Kereső toggle

A nemzetért nem hallgathatok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemzet és szabadság – egymást feltételező, összetartozó fogalmak. Mindkettő elvész a másik nélkül. A magyar történelem felemelő pillanataiban, 1848-ban, 1956-ban ez magától értetődő volt. A mai globalizálódó világban viszont egyenesen gyanakvást kelt népben-nemzetben tételezni a jövőnket. Pedig a nemzeti kereteknek pótolhatatlan értékei vannak.

1848-ban felelős kormányzást követeltek: a magyar nemzet szuverenitása alá tartozó, a magyar nemzet által számonkérhető kormányzást. A nemzeti létezés értékei között meghatározó helyet foglal el a számonkérhetőség, hiszen egy ország lakossága csak a saját kormányzatát képes ellenőrizni. Idegen hatalmakat viszont nem lehet elszámoltatni. Az elszámoltathatóság a szabadság garanciája. Ezért a nemzetfölötti kormányzat nemcsak a nemzeti érdekeket, hanem a szabadságjogokat is veszélyezteti.

A nemzetek a Teremtőnek köszönhetik létüket, Isten osztotta az emberiséget nemzeti keretek közé a bábeli torony felépítésének megakadályozása végett. Ezzel kívánta elejét venni annak, hogy egy ellenőrizhetetlen hatalmú kisebbség az isteni örök renddel ellentétes, önhitt terveinek szolgálatába szervezze az egész emberiséget, és fölötte centralizált hatalmat építsen ki. Ha úgy tetszik, a nemzeti keretek képezik az összemberiség szempontjából azt a pluralizmust, ami megakadályozza a túlhatalmat, és mindig képes alternatívát, védelmet nyújtani, még ha az emberiség valamely része meg is bolondulna.

A világ (és különösen az európai kontinens) egységesítésének terve nem új keletű, de az integráció megvalósítása a második világháború után vált igazán politikai programmá. Az évtizedek óta példátlan pénzügyi-gazdasági válság hatására a világ vezetői ma további központosításért, a nemzetközi ellenőrzési mechanizmus erősítéséért kiáltanak. A válságtól leginkább érintett országok - így hazánk - pedig szinte önként és dalolva menekülnének még szorosabb nemzetközi felügyelet alá a biztonságért cserébe. A várható eredmény valószínűsíthető: erősödő szupranacionalizmus, tovább gyengülő nemzeti szuverenitás, még több döntés ellenőrizhetetlenné válása. Lendületet nyerő uniós centralizáció, kevesebb kuruckodás a tagállami vétókkal (ha maradna ilyen egyáltalán), még nagyobb kiszolgáltatottság. Ráadásul nálunk még a hazai kormányzatok elszámoltatásának kultúrája sem alakult ki: „nem a parlamentnek van felelős kormánya, hanem a kormánynak van felelőtlen parlamentje" - ahogy erre Hack Péter már többször is utalt. Következmények nélkül lehet hazudozni, a választókat nyilvánvalóan felelőtlen ígérgetésekkel kábítani. Különös pikantériája a helyzetnek, hogy sokan a magyar javakat kéretlenül is „kezelni" kész nemzetközi központoktól várják a magyar kormány és a valós élettől elszakadt hazai politikai elit megregulázását. Holott éppen az utóbbiak feladata lenne a magyar javak megőrzése a külföldi érdekcsoportoktól.

A Teremtő többek között a „kert" művelését és őrzését határozta meg az ember feladataként. A „kertet", a népek „lakásának határait", magyarán a hazát ő osztotta ki a népeknek, mondja Mózes és Pál apostol. A földosztás isteni célja a rajta élő nép boldogulásának a biztosítása volt. Az a nép, amelyik nem teljesíti földje, erőforrásai őrzésének és művelésének isteni feladatát, szükségképpen ínségbe jut tehát. 1990-ben lehetőség nyílt egy új kezdetre. Azonban privatizáció címén a nemzeti javak felelőtlen elherdálása folyt ahelyett, hogy a magánosítás egy erős nemzeti középosztály létrejöttét és az államadósság kezelését szolgálta volna. Az előnytelen feltételekkel lezajlott uniós csatlakozás címén a nemzeti önvédelem felszámolása zajlott le gazdasági területen. Odáig jutottunk, hogy ma már szinte kegy, ha magyar árut helyeznek a hazai szupermarketek polcaira, és szerencse az, ha a magyar gazdák, magyar iparosok vevőre lelnek saját hazájukban. Uniós szabályok tiltják a nemzeti „protekcionizmust", nehogy a magyar adófizetők pénzéből a magyar ágazatokat támogassák. Sőt egyenesen azért fizetnek uniós támogatásokat, hogy például a magyar gazdák minél kevesebbet termesszenek. Dunát lehet rekeszteni irodaépületekkel, plázákkal, miközben az ipari termelés leépült, a földekről meg eltűntek az állatok, gyümölcsösöket, szőlőket vert fel gaz, zöld és mezőgazdasági területek válnak gátlástalan, profitmaximalizáló beépítések áldozatává. Nem látható, hogy lenne az országnak valóságos gazdája és lenne valamiféle komolyan vehető nemzeti fejlesztési koncepció. Megfelelő kapcsolatok révén - és persze pénzért - mindent lehet. Szinte csoda, hogy maradt még mit félteni. Ez így nem mehet tovább!

A nemzeti létezés egy másik fontos erénye a bajokon való közös felülemelkedés reményét hordozó egészséges „mi"-tudat lehetne. A többes szám első személy. Ez azonban olyan közösséget feltételez, amelyet egybeforraszt egy nemzeti minimum, a közös szülőföldhöz, a mindannyiunk jogait védő közös alkotmányhoz tartozás élménye. Az egészséges nemzeti tudat. Ami alapján azt mondjuk, hogy másban hiszünk, másként látjuk ugyan, de mégiscsak ugyanannak a földnek a szülöttei vagyunk, ugyanazt a földet tartjuk hazánknak, ugyanazért érzünk felelősséget, közös az otthonunk, a történelmünk, a nyelvünk, közösek az alapérdekeink: boldogulni ott, ahol a Teremtő életet adott nekünk. Nincsen ebben semmi kirekesztés vagy kultúrfölény, csupán az egészséges összetartozás elve. A többes szám első személy előfeltétele egy működőképes demokráciának, hiszen enélkül „idegen" a kormány, „törvénytelen" az ellenzék. Sajnos hosszan lehetne írni arról, hogy Magyarországon mi minden gátolta az egészséges nemzettudat kialakulását, amit most még a gyökértelen multikulti „európai embertípus" sulykolása is megterhel. Az viszont már a rendszerváltás óta regnáló politikai elit felelőssége, hogy ahelyett, hogy közelebb vitt volna hozzá, még inkább eltávolított tőle. Az alkotmányozás minden volt, csak nem az összetartozás-tudatot erősítő felemelő élmény. A történelmi igazságtétel és a vele járó katarzis elmaradt. Az országot már régóta nyílt törzsi háború szakítja ketté, törzsfőnökeink vannak, pedig államférfiakra lenne szükség. Egyre kevesebb fiatal érzi otthonnak a Hazát. A közösségi tudat hiánya leginkább a válsághelyzetekben válik hátránnyá. Szolidaritás, belátás, áldozatvállalási készség, önkorlátozás nincs, csak követelések és marakodás. Kilábalás kizárólag a másik kárára. A Mester figyelmeztet: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul, és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával." Ébresztő!

Reviczky Gyula (1855–1889):
Március tizenötödikén

Hivatlanul is megjössz minden évben,
Szép március, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márciust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszmétlenül;
Multon mereng a költő, és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.

Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér;
Egy zsiros koncért százan marakodnak,
Hogy EGYnek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harcra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.

Nem, ez nem az a márciusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rabláncát tépje le!
A nagy, a negyvennyolcas márciusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol, hol citrom és narancs virulnak,
Honán kivül a legnagyobb magyar!
(Megjegyzés: Kossuthra gondol.
Jellemző, hogy Kossuth Lajos művei ma nem
kaphatók a magyar könyvesboltokban – a szerk.)

Ezért löktél hát annyit hősi sírba,
Hogy ami véred, óh hon, megmaradt,
Mohó ajakkal, éhesen kiszívja
Egy ingyenélő parazita-hadű...
Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,
Hogy megtagadjanak gyáván előbb
S örököd oszt arcátlanul felosszák
Kétszínű, romlott, léha kegylesőkű...

Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt
Ember-méltóság tiszta ihlete!
Álmodjunk, hívjuk vissza azt a régit!...
S ha van még a magyarnak Istene:
Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,
Büvös csapásitól hadd hulljanak
A hitvány léhűtők, kik, mint a barmok,
Csak ettek-ittak és meghíztanak.

Olvasson tovább: