Kereső toggle

Fényképezőgéppel a csodák nyomában

Interjú Haarberg Orsolyával, az Év Természetfotósával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több mint kétszáz pályázó közül idén egy fiatal hölgy, Haarberg Orsolya nyerte el az Év Természetfotósa díjat Magyarországon. Orsolya norvég férjével, a szintén természetfotós Erlend Haarberggel Európa, azon belül is leginkább Skandinávia természeti csodáit örökíti meg – főállásban.

Mi a története a fődíjas képednek?
–ŰIzlandon voltunk, a Jökulsárlón gleccsertónál, amelynek partján sarki csérek költenek. A fiókák a vízen úszó gleccserdarabokon várták az etetést, hogy közelebb legyenek az élelmet gyűjtő szülőkhöz. A férjem egyből belevetette magát a fényképezésbe – ő ugyanis nagy madárfotós. Én inkább a tájat és a partra vetett jégdarabokat fényképeztem, de fordítottam egypár órát madárfotózásra is. A csérekről alig készítettem 10-15 felvételt, ez volt az egyik.
A pályázaton a szituáció egyedisége vagy az esztétika a fontos?
–ŰMindkettő. Az Év Természetfotója esetében adott volt a jó szituáció, de ha nem tévedek, akkor a zsűri a jó kompozíció miatt értékelte ilyen magasra a képet.
Egy másik – szintén díjazott – képednek Ébredés a címe. Mit örökítettél meg rajta pontosan?
–ŰA férjemmel évek óta fotózzuk a pézsmatulkokat. Európában csak Norvégiában, a Dovrefjell Nemzeti Parkban él nagyobb állományuk – ott is visszatelepítés révén. Voltunk már ott többször is, de sohasem tudtunk olyan zord időjárási viszonyokat kifogni, amely igazán illik a tundrán élő pézsmatulkokhoz. Tavaly már előre készültünk, és amikor az előrejelzés szerint vihar közeledett, és senki sem indult neki a hegyeknek, akkor mi felmentünk sátrazni.
Sátrazni?!
–ŰIgen. Felpakoltuk a szánokra a fotósfelszerelést, a sátrat, a paraffinégőt, az élelmet, a jó meleg hálózsákokat, és nekiindultunk. A legtöbb időt a sátorban kellett töltenünk, mert télen 5-6 órán keresztül van csak világos. A mínusz 20-30 fok ellenére nagyokat – 13-14 órákat – aludtunk, és csak a felkelés volt kényelmetlen egy kicsit. Reggeli után pedig kezdődött a munka.
A pézsmatulkok ilyen zord időben megpróbálnak minél kevesebb energiát használni, ezért naponta csak egypár órát aktívak, ekkor táplálkoznak, egyébként pedig lefekszenek a hóba, és pihennek. Azon a napon, amikor ezt a díjazott felvételt készítettem, nem havazott, de viharos szél fújt, így tizenöt perc alatt befedte őket a hó. Azt a pillanatot sikerült megörökíteni, amikor az egyikük felkelt, és áttörte a ráfagyott hóburkot.
Ez volt a legextrémebb túrátok?
–ŰNem, az talán Olaszországban volt. Mindketten fotósai vagyunk a Wild Wonders of Europe programnak, amelynek részeként megbízásokat kaptunk bizonyos fajok és tájak megörökítésére Európában. Erlendnek zergéket és kőszáli kecskéket kellett fényképeznie az Alpokban, a Gran Paradiso Nemzeti Parkban. Úgy terveztük, hogy 2700 méteres magasságban egy menedékházban fogunk megszállni öt héten keresztül. Október végén mentünk, és a természetvédelmi őrök megnyugtattak minket, hogy december közepéig nem kell számítani hóra, komolyabb havazás csak januárban várható. Gyanús volt, hogy amikor mentünk felfelé, már havazott. A következő egy hét során minden nap esett. A szállásunkat, ami egy puritán szoba volt tizenhat ággyal és bármiféle fűtési lehetőség nélkül, a hatodik napra másfél méteres hó vette körül. Arra gondoltunk, hogy mentést kérünk, de több órányi küzdelem után végül is sikerült lejutni az ezer méterrel lentebb lévő parkolóhoz.
Vettünk magunknak hótalpakat, és két nap múlva visszamentünk – fent voltak a cuccaink, meg a fotóknak is el kellett készülniük. Az első napon egymástól talán 100 méterre fényképeztük a kőszáli kecskéket, ahogy a hó alatt keresik a táplálékot, amikor lezúgott egy lavina közöttünk. Egymásra néztünk, és úgy döntöttünk, hogy valami lankásabb terepet keresünk magunknak. Azon is elgondolkodtunk, hogy ezután körültekintőbben kellene megszervezni az útjainkat, szükség lenne például egy műholdas telefonra meg egy utazási biztosításra.
Végül is sok jó fotó készült, bár ehhez Erlendnek minden nap 700-800 méter szintkülönbséget kellett oda-vissza leküzdenie, mert az állatok a hó miatt lementek a hegy lábához. Én meg inkább felfelé indultam. 3000 méteren elképesztően csodálatos látványt nyújt az Alpok.
Egyébként mi a tanult szakmád?
–ŰTájépítészmérnök vagyok, de nem dolgoztam a szakmámban. A kilencvenes évek közepén Gemencen bekapcsolódtam a WWF hód-visszatelepítési programjába, majd az egyetem után a Nyugat-Magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási Intézetének doktori iskolájában tanulmányoztam tovább a hódokat. A kutatásom terepi munkarészét Norvégiában szerettem volna végezni, amihez nyertem egy nyolchónapos ösztöndíjat a norvég államtól. Ebben az időszakban találkoztam a férjemmel, aki szabadúszó természetfotós Norvégiában, és miután összeházasodtunk, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk együtt dolgozni ebben a szakmában.
Az egyetem második évében kezdtem fotózni, és két év múlva már felvettek a Magyar Természetfotósok Szövetségébe (naturArt). De ez akkor még csak hobbi volt számomra, mert Magyarországon ebből nem lehetett megélni. Norvégiában viszont jó ára van a természetfotónak, és viszonylag nagy kereslet van rá. Emellett magyarországi képeladások is segítik a munkánkat. 2008-ban jelent meg az első könyvünk az Alexandra Kiadó gondozásában, az album címe Lappföld – Európa Alaszkája.
Nem tervezed, hogy visszatérsz Magyarországra?
–ŰCsak nyaralni, és a családomat, barátaimat meglátogatni. A férjem ragaszkodik Skandináviához.
Mennyi időt töltötök konkrétan a fotózással?
–ŰFél éven keresztül utazunk: könyvekhez, illetve ügynökségek számára fényképezünk. Ilyenkor a legtöbbször azt sem tudjuk, milyen nap van. Az év másik felében kidolgozzuk a képeket, adminisztrálunk, menedzseljük a vállalkozást. Szerencsésnek tartom magam, hogy abból élhetek meg, ami a szenvedélyem, amihez, úgy érzem, a legnagyobb tehetségem van.
Sokan irigyelnek emiatt, de azt nem látják, hogy azért ez nem annyira egyszerű munka. A legnehezebb, hogy újból és újból motivációt nyerjen az ember, olyan feladatot találjon, ami inspirálja. Ebből a szempontból is hasznos a Wild Wonders of Europe programban való részvétel: ha célok vannak előttünk, elvárásoknak kell megfelelnünk, akkor sokkal jobb képek születnek, mintha csak magunknak fotózunk.
Mi a szakma csúcsa? Ha megjelennek a képeid a National Geographicban, vagy ha pályázatokat nyersz?
Ezek mind fontosak, de én annak örülnék leginkább, ha az inspirációmat mindig meg tudnám újítani, és ez a munka harminc év múlva is teljesen kielégítene.

Olvasson tovább: