Kereső toggle

Az avar–székely titok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 9-10. század, vagyis a magyar honfoglaláskor egyik legrejtélyesebb kérdése az, hogy hová tűntek a Kárpát-medencét több mint kétszáz évig uraló, egykor oly hatalmas nomád avarok. A magyar őstörténet kutatói sokáig azon az állásponton voltak, hogy a 8. század végén zajló frank–avar háború, és az ezt követően az avarok ellen indított bolgár támadás teljesen – úgymond írmagostul – elpusztította őket. Pedig a legyőzött népek nem tűnnek el nyomtalanul. Egy részük megsemmisül ugyan a harcban, más részük viszont új hazát keres, harmadik részük behódol a győztesnek, és régi lakhelyén marad. Mi történt tehát az avarokkal, és miben áll az avarok kapcsolata a magyar történelemben olyan fontos szerepet játszó székelyekkel?

A neves 18. századi erdélyi történetíró, Benkő József (1740–1814) a magyar krónikák alapján azt írja (1791), hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiakként tekintettek rájuk.

Az avar uralom a Kárpát-medencében mintegy száz évvel Attila hun király halála (453) után, 568-ban kezdődött. Az avarok először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő „alkotóelemének” a fekete és fehér hunokkal azonosított uar és a chuni népeket tekintik. Ők hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína (Kelet-Turkesztán) területén jelent meg. Sem Attila, sem Nagy Károly nem használta még a vaskengyelt, ahogy ez a róluk készült ábrázolásokról is megállapítható. Egy, a 6. században a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk–avar konfliktusról, amelynek eredményeként a legyőzött avarok nyugatra távoztak. A 7. században a Kárpát-medencében már erős volt az avar uralom, a kagánok seregei egyaránt pusztították Nyugat–Európát és Bizáncot, a keresztény államok súlyos adókat fizettek nekik.

Az avar uralom hanyatlásának ideje az i.sz. 8. és 9. század fordulója. A hanyatlás elsődleges oka a megerősödő, birodalommá szerveződő frankok ellenük indított háborúja az i. sz. 8. század végén. A másik ok Krum bolgár fejedelem délkeleti irányból érkező támadása volt. Utóbbinak tudható be, hogy 805-ben a szlávok zaklatásai miatt az avarok egy része Theodorus kapkán vezetésével engedélyt kért a Frank Birodalom határain belül, Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg közötti egykori római erőd-település) térségében történő letelepedésre. Theodorus kapkán – akit a források „jó kereszténynek” neveztek – személyesen kereste fel Nagy Károlyt, az uralkodó pedig hozzájárult kérése teljesítéséhez, és ajándékokkal bocsátotta haza. Az idős Theodorus kapkán még abban az évben elhunyt, utóda Nagy Károlyt kérte a hosszabb ideje betöltetlen kagáni méltóság felújítására. Nagy Károly ehhez hozzájárult, és a frank fennhatóság alatt álló avar enklávé élére kinevezett új kagánt Aachen mellett a Fischa folyónál megkereszteltette. A kagán a keresztségben az Ábrahám nevet kapta (pogány személynevét nem ismerjük).

A frank főhatalom alatt álló avar terület történetéről Horváth Lajos az Eleink című magazinban megjelent tanulmányában (2010) a következőket írja: „Ennek a zárt avar területnek a saját főméltóságai, a kagán, a kanizauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyűléseken. II. Jenő pápa (824–826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria dicuntur” (Hunnia, melyet Avariának is neveznek – a szerk.). A Kárpát-medencében fennmaradt egységesnek mondható avar lakosságú terület tehát ezekben az években még Avaria néven létezett. A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria a 805–830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a Frank Birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közösség még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A Frank Birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.”

 

Hova tűnt Ábrahám kagán népe?

Ez a kérdés azért is érdekes, mert a magyar krónikák a Kárpát-medencében talált népek között nem említik az avarokat. A honfoglalás koráról szóló írások, régészeti leletek, továbbá egyes személy-, család- és településnevek  tanulmányozása alapján megállapítható, hogy az avarok egy része nemcsak a Székelyföldön, hanem a Kárpát-medence más területein is letelepedő székelyek között élt tovább. A Szentestől mindössze 35 kilométerre található Szarvas melletti ásatások során olyan avar települést tártak fel, amely a 9. század közepén jött létre, majd a magyarok bejövetele után is fennmaradt.

Az avar továbbélés lehetőségét Szabó János Győző történész már a Szarvas-kákapusztai temetőről megjelent rövid tanulmányában (1966) felvetette, s ezt a leleteket részletesen feldolgozó Szalontai Csaba egy közleményében (1992) bizonyította is. Eszerint a 9. század közepétől a 10. század első negyedéig tapasztalható folyamatosság alapján a késő avarok és a honfoglalók együttélése joggal felvethető.

Szentestől alig 70 kilométerre található Békéscsaba. Ennek közelében kapott birtokot a gerlai Ábrahámffy család (Gerla ma Békéscsabához tartozik), melynek címerében egy páncélos könyöklő kar leveles koronát tart, a koronán kereszt. Ugyanez a páncélos könyöklő kar jelenik meg Székelyudvarhely és Marosvásárhely címerében, de itt már kardot tart. Ezek az adatok arra utalnak, hogy Ábrahám kagán utódai – a frank iratokban avarnak nevezett néppel együtt – 830 körül kivonulhattak a Frank Birodalomból, és a Duna-Tisza közén, valamint a mai Békés megye nyugati részén telepedhettek le, várva az akkoriban már az Etelközben lévő szállásterületen élő magyarok bevonulását a Kárpát-medencébe. Ők lehettek azok a székelyek, akik Anonymus közlése (Gesta Hungarorum) szerint a Tisza melletti Kórógy vizénél, Szentes közelében csatlakoztak a magyarokhoz, és hadseregük elővédként vonult tovább Bihar ellen. Egyes bihari és székelyföldi településnevek párhuzamai igazolják a székelyek bihari jelenlétét, majd Székelyföldre telepítését. Székelyföld lakosságának egy része tehát „Kis Avariából” származik.

A Bihar-megyei – ma Romániában található – Székelyhíd településről szóló helytörténeti tanulmány (Nánási Zoltán 2003) szerint: „A székelyek bihari jelenlétét bizonyítják a székely eredetű helynevek: Odurján keresztény változata Adorján, Ábrán mai alakja Vedresábrány, Adony, Halom, Székelyszáz, belőle lett Székelyhíd, Tulogd (Székelyhíd mellett volt), Véd (ma Védpuszta), Várcsehi, Csatár, Szántó, Kovácsi, Diószeg, Telegd, Székelytelek, Ártánd, Kereki és társaik. A keleti székekbe való áttelepedésük alkalmával magukkal vittek bihari helyneveket is. 1235-ben említi írott forrás a telegdi esperességet, ami az Adorján nemzetség Telegd-ágától kapta a nevét, s a későbbi „anyaszék”, Udvarhely korábbi neve volt (későbbi nevét 1270–1272-ben említik először írott források). Udvarhely „fiúszéke” lett Keresztúr, Biharban Székelyhíd mellett hasonló nevű helynév Apátkeresztúr, innen vitték az Erdőhátdombvidék, s a Homoród és Hortobágy folyók neveit is. Székelyhíd települést a Váradi Regestrum 26. és 165. cikkelyei 1213–1217 között még Székelyszáz településnek mondják, ahol a székely század hadnagya Lukács. A 323. paragrafus (208. oklevél) szerint a zaculok a biharivár fegyveresei, akik a nem nemesek első osztályához tartoztak. Szabad emberek és függetlenek a bihari várispántól, ezért mentette fel a királyi várispán társai vádaskodása alól Dőst, aki a székely századhoz tartozott.”

A székelyeknek a magyarokhoz történő csatlakozásában szerepet játszhatott az elsősorban a székely hagyományban máig fennmaradt, Csaba királyfiról szóló monda. A monda szerint az Attila halála után kitört testvérháborúban elszenvedett vereség után Csaba királyfi 15 ezer katonájával együtt Görögország irányába kivonult a Kárpát-medencéből, de 3 ezer katonát itt hagyott. A hagyomány alapján ezek leszármazottai a székelyek, akik évszázadokon át várták Csaba királyfi népének visszajövetelét. A magyar krónikák szerint a honfoglaló magyarok vezére, Árpád Csaba királyfi leszármazottja. Ugyancsak Csaba királyfi leszármazottja a honfoglalókhoz Kijev mellett csatlakozott Edemén, illetőleg a tőle származó Aba Sámuel, az államalapító István király sógora, aki István idején nádor, majd később király is lett.

Békés megyében három település nevében is szerepel a Csaba név: Békéscsaba, Csabaszabadi, Csabacsüd. Ezen kívül csak két megye egy-egy települése tartalmazza a Csaba nevet (Pest megyében Piliscsaba és Borsod megyében Hejőcsaba). A birtok- és címeradományokat tartalmazó úgynevezett királyi könyvekben, a vármegyei, főúri és egyházi levéltárakban megőrzött régi magyar személynevek arra utalnak, hogy a magyarokhoz csatlakozott – az avarokat is integráló – székelyek megőrizték identitásukat a Székelyföldön, de az ország más területein beolvadtak a magyar nemességbe. Ilyen jellegzetesen székely eredetű, az egész országban elterjedt keresztény nevek például a Benedek, Bencze, Benkő, Mikó, Jancsó, Lázár stb.

Mindezek alapján az alábbi, a Vámbéry Ármin által felvetett, majd László Gyula által kidolgozott kettős honfoglalás elméletéből már korábban is ismert véleményre juthatunk: a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében, magyar nyelven beszélő, a nyugati kereszténységet már korábban felvett népcsoportot talált. A honfoglalás után velük, valamint más magukkal hozott, vagy később országukba betelepedett, keletről érkező népekkel, néptöredékekkel szövetségben hozták létre a Magyar Államot. A honfoglalás ebben az értelemben a hasonló eredetű, és azonos vagy közelálló nyelven beszélő testvérnépek, a székelyek, az avarok és a magyarok újraegyesítését is jelentette.

Olvasson tovább: