Kereső toggle

Vukovár rózsái

Magyarok a Szerémségben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szlavónia fővárosától, Eszéktől 36 kilométerre délkeletre, a Duna jobb partján, a Vuka folyó torkolatánál fekszik Vukovár, amelyet a régi magyarok csak Valkóvárnak hívtak. Az egykori barokk város nevét húsz évvel ezelőtt ismerte meg a világ, és az akkori tragikus események a mai napig meghatározzák az itt élő lakosok – a horvátok, szerbek, németek, bosnyákok és magyarok – életét.

Vukovár mindig is stratégiai helynek számított. A város területén a rómaiak erődöt építettek. Vukovárt a korabeli források először 1150-ben castrum Vlcou néven említik. Luxemburgi Zsigmond magyar király a közeli Bázaközben győzte le a Boszniából betörő Horváti János bán seregét. A térséget a török dúlta, majd 1687-ben a Villányi-hegység lábainál lezajlott nagyharsányi (más néven második mohácsi) csata után szabadult fel Vukovár a szultán igája alól. A Habsburgok idején nyerte el későbbi arculatát, ekkor épült egyik ékessége, az Eltz-kastély, és egyben megerősödött közigazgatási szerepe: Trianonig Szerém vármegye vukovári járásának székhelye volt. 1848 novemberében Vukováron győzte le a szerbeket gróf Batthyány Kázmér baranyai főispán, kormánybiztos. A szabadságharc leverése után a város egy volt csupán a Monarchia délvidéki városai közül, bár fontosságát a dunai kikötő erősítette.
1910-ben Vukováron 10 359 polgár élt: ebből 4125 horvát, 3502 német, 1592 szerb és 954 magyar. A magyarság jelenléte a történelem során mindvégig jelentős volt, mind a város igazgatásában, mind a gazdasági-kereskedelmi, oktatási vagy kulturális életében. Vukovár a két világháború között a Szerb–Horvát–Szlovén, majd később a Jugoszláv Királysághoz tartozott. 1945-től a Tito-rendszer alatt békében éltek itt a nemzetiségek: egymás között házasodtak, kereskedtek, közösen igazgatták a várost. Aztán jött 1991: Horvátország függetlenségének kikiáltása. Nemzetközi tiltakozás ellenére a Jugoszláv Néphadsereg 40 ezer fős alakulattal és 600 tankkal zúdult rá Vukovárra, amelyet azonban a hős védők hónapokig tartani tudtak. A város végül elesett, szinte teljesen lerombolták, fogságba esett védőit kivégezték. A mai napig közel 2000 ember szerepel az eltűntek listáján.
A Duna-parti Vukovár lett a független Horvátország jelképe, a hősiesség és hazaszeretet nemzetközileg is elismert példája. 1998-ban ENSZ-közvetítéssel visszakerült Horvátországhoz. Ma Vukovár több mint 30 ezer lakosú, békés város, Vukovár-Szerém megye székhelye, ahol a két legnagyobb etnikum – a horvát és a szerb – együtt él, de intézményeiben mégis elkülönül egymástól.
Rozalija Jakumetović, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke személyesen is átélte a húsz évvel ezelőtti eseményeket. Rozalija asszony a megalakulástól kezdve vezeti a magyar egyesületet. „Már 2000-től kerestem a lehetőséget a több mint 400 Vukováron élő magyar összefogására. Az egyesület jogelődjének az 1940-es évek elején működő magyar ifjúsági cserkészegyesületet tekinthetjük. Megalakulásához a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségétől (HMDK) kaptunk támogatást” – mondja Rozalija elnök asszony. A Vukovári Magyarok Egyesülete a közel négyéves működése alatt számos eredményt ért el: 150 stabil, aktív taggal rendelkezik. Létrehozták az Őszirózsa Asszonykórust, tanulják és ápolják a magyar nyelvet. Idén alakult meg a Piros Rózsa Néptánccsoport, amely már több anyaországi fellépésen szerepelt. Az egyesület tagjai gyönyörű kézimunkákat, hímzéseket készítenek. Az évek során kialakult az egyesület éves programja.
Rendszeres programnak számít a Vukovári Magyarok Bálja, amelyet minden évben februárban – az egyesület alapításának hónapjában – rendeznek meg. A bál kezdőtánca hagyományosan a palotás, amely a régi kastélyok hangulatát idézi. A legutolsó bálon 300 vendég vett részt. A vukovári magyarok minden évben a Duna-parti fehér kereszt emlékműnél és a temetőben emlékeznek meg a honvédő hősökről – köztük a város védelmében elesett 50 hős magyarról. A városhoz közeli ovčarai tömegsírnál pedig minden évben koszorút helyeznek el a 200 ártatlanul meggyilkolt civil emlékére – akik közül hárman magyarok és többen Rozalija asszony közvetlen munkatársai voltak a vukovári kórházban.
A Vukovári Magyarok Egyesülete és Rozalija elnök asszony személyesen is jó kapcsolatot ápol Vukovár polgármesterével, Željko Sabóval, aki lehetőségei szerint támogatja is a városban élő magyarokat. A vukovári önkormányzatot azonban még mindig erősen leköti az újjáépítés, a közelmúltban szinte teljesen elpusztított város életminőségének javítása, ami húsz év távlatából még ma is komoly feladatot jelent.
A Vukovári Magyarok Egyesülete tervei között szerepel egy önálló magyar központ létesítése, amely iránt a megyében élő magyarság részéről erőteljes igény van, és amely igazi otthont adna a Vukovár-Szerém megyében élő közel 2000 magyarnak. A jelenlegi egyesületi helyiséget ugyanis csak hetente egyszer használhatják, és egyébként is túl kicsi a programokhoz. A Vukovári Magyar Központban kapna helyet a Rozalija elnök asszony által legfontosabbnak tartott magyar anyanyelvi oktatás, hagyományőrzés, az énekkar és a tánccsoport is. A saját tulajdonú ingatlan lehetőséget biztosítana akár tájház és vendégszobák kialakítására, a magyar gasztronómia bemutatására (magyar étterem, magyar cukrászda), de konferenciák megszervezésére is különböző témakörökben (tudomány, történelem, turizmus, művészet). A Vukováron élő nemzeti és etnikai kisebbségek, a németek, az ukránok és a szerbek is rendelkeznek már saját kultúrházzal, amelyeket nemzeti kormányaik segítségével létesítettek.
Rozalija Jakumetović elnök asszony egy mondatban foglalja össze politikájukat: „Legfőbb célunk, hogy felébresszük a vukovári és szerémségi magyarságot az ezeréves Csipkerózsika-álmából.” A vukovári magyarok nagyon szeretnék, ha az anyaországgal még szorosabb lenne a kapcsolatuk, és terveiket, projektjeiket a magyar kormány támogatná. Szívesen látnának vendégül gyakrabban anyaországi politikusokat, tudósokat, művészeket, akik segítenék őket a magyar identitás megerősítésében.
A vukovári rózsák tehát élnek és virágoznak. Töveiket, ágaikat és bimbóikat mégis ápolni kell, hogy a szirmok ne hervadjanak el.

Névjegy

Rozalija Jakumetović  
A Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke 1961. május 4-én született a vajdasági színmagyar Gombos községben (szerbül: Bogojevo), leánykori családi neve Andrasity. Gomboson fejezte be a magyar elemit, Zomborban a középiskolát magyar nyelven, majd gyógyszerész-technikusi végzettséget szerzett. Vukováron kezdett el dolgozni, ahol a horvát nyelvet meg kellett tanulnia, mert addig csak magyarul beszélt. A honvédő háború előtt a vukovári külvárosi (Slavija) gyógyszertárat vezette. Mivel a vukovári ostrom elején a gyógyszertár találatot kapott, a megmaradt gyógyszerekkel együtt a hadikórházban dolgozott tovább. Vukovár eleste után Zágrábba került, ahol a klaityevói gyermekkórházban vezetett egy donációs (külföldről adományozott gyógyszerekkel működő) gyógyszertárat. 1995-ben Zágrábban saját drogéria-gyógyszertárat nyitott. Vukovár békés reintegrációja után családjával hazatért. Otthonukat újraépítették, és 2003-tól újra vukovári lakos. Ma nyugdíjas, szabad idejében kertészkedik és gyümölcsöket termel, kézimunkázik, és egy kicsit a festészettel is próbálkozik. Családi házuk 2010-ben megkapta a „Horvátország legszebb kertes háza” címet, valamint elnyerte az első, „zöld virág” elnevezésű turisztikai díjat.

Olvasson tovább: