Kereső toggle

Mennyünk, mer’ a gomba nem jön ide

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hiába kérlelem három év óta, hogy menjünk a hegyvidékre a gombavilág „nagyvadját”, vargányát gyŐjteni, eddig nem szólt. Meg is értem, hiszen a kincslelhelyeket nem árulja el senkinek az ember. Aztán váratlanul igent mondott, a hétvégi turné eltt azonban, csak úgy bemelegítésnek, egy kis alföldi gombászásra kell indulnunk, hogy ráhangolódjak a témára.

Az indulás előtt azonban érdemes tájékozódni, mert a gombászat bizony veszélyes üzem – mondja Ferenczi Laci bácsi gombaszakértő, aki ismerteti az első számú alapszabályt: ismeretlen gombát nem viszünk haza, hanem a szakértőhöz, mert ez akár életet is menthet. Az elmúlt hetek párás-esős időjárása olyannyira kedvezett a gombáknak, hogy nemrég már a piacok pavilonjában is találkozott mérges gombával, sőt olyan ember szedte, aki évtizedek óta gyűjtő. Ez máris rámutat a gombásztársadalom erős megosztottságára. A kasztok csúcsán trónol az arisztokrácia, ők az autodidakta gombatudósok, akiknek tévedhetetlensége a terepen eltöltött évek számával arányosan bővül misztikus ismeretekkel. Őket követi a polgárság: feltörekvő, ínyenc hasgombászok, akiket kizárólag a gasztronómia vezérel. Végül a munkásosztály, a tapasztalt megélhetési gombászok következnek, akiknek a bevétel számít egyedül. Ja, és itt vannak még a társadalmon kívüliek, a lelkes amatőrök, akik látják és leszedik a gombát anélkül, hogy bármennyire is konyítanának hozzá, pusztán a szerzés ösztöne vezérli őket.
„Töméntelen gombát látunk az erdőben, mind leszedtük, de megenni nem merjük, mert félünk tőle, nem ismerjük” – vallja be egy szembe jövő, kutyát sétáltató házaspár a Marói erdő szélén. Laci bácsi gyorsan szortírozza a nylon szatyor tartalmát: 20 százalék jó, a többi szemét, illetve bogaras, rágott. Igazán mérgező nem volt közte, de a sárguló vagy karbolszagú csiperke komoly hányást tud rendezni, ha valaki belakik belőle.
A magyar lakosság gombaismerete gyakorlatilag a fehér csiperkéig terjed, pedig 250 ehető hazai gombafaj van – mondja kísérőnk, és ezt támasztja alá a lexikon is, amely tízszer ennyi ehetetlennel vagy mérgezővel számol. Az Alföldön jobban tartanak a mérgezéstől, mint a hegyvidéken. A félelem ugyanakkor érthető is, mert minden szezonban vannak súlyos „tévedések”, melyek családi tragédiával végződnek. Az ÁNTSZ adatai szerint évente mintegy hetven ember kerül kórházba gombamérgezéssel, az elmúlt években pedig kilencen haltak meg ártalmas gomba miatt.
Két óra gombászás után, körülbelül a tizedik fajtáról mondja az öreg gombász, hogy ehető, de nincs valami nagy íze. Pedig szedtünk mindenféle színű és méretű gombát, a legtöbb mégis a szegfű és az alteregója, a susulyka vagy kígyógomba, ami nagyon veszélyes. Ez esetben a kalap alatti szín a döntő: ha fekete, akkor veszélyes, ha hússzínű és ritkásak a lemezei, akkor viszont szegfű és igen finom, sőt szárítva egész télen fogyasztható fajtával van dolgunk.
Laci bácsi, aki maga is nagy Erdély-tekergő gombász, nem árulja el, de ismerőseitől megtudom, az öreg olyannyira ismeri a határon túli hegyeket, hogy a kilencvenes években komplett gombaszedő hálózatot épített, a bevételből pedig egy kétszintes házat. Éjjelente Trabant kombival kelt útra, hozta a vargányát, a rókagombát, a különlegességnek számító szarvasgombát, és terítette az éttermekben egész Tiszántúlon.
Jól kitaposott ösvényen indulunk hát az igazi lelőhelyre, de azért hosszú az út a Hargita lábáig. Vendéglátónk, Árpád, Zetelakán él, igazi gombaszakértő, nemcsak szakvizsgája van, hanem évszázadnyi tudása is. Édesapjától tanulta a gombák „ösmeretét”, aki varsági erdőkerülő volt. A tudor nemcsak a saját asztalára szedi a gombát, de nyugdíj- vagy fizetéskiegészítésért is járja az erdőt, és kilószámra gyűjti az eladható fajtákat, amit vagy a turisták, vagy az éttermesek vesznek meg tőle. A gombaszedés lényege a helyismeret és a koránkelés – mondja. –Reggel hétkor már hazafelé kell tartani az erdőből, mert a gombászó idő a hajnal, no meg a teheneket is el kell látni időre. Két óra bolyongás után csak néhány rothadó vargányát találunk. Erő kell a hegyhez, ezért leülünk reggelizni, úgy, a tarisznyából. „Mennyünk, mert a gomba nem jön ide” – adja ki aztán a parancsot kísérőnk, és elárulja, hogy igazából eső után három nappal érdemes nekivágni a hegynek. A különböző gombáknak megvannak a maguk kedvelt területei, többségük meghatározott növényekkel, fákkal él, vagy ahogy a székely mondja: „szomszédol” együtt.
Vizesebb részre érve Árpád körbemutat egy árnyas ligetet, ősszel idejárunk úrigombát szedni, de az csak szeptember végén terem, int egyet botjával, és tovább oldalaz felfelé a hegyre. Kérdem lihegve, mitől úr egy gomba, mire kiböki: mert az urak ették régen, csemegének számított, amúgy tinóruféle, itten csak hiripnek hívják. Keresem a határozóban, ő pedig nézi a képeket és rámutat az ízletes vargányára. Mondom, medveorrúnak hívják errefelé, mire a góbé elfogadóan bólogat, igaz, mert a medve is szereti. Elméletben tehát már megvan a gomba, de hol van a valóság, nos, nem messze. Úgy öt perc kutyagolásra, csirke-, avagy étivargánya terem a fenyvesek alatt. Árpád kalapját megemelve üdvözli a teremtményeket, és innentől már minden nyűgöt feledtet a zsákmányszerzés eufóriája.

Olvasson tovább: