Kereső toggle

Több fegyver, mint Tesco

Beszélgetés Denis Reynaud Pulidóval, Mexikó kulturális attaséjával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Manapság heti, sőt olykor napi rendszerességgel hallani a nemzetközi sajtóban a mexikói drogháború véres leszámolásairól. Hogyan kell tekintenünk erre a küzdelemre?
– Ez egy roppant kiterjedt és összetett témakör. Talán egy nap is kevés lenne ahhoz, hogy részletesen áttekintsük a mexikói drogháború kialakulásának a folyamatát és a jelenlegi helyzetet.

Ráadásul az a tapasztalatom, hogy ami az újságírókat legtöbbször igazán érdekli a téma kapcsán, az nem a valóságra épülő események, tények sora. Mexikóban a legfőbb feladat jelenleg nem a drogkereskedelem visszaszorítása, hanem a civil lakosság, az állampolgárok biztonságának helyreállítása.
Most már 28 ezer halálos áldozatról beszélhetünk.
– Felipe Calderón, Mexikó elnöke 2006-ban jelentette be, hogy háborút kezd a mexikói drogkereskedőkkel. Azóta a helyzet súlyosbodott, egyre nagyobb a szembenállás és a feszültség. Még 2004-ben jártunk, amikor az Amerikai Egyesült Államokban eltöröltek egy törvényt, amely a nehézfegyverek kereskedelmét, használatát szabályozta, meglehetős szigorral. Ez a jelenlegi helyzet egy igen jelentős súlypontja! Az sem mellékes, hogy az Amerikai Egyesült Államok a világ legnagyobb kábítószer-fogyasztója. Nos, képzelje el, hogy az ön szomszédja egy nagyon súlyos kábítószerfüggő, és a drogkereskedők éppen az ön házán keresztül szeretnék eladni a „portékájukat” neki. Mexikónak már évekkel ezelőtt szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy ez az egész kábítószerfolyam rajta keresztül áramlik be Amerikába. Ezek a gengszterek most már nemcsak exportálnak Mexikón keresztül, hanem el is akarják adni a drogot nekünk. Mexikó vásárlóereje ugyanis jelentősen növekedett az utóbbi években, ezáltal a fiatalok is egyre könnyebben jutnak hozzá a különféle szerekhez. A 2001. szeptember 11-ei terrormerénylet óta sokkal nehezebb bármit is átjuttatni az amerikai határokon, így még inkább Mexikó területére fókuszálódik a „kereskedők” figyelme.
Térjünk vissza egy kicsit az ön által említett fegyverkereskedelem problémájára!
– Mexikó és az Amerikai Egyesült Államok között mintegy háromezer kilométer hosszú határszakasz húzódik. Ezen a határvonalon manapság mintegy hétezer olyan gócpont létezik, ahol katonai fegyvereket árulnak. Tehát százszor több, mint amennyi TESCO létezik Európában. Ráadásul nagyon erős harcászati fegyverekről van szó, amelyekhez mind a bűnözők jutnak hozzá.
Ezek a fegyverek tehát mind az USA-ból érkeznek?
– 90 százalékban igen. És ahogy említettem, ez a fegyveráradat 2004-ben „szabadult el”, egy amerikai korlátozó törvény eltörlését követően. Csak az utóbbi két évben 76 ezer darab fegyvert foglaltak le Mexikóban! Tehát az egyik pontja ennek a témának bizony az, hogy az USA hatalmas piacot jelent a drogbárók számára, a másik pedig a fegyverkereskedelem.
Csak voltak előzményei ennek a konfliktusnak!
– A nyolcvanas években is zajlott már drogkereskedelem nálunk, de akkor még szinte teljes inkognitóban. Ám abban a pillanatban, ahogy a megnövekedett bevétel és a nehézfegyverek miatt drasztikusan megnőtt a drogkartellek hatalma, a helyzet megváltozott. Már szó sincsen a tevékenységük eltitkolásáról, úgymond „csempészésről”, ezek a bűnbandák valóságos uralmat próbálnak gyakorolni Mexikóban. Megkezdődött ráadásul a különböző drogbandák közötti rivalizálás is, amelyet még nagyobb kegyetlenség, a józan ész számára alig értelmezhető erőszak jellemez. Mindenképpen fontos kiemelni, hogy ez a probléma nemcsak Mexikót, hanem valójában minden országot érint az egész világon!
Ebben miért olyan biztos?
– Mert ma már a világ minden országában jelen van a kábítószer-kereskedelem bizonyos mértékben. Tehát nem is várható el Mexikótól, hogy ezt a problémát egyedül kezelje, nemzetközi összefogásra van szükség. Jelenleg egyébként az amerikai és a mexikói kormány együttesen próbál megoldást találni a helyzetre az úgynevezett meridai kezdeményezés keretein belül. Az Amerikai Egyesült Államok technikai felszerelésekkel, szakemberállománnyal próbál segítséget nyújtani Mexikó számára. De emellett legalább ilyen fontos lenne az is, hogy az USA-ban is a drog- és a fegyverkereskedelemre vonatkozó szabályozások szülessenek.
Mennyire érinti az egyszerű, hétköznapi embereket ez a probléma?
– Sajnos túlságosan is. A legnagyobb és legfájóbb probléma a biztonságuk hiánya. Fontos persze azért az arányszámokat is tisztázni! Lassan valóban 30 ezer halálos áldozatot követel ez a kíméletlen küzdelem, de nem lényegtelen, hogy Mexikó lakossága meghaladja a 100 millió főt! A kábítószer-kereskedők száma egyébként ehhez a nagy népességhez képest elenyésző. Nem engedhetjük tehát, hogy egy ilyen kis létszámú bűnözői csoport terrorizáljon egy ilyen hatalmas népességet. Ráadásul a turisztikai bevételek Mexikó számára a legfontosabbak, ezért sem mellékes a turisták véleménye számunkra. Ez a harc drága árat követel a mexikói népességtől mind az emberáldozatok, mind a pénzeszközök tekintetében. De meg vagyunk győződve arról, hogy a helyes utat választottuk!
És fiatal demokráciájuk intézményrendszerét nem veszélyezteti ez a háború?
– Ma már olyan politikai rendszerünk van, melyben hatévenként szabad, demokratikus választásokat tartunk, az előző kormányok pedig nem maradhatnak a helyükön. Két év múlva Mexikó ismét választ, ennek ellenére a politikai nyomás leginkább arra ösztönöz bennünket, hogy igenis szálljunk szembe bátran a szervezett bűnözéssel és a drogkereskedelemmel. Bár a drogbárók számára óriási összegek állnak rendelkezésre, mégis meg tudjuk akadályozni, hogy a legfontosabb demokratikus intézményrendszerekbe beszivárogjanak az embereik. Annak például megvan a veszélye, hogy a rendőrségbe beépüljenek a drogkartell bérencei, de pontosan ezért vetjük be egyre több alkalommal a katonaságot és a tengerészgyalogosokat ellenük. Ez az a közösség, amelyet nem lehet megvesztegetni.
Árulja el, kérem, hogy reálisan nézve milyen esélyeik vannak ebben az embertelen küzdelemben?
– Felipe Calderón azon igyekszik, hogy a különböző politikai pártokat és az állampolgárokat is újra és újra be tudja állítani eme nemes harc mögé. Elnökünk azonban tulajdonképpen csak egy folyamat elindítója. Nem lehet azt mondani, hogy ez a küzdelem mondjuk fél év vagy nyolc hónap múlva már véget is ér. De ha szemügyre vesszük a valós problémákat, azt kell mondanunk: nincsen más út. Akárki is legyen a következő elnök, neki folytatnia kell a küzdelmet!
Európában igen sokszor szóba jön a drogliberalizáció kérdése. Önnek mi erről a véleménye?
– Korábban már sok egykori latin-amerikai elnök felvetette ezt a lehetőséget. De ez csak akkor működhet, ha egy globális összefogás mentén a világ minden országában egyszerre liberalizálnák a droghasználatot és a drogkereskedelmet is. Ahhoz, hogy ez működésképes legyen, és más országok ne kerüljenek fals helyzetbe, valamennyi országnak egyszerre kellene döntést hoznia ez ügyben.
És ha morális értelemben teszem fel a kérdést?
– Akkor azt kell hogy mondjam: a droghasználat, a drogfüggőség nagyon rossz dolog. És meg kell akadályozni azt is, hogy kábítószer-kereskedéssel foglalkozó emberek gazdagodjanak meg mások pénzén. Attól még, hogy valamit, ami fekete, elkezdünk fehérnek mondani, az még ugyanolyan fekete marad.

Drogháború élőben

A majd’ száztízmilliós lakosú Mexikói Egyesült Államok 2000 óta tekinthető demokratikus berendezkedésű államnak. Éppen az ezredforduló évében választották ugyanis a mexikói köztársaság élére a korábban bolsevista jellegű baloldali párt utódjául a jobboldali PAN-t, amely 2006-ban ismét megnyerte a választásokat. A kormány ma is regnáló elnöke Felipe Calderón, aki az úgynevezett meridai kezdeményezés keretein belül nemrég újra elkötelezte magát Barack Obamával együtt a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem mellett.
A kilencvenes évektől a mexikói társadalomra mind érezhetőbb nyomást gyakorló kábítószerbandák ekkorra már nyíltan szemben álltak a különböző társadalmi intézményekkel: a kartellek már nemcsak a határ menti területeken, hanem Mexikó államának egészén kívántak tevékenykedni. Erőszakos jelenlétük az államhatalom működési feltételeit kezdte ellehetetleníteni, a demokratikus intézmények egyfajta furcsa riválisaként gyakoroltak kontrollt egyes vidékeken. A helyzet 2006 decemberében fajult el egészen odáig, hogy az újdonsült elnök, Felipe Calderón bejelentette: háborúba kezd a drogbandákkal szemben.
A háborút valójában Mexikónak az Amerikai Egyesült Államokkal való együttműködése tette lehetővé. Az USA – amely legalább annyira érintett a térség kábítószer-problémájában – hatalmas pénzügyi és technikai hátteret biztosít a kartellekkel szembeni küzdelemnek, gyakorlatilag exportálja a drogüzérekkel szembeni harcát. A helyzet az évek során rendkívül összetetté és bonyolulttá vált, különböző politikai és gazdasági szálak és folyamatok teszik különösen nehezen átláthatóvá a problémát. De mindenekelőtt a korrupció. Jó példa erre az egyes újságírók által csak „gyilkos város”-ként aposztrofált Ciudad Juarez városa, amelybe egyes mendemondák szerint a hadsereg csak azért vonult be korábban, hogy átvegye az irányítást a drogkereskedelem fölött. De hogy még egyet csavarodjon a történet, azt sem lehet tudni, hogy ezt a „hazugságot” nem a drogkereskedők emberei terjesztik-e.
Az egyre inkább eldurvuló háború brutális agresszióval folyik, a drogkartellek példátlan és újfajta terrorjukhoz már a közösségi oldalakat és videómegosztókat is felhasználják. Emberek százait ölték meg az elmúlt években, voltak elnémított hősök: újságírók, nyomozók és az úgynevezett narrocorridók, vagyis a kábítószer-kultúra ellen dalokat író zenészek, akik a drogüzérek elleni tevékenységük miatt tűntek el végleg. Igaz, olykor némelyek előkerülnek – részben. A mexikói városok, falvak főtereire dobják ki fejüket, egyéb testrészeiket elrettentésül. A kábítószerbandák kegyetlenségeiben az is nagy szerepet játszik, hogy embereik többsége kábítószer-függőségben szenved, ezért automatikusan ellenségesen viszonyul „a másik oldalhoz”. Az áldozatok száma az elmúlt években annak ellenére emelkedik, hogy a mexikói elitkommandósok jelentős csapásokat mértek a bandákra, elfogva sokszor vezető személyiségeiket is. A 2010-es esztendőben az erőszakhullám látványosabbá vált. Néhány héttel ezelőtt például 72 (!) bevándorló holttestére bukkantak a hatóságok. A „bűnük” valószínűsíthetően pusztán annyi volt, hogy nem akartak drogcsempészek lenni.
A nehezen átlátható viszonyok között mind többször elhangzik – leginkább a háború felvállalását ellenzők részéről – a drogliberalizáció bevezetésének lehetősége. Az érvelés szerint a legalizáció esetleg széjjelverheti azt a gazdasági struktúrát, amely a drogmaffiát óriási bevételekhez juttatja, és ezáltal fenntartja és generálja működési hálózatát. (H. S.)

Olvasson tovább: