Kereső toggle

Földesurak világa

Óránként 250 forintért izzadnak a megalázott napszámosok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Dél-Alföldön sokak számára a mezőgazdasági szezonmunkák jelentik az egyetlen kereseti lehetőséget. A munkaadók egy része korrekten bánik embereivel, de négyszemközt beszélgetve a napszámosok súlyos megaláztatásokról, embertelen körülményekről és a hatóságok érdektelenségéről számolnak be. A panaszosok a nevük elhallgatását kérték, mert attól tartanak, nem kapnának munkát többé, ha kiderül, hogy a nyilvánossághoz fordultak az ügyükben.

A napszámosokat nyáron, a hajnali órákban kisbuszokkal szállítják dolgozni. A munkaidő nyáron 12 óra, de van, hogy már tavasszal is ennyit kell talpon lenni szinte egy- huzamban. Ellátás nincs, vizet is csak a lajtos utánfutóból lehet inni – és megesik, hogy hetente csupán kétszer cserélik a vizet benne. Mindezt az egyik érintett alkalmi munkás, Laci sorolja. „Akármilyen meleg van, innunk is csak nagyon ritkán, több óránként egyszer szabad, vécé nincs a közelben, ami különösen a hölgyek számára nagyon kellemetlen” – teszi hozzá, megjegyezve, hogy kényük-kedvük szerint bánnak velük a munkaadók, hiszen mindenki jól tudja, hogy nincs más munka a környéken. Az íratlan törvények közé tartozik az is, hogy mobiltelefont nem lehet használni, ki sem vihetik magukkal a munkások, mert a gazda szerint a telefonálással csak lopnák a napot. Ha lebuknak, akkor levonnak a bérükből. Aki lázadozik, annak holnap nincs munka, de sok esetben – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – még közmunkára sem hívják az ilyen megbízhatatlan embert. Van, aki pedig úgy fogalmazott: néha be kell vállalni a szívességi munkát a falusi földesúrnál, különben nem lesz meg a 30 nap munkaviszony-igazolás.

„Addig nem mehetünk haza, míg a főnök úgy nem gondolja, hogy elég lesz, vagy a földterület kapálásával nem végzünk. A fizetés szinte nevetséges, óránként 250-300 forintot fizetnek, de a gazdák szerint ennyit sem érdemelnének a melósok” – panaszolja László.

Arra a kérdésre, hogy miért nem keresték meg az ügyben a hivatalos szerveket, az általunk megszólaltatott szezonmunkások egyöntetűen válaszoltak: félnek, hogy ha a hatóságokhoz fordulnak, akkor legközelebb nem mehetnek dolgozni sehova a környéken. „Volt egy falubéli srác, akinek a büszkesége nagyobb volt, mint kellett volna, rászabadította a munkaügyet az egyik dinnyés nagyvállalkozóra, de a végén neki kellett elmennie a faluból, mert valósággal kiutáltatták a gazdák – tette hozzá László.

Bálint szociológiát tanul az egyik nagyvárosi egyetemen és szakdolgozata témájául a kiszolgáltatottságot választotta. A szülőfaluja a Békés megyei mezőgazdasági termelés egyik központja, sok közmunkással, napszámossal, számtalan sérelemmel, visszaéléssel tarkítva. Bálint évek óta jegyzi a történeteket, szerinte tényleg létezik egy vidéki „urambátyám” Magyarország, ahol az agrárvállalkozók szinte kiskirályként bánnak településük kétkezi munkásaival. A szociológushallgató szerint a probléma összetett, hiszen az állam és a gazdák ugyanazon módszerrel akarják ezeket az embereket megregulázni, mintha a saját hibájukból kerültek volna kilátástalan helyzetbe.

„A közmunkaprogram önmagában alkalmatlan bármiféle eredmény felmutatására, ha a cél a munka világából több éve kiszorult inaktív emberek integrációja” – írja Bálint szakdolgozatának bevezetőjében. Az a fajta retorika, amely szerint a kétkezi munkások lusták, segélyből akarnak élni, mert hozzászoktak a semmittevéshez, azoknak kedvez, akik szinte ingyen szeretnék dolgoztatni a falusiakat. Bálint szerint a közmunka erősen stigmatizál, a feladatok, amiket kapnak, az alkalmazottak számára is értelmetlennek tűnnek, ezáltal az önbecsülésük egy szemernyit sem nő. Aki kiszorul a közmunkából, annak nincs választása, vagy elvállalja a napszámot, vagy éhen hal – mondta a szociológushallgató, aki szerint ma nyolcszázezer vagy egymillió ember sorsát érinthetik ezek a kérdések, rájuk szinte felesleges, létszám feletti emberként tekintenek a politika és a gazdaság résztvevői egyaránt.

Bálint rengeteg tapasztalattal rendelkezik, és egészen extrém eseteket is ismer. A dinnyeszezon kezdetén a szomszédos Romániából jönnek a napszámosok, a kukoricaföldön ütik fel tanyájukat. A „kukorica népe” – így hívják őket errefelé – olyan olcsón dolgozik, hogy az már hihetetlen, letörve ezzel a helybeli napszámok árát. Amikor jön az ellenőrzés, egyszerűen csak befutnak a kukoricásba, és kámforrá válnak, majd egy-két óra múlva újra dolgozni kezdenek.

Az egyik gazda egész nap távcsövön figyelteti az alkalmazottait, és pontos kimutatást végez a vélt lustaságról. Az esetet Piroska néni eleveníti fel, aki egy másik faluban vállalt napszámot, fóliasátrakban. A tavaszi napsütésben sokszor negyven fok közelébe megy fel a fóliában a hőmérséklet, szinte elviselhetetlen a páratartalom is, lehetetlen friss levegő nélkül kibírni. Piroska néni a megengedett egy alkalomnál többször ment ki a tizenkét órás műszak alatt, és a bérét a fóliás gazda nem is akarta kifizetni, hiába fenyegetőzött a néni a hivatalokkal. A gazda végül egy ezrest odadobott neki, és megjegyezte, örüljön, hogy ennyit is kapott. Az asszony ebbe nem akart belenyugodni, ezért munkaügyes ismerőséhez fordult, vizsgálat indult, de az eset bizonyítottság hiányában elült – a tanúskodást ugyanis senki nem vállalta.

Olvasson tovább: