megtalálásával vagy létszámfölény kialakításával érnek el. Ennélfogva taktikusabbá vált a játék, az ilyen típusú helyzetkialakításhoz sokkal több ritmusváltás kell, ezért a nézők számára is élvezetesebbé válik a mérkőzés.

Az argentin és a német csapat számára a viszonylag könnyebb sorsolás is segítette a döntőbe vezető utat, kevésbé, nem annyira kifacsarva, jobban koncentrálva tudták hozni a meccseket. (Hollandiának és Brazíliának egy brutálerős Mexikón és Chilén is tovább kellett lépnie. Egy Németország–Mexikót vagy egy Argentína–Chilét nem lehetne fix egyesre venni.)

Mindkét csapat bekezdett a döntőben, és igaz, hogy a szokásos erős védekezésből mindketten feladtak a meccs megnyerése érdekében, de a kialakított gólhelyzetek nem a csapatok szellős védekezéséből, hanem a magas szintű támadójátékból következtek. A németek rendkívül jól és tudatosan variálják a begyakorolt kötelezők és a váratlan ösztönmegoldások arányát.

A kritikus pontokon végül a stabilitás döntötte el a világbajnoki cím sorsát. Az igazi western típusú összecsapásban megint Clint Eastwood lett a győztes, és Yul Brynner maradt alul. Amikor Schweinsteiger már többet volt földön, mint talpon, mert folyamatosan letarolták, és az argentinok a többi németet is egy-egy plusz csomaggal látták a hátukon, combjukon, vádlijukon, akkor már látszódott, hogy megint az veszít, aki előbb veszíti el a fejét, és az győz, aki végig megőrzi higgadtságát.

A vébét az a csapat nyerte, amelyik a legjobb volt. A legstabilabb háttérrel, legjobb módszerekkel, legjobb logisztikával, legjobb mentalitással. Európa még fellélegezhet, a kultúrfölény a mi oldalunkon van ismét, immár sorban a harmadik vébén.

Azt viszont senki nem tudja megmondani, hogy miért Messi lett a vébé legjobb játékosa.

Olvasson tovább: