65 évvel ezelőtt, a második világháború utolsó esztendejének húsvétján még nem hallgattak a fegyverek Magyarországon. De az embertelenségben is akadtak olyan nagyszerű férfiak és nők, akik életük árán is igyekeztek segíteni a rászorulóknak, bármelyik népcsoporthoz, felekezethez tartoztak is. Ilyen önzetlen ember volt az akkori győri püspök, báró Apor Vilmos is.
1945. március 28-án a legnagyobb nyugat-magyarországi várost is elérték a harcok. Miközben a polgárok az óvóhelyek védelméből hallgatták az orosz aknavetők hangját, a környező falvakból elmenekült lakosok egy része a Püspökvár masszív pincéjében talált menedékre. Amikor ugyanis az egyházmegye püspöke, Apor Vilmos hírül vette, hogy a front a város határához közeledik, gondolkodás nélkül ajánlotta fel a várat a rászorulóknak óvóhely gyanánt.
Nagypénteken délelőtt fél tucat orosz katona jelent meg az előcsarnokban. Volt közöttük egy magyar származású fiú, ő tolmácsolta óhajukat, miszerint rejtőzködő német katonák után kutatnak. Alaposan körülnéztek a pincében, de nácik helyett csak néhány kis hordó misebort és egy hatalmas, majdnem mázsás sajtkorongot találtak. Egyelőre megelégedtek a zsákmánnyal, ám kifelé menet felfedeztek néhány fiatal lányt, akik a bombázások elől menekültek ide.
Davaj, ide az aranykeresztet!
Kora délután újra megjelentek, ám ekkor már erősen ittas állapotban voltak. Egyenesen a püspök úrhoz mentek, és azt követelték, hogy engedjen el velük kilencven fiatal nőt a kaszárnyába „krumplit hámozni”. Mivel nagyon durván követelőztek, a püspök mindjárt intézkedett, hogy az irodaigazgató menjen a városházára, hátha talál egy olyan jobb érzésű orosz parancsnokot, aki megvédi a lányokat.
Az orosz különítményt vezető őrnagy azonban türelmetlen volt. Mindenkit lehajtott az óvóhelyre, majd maga is utánuk sietett. Kezével fenyegetően hadonászva odalépett a püspökhöz, meg-meglökte, sőt még láncán függő aranykeresztjét is megrángatta. A főpap megpróbálta erélyesen félretolni az útját elálló kapitányt, ettől azonban a tiszt csak ingerültebb lett. Durván visszanyomta, majd fenyegető jelleggel egyet hátralépett, miközben jobb kezével hátranyúlt a felszíjazott pisztolytáskához. A következő pillanatban már kinyújtott karral célzott Apor Vilmosra és a körülötte állókra.
Mielőtt azonban lőni tudott volna, a püspök határozott mozdulattal lefogta a kezét, majd a meglepett katonát a falépcső felé fordítva tuszkolni kezdte a kijárat felé. Ő azonban kiszabadította magát a püspök karjaiból, majd vaktában tüzelt kettőt a pisztolyából. A golyók megsebesítették a pinceajtón éppen kilépő Pálffy Sándort, a püspök unokaöccsét. Aztán a tiszt még három lövést adott le a püspök felé. Az első golyó magasba tartott jobb karját érte, de a mandzsettagombján elakadt. A második a jobb szemöldök felett érte a homlokát, de a koponyacsontot nem törte át. A harmadik azonban a reverendán keresztül a hasüregbe hatolt. A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva még saját lábán botorkált le a nagy pince boltíves bejáratáig.
Mentőbicikli
Miután az oroszok eltűntek, a sérültet egy vaságyra fektették. Az óvóhelyen volt egy orvos, aki megtalálta a lövés helyét a köldöktől pár centivel lejjebb. Közben az igazgató odahajolt a püspök füléhez, és halkan megkérdezte: „Kegyelmes atya, vannak fájdalmai?” Ő halkan válaszolt: „Köszönöm az Úr Jézusnak, hogy nagypénteken érte és vele szenvedhetek.” Többet nem mondott. Gyorsan kerítettek egy biciklit, és hordágyra fektetve, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba. Majd 10 km-es utat kellett megtenni az aknák által felszaggatott úton, ráadásul az orosz ellenőrzési pontokon folyton meg kellett állni, mert a katonák látni akarták, hogy mit rejtegetnek. A sebesült nagy fájdalmai ellenére békésen tűrte a zötykölődést, csak néhány halk sóhaj hagyta el az ajkát.
A kórházban elvégezték rajta a műtétet. Szerencsére a napok óta tartó böjtölés miatt a gyomor teljesen üres volt, így a golyó roncsolás nélkül haladt át rajta. A lövedéket azonban nem találták meg, valamelyik csontban megakadt. A zűrzavaros állapotok miatti késés és az alapvető higiénia hiánya azonban végzetesnek bizonyult. Nagyszombaton ugyan a püspök állapota kissé javult, de másnap föllépett nála a hashártyagyulladás, amitől az orvosok annyira tartottak. Húsvétvasárnap Apor Vilmos nagy fájdalmak közt csendesen kiszenvedett. Áldozata azonban nem volt hiábavaló
