Kereső toggle

A látszat nem csal

Hack Péter írása az Alkotmánybíróságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hazánkban az Alkotmánybíróság (AB) a rendszerváltás idején német mintára jött létre. Németországban ugyanis a második világháború után azzal szem-besültek, hogy azok a hagyományos megoldások, amelyek Európa más részein vagy Amerikában az alkotmányos kontrollt biztosították, nem voltak elegendőek arra, hogy megakadályozzák a többség diktatúráját.

1989-ben az akkori Ellenzéki Kerekasztal keretein belül elsősorban Sólyom László, Tölgyessy Péter és Antall József - akik amúgy is nyitottabbak voltak a német megoldásokra, hiszen például a kormányzati rendszernél is ezt a modellt követték - támogatták az Alkotmánybíróság létrehozását.

Mint intézmény, az AB már a szabad választások előtt létrejött, és már az első öt tag megválasztásánál különös gondot fordítottak arra, hogy egy kiegyensúlyozott testület alakuljon. Két főt jelölt az MSZMP, kettőt az akkori ellenzék, és volt egy konszenzusos jelölt is. Olyan mechanizmus kidolgozására törekedtek, amely lehetőség szerint megőrzi a testület kiegyensúlyozottságát. Így például a szabad választások után megalakuló új parlament nem töltötte fel a 15 fős létszámot, hanem csak újabb öt tagot választott az eredeti terv szerint.

A bírói jelölés szabályait az eredeti törvény úgy állapította meg, hogy képviselőcsoportonként egy-egy képviselőből álló bizottság jelölt, és a parlament kétharmaddal választott. Ez ugyan nem volt ideális megoldás, de húsz éven keresztül biztosította azt, hogy senkit nem lehetett alkotmánybírónak választani anélkül, hogy a másik politikai oldal ne támogatta volna. A választási matematika legalábbis ezt hozta ki, mert még 1994 és 1998 között, amikor 72 százaléka volt az akkori kormánypártoknak - s így az ellenzék nélkül is tudtak volna bírót választani -, a jelölőbizottságban két képviselője volt a kormánytöbbségnek és négy képviselője a 28 százalékos ellenzéknek. Jellemző módon akkor nem változtatták meg a jelölés rendjét.

2010-ben új helyzet keletkezett; a jelenlegi kormányzat lépésről lépésre fosztotta meg az Alkotmánybíróságot a pártatlan alkotmányőri szerepétől. Egyes lépések előre megfontoltnak tűntek, más lépések improvizáltnak és pillanatnyi helyzet által vezéreltnek.

Első lépcsőben megváltoztatták a jelölési rendszert, és megteremtették annak a feltételeit, hogy a kormánypártok az ellenzék támogatása nélkül is tudjanak alkotmánybírókat jelölni. Mivel a választáshoz szükséges többség is megvolt, nemcsak jelölni, választani is tudtak. Így történt, hogy 2010 nyarán az új szabályok szerint lett alkotmánybíró az előző Orbán-kormány minisztere, Stumpf István, továbbá Bihari Mihály, aki korábban már alkotmánybíró volt, és akinek az újraválasztását a Fidesz támogatta, az MSZP azonban határozottan ellenezte. Innentől kezdve a kormány már nem is pazarolt energiákat a látszat megőrzésére, hogy független és pártatlan személyekkel töltse fel az üres posztokat. Minden egyes, a kétharmados többség által megválasztott személy egyértelműen a kormánypártok holdudvarába tartozik, köztük olyanokkal, akik húsz éven keresztül pártpolitikai tevékenységet végeztek.

A személyi összetétel miatt keletkezett érthető bizalmatlanság nem orvosolható egyszerűen, hiszen az alkotmánybírói mandátumot kilenc évről tizenkettőre emelték (életkoruk miatt csak öten nem tudják kitölteni a teljes szolgálati idejüket). A 15 fős bírói testületben jelenleg csak négy olyan személy van, akiket nem a jobboldal jelölt, tehát 11:4 az arány. Egy új kormánytöbbség - akár jobb-, akár baloldali - kétharmad híján csak konszenzussal tud majd új bírókat választani, ezért kijelenthető, hogy a mostani status quo viszonylag hosszú időre rögzült.

Az AB elleni offenzíva második lépcsőjében a testületet megfosztották attól a jogától, hogy adó-, pénzügyi vagy költségvetési tárgyú törvényjavaslatokat bíráljon felül. Ez a végkielégítéseket sújtó, visszamenőleges hatályú adó alkotmányellenességének megállapítására adott reakciója volt a kormánynak, kínosan figyelve arra, hogy még az AB döntésének kihirdetése napján bejelentsék a változtatás szándékát. Máig ez a legnagyobb tátongó seb az AB testén. Erre mondta Sólyom László korábbi köztársasági elnök egy múlt heti konferencián, hogy nem alkotmányos a rendszer, hiszen vannak olyan törvények, amelyek kikerültek az alkotmánybírósági kontroll alól.

Harmadik lépésként - ami szintén az AB átpolitizálását jelentette - az új alaptörvényben több ponton is változtattak az AB jogkörén, illetve a testülethez fordulás lehetőségén. Ezek közül a legfontosabb, hogy minimálisra szorították az úgynevezett absztrakt normakontroll lehetőségét azzal, hogy csak a kormány, a köztársasági elnök és a képviselőknek az egynegyede fordulhat Alkotmánybírósághoz jogszabály alkotmányellenességének a megállapítása érdekében. Ezzel tulajdonképpen egy húszéves gyakorlatot szüntettek meg, hiszen korábban bárki fordulhatott az Alkotmánybírósághoz.

Az eddigi rendszerben az alkotmányellenes jogszabályt még azelőtt meg lehetett semmisíteni, mielőtt az az embereknek kárt okozott volna. Most az a kívánalom, hogy az alkotmányellenes jogszabály ténylegesen okozzon is kárt, és a károsult próbáljon meg rendes bírói úton jogorvoslatot szerezni, és ha az nem sikerült, akkor fordulhat az Alkotmánybírósághoz. Tehát az alkotmányellenes szabály megszületésétől az alkotmánybírói döntésig feltételezhetően két-három év is eltelik majd, és akár több ezer vagy több tízezer jogsérelemnek kell bekövetkeznie, mire az Alkotmánybíróság kimondja az alkotmányellenességét. Az pedig életszerűtlen, hogy az arra feljogosítottak, megelőzve a jogszabály által okozott károkat, saját törvényüket panaszolják be a testületnél.

Azt is el kell ismernünk ugyanakkor, hogy bár ezek a lépések szűkítették az AB jogkörét, született egy lépés, amely viszont bővítette. Nevezetesen, hogy konkrét ügyekben született bírósági és hatósági döntésekkel szemben is lehet már Alkotmánybírósághoz fordulni. Az alkotmányjogászok hosszú ideje követelték ezt, bár akkor még egy pártatlan és független alkotmánybíróság élt a fejükben. Azzal, hogy közben a testület pártatlanságát felszámolták, tulajdonképpen az egész igazságszolgáltatást egy alapvetően politikai pártokhoz lojális testület ellenőrzése és felügyelete alá vonták. Tehát több mint háromezer bíró ítéletei válnak felülbírálhatóvá, ha a konkrét döntést alkotmányellenesnek tartja a kérelmező. Ezentúl gyakorlatilag még a Kúria feletti végső kontroll funkciót is az AB látja el. Ez az elmúlt tizenhárom évben folyamatosan visszatérő vitatéma volt, és valamennyi kormány idején történtek kísérletek arra, hogy az AB jogkörét a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozataira is kiterjesszék. Sajnálatos, hogy éppen akkor vált kvázi csúcsszervvé az AB, amikor a pártatlansága is megszűnt.

Ennek a folyamatnak a testületről szóló, most elfogadásra kerülő új törvény tulajdonképpen csak betetőzése. Az új jogszabály az AB jogköreit átalakító lépéseit visszamenő hatállyal is érvényesíti azáltal, hogy a még el nem bírált indítványok közül csak azokról az indítványokról köteles határozni a testület, amelyek az új törvény alapján is előterjeszthetők, így utólag is megfosztja az alkotmányos kontrolltól azokat, akik a régi alaptörvény alapján élhettek ezzel a lehetőséggel, és adott esetben az AB hibája vagy lassúsága miatt nem kaptak jogorvoslatot.

Mindenképpen pozitívumként kell megemlíteni ugyanakkor, hogy az új szabályozás megszünteti a bírók újraválaszthatóságának lehetőségét. Ez korábban azért volt az egyik leginkább vitatott eleme a jogszabálynak, mert annak a bírónak, aki még egy ciklus erejéig szerette volna viselni a talárt, túl nagy kísértést jelentett, hogy a többség ízlése szerint hozzon döntéseket, és ezzel növelje az újraválaszthatósága esélyét.

Az Alkotmánybíróság az elmúlt húsz évben fontos ügyekben is kontrollálni tudta a többségi indulatot. Nem minden döntésével lehet egyetérteni, de kétségkívül lezárt vitákat, és igazán komoly súllyal nem lehetett felvetni azt, hogy tendenciózusan egy politikai irányba döntött volna. Az egyetlen ügy, amikor a testületet azon az alapon kritizálta a szakma, hogy nem tisztán alkotmányos elvek alapján döntött - és ezzel együtt felmerült a bírák politikai motiváltsága -, a szociális népszavazás megengedhetőségének kérdése volt. Akkor az AB azt mondta, hogy a megfogalmazott kérdések nem érintik a költségvetést, ám a népszavazás utáni napokban módosítani kellett a költségvetést, mert nyilvánvalóan érintették. Ezt az esetet leszámítva általában konszenzus volt a tekintetben, hogy az AB törekszik pártatlan döntést hozni.

A bíróság a megváltozó szabályok következtében sajnálatos módon elveszítheti azt a konfliktusfeloldó, mediáló szerepét, melyet húsz éven keresztül betöltött. Azok, akik a jövőben sérelmeznek majd egy alkotmányellenesnek tartott kormányzati döntést (visszamenőleges adóztatás, magánjogi szerződések törvénnyel való átírása stb.), egy ilyen felállású Alkotmánybíróságnál valószínűleg nem találnak jogorvoslatot, ami szükségképpen azt eredményezi, hogy sérelmüket más módon próbálják orvosolni. És ez hosszú távon sokkal kártékonyabb lehet az országnak, mint egy esetleg a kormányzatot elmarasztaló, egy parlamenti döntést hatályon kívül helyező alkotmánybírósági döntés.

Mindebből az következik, hogy a módosításoktól és az új szabályozástól megtépázott, lényegesen megváltozott összetételű Alkotmánybíróság inkább a strasbourgi bíróság mintájára működik majd a jövőben, amennyiben nem annyira a jogszabályok alkotmányellenességéről dönt majd, hanem a hozzá forduló magánszemélyek által kifogásolt bírósági vagy hatósági döntésekre vonatkozó panaszoknak köszönhetően teremt egy alkotmányos esetjogot. Ezzel ugyan megmarad a lehetőség az alapjogok védelmére, de a kormánytöbbség döntéseinek alkotmányos kontrollja lényegesen gyengébbé válik. Ráadásul a politikailag érzékeny ügyekben a bíróság döntésének széleskörű elfogadottságához nélkülözhetetlen pártatlanság sem biztosítható.

Olvasson tovább: