Magyarországon kétféle történelemszemlélet létezik: egy „hivatalos”, akadémiai és egy másik, amit az illendőség kedvéért nevezzünk egyszerűen csak „alternatív”-nak. Az alternatív történelemszemlélet, „kutatás” alapvetően a magyar történelem két végpontjánál, a magyar őstörténetnél, illetve a 20. század történelménél csúcsosodik ki; ezek azok a történelmi korok, amelyekkel kapcsolatban a honfiúi kebel irtózatos mennyiségben elkezdte gyártani a fércműveket.
Korántsem rosszindulatból, a szándékos népbutítás nem túlzottan fennkölt elvétől vezérelve, hanem azon meggyőződés miatt, miszerint az idegenszívű magyar akadémikus történetírás szántszándékkal meghamisítja a csodás magyar nép még csodásabb történelmét. Mindezzel nincs is különösebb probléma, hiszen félőrültek mindig is voltak, vannak és alighanem lesznek is. A probléma akkor kezdődik, ha az efféle elméletekben a társadalom jóval nagyobb része kezd el hinni, mint ahányan úgy vélik: mégiscsak van valami abban, amit a tanult történészek, nyelvészek, régészek és néprajzkutatók mondanak. Márpedig ma Magyarországon erről van szó, hiszen nem csupán az idiotizmus ragadós, hanem a magyar őstörténettel kapcsolatos dilettáns elméletek is.
A rendszerváltás után az őstörténettel foglalkozó szakemberek szinte egyáltalán nem vették figyelembe a megváltozott körülményeket, vagy pedig ha észrevették is, tenni ellene nem akartak, és nem is nagyon tudtak. A könyvkiadással nagy általánosságban oly bőkezű szocialista éra után jött egy szabadabb és ezen célra pénzt nemigen áldozó rendszer, amelyben a korábbi, ma már óriásinak számító példányszámok a régmúlt csalfa illúzióinak tűnnek csupán. Mindez azt eredményezte, hogy a szakkönyvek példányszámai pillanatok alatt nemhogy tizedére, századára estek vissza. Jelenleg a tudományos párbeszéd zömében pár száz példányszámos folyóiratok, tanulmánykötetek hasábjain folyik, amelyek többségének még a létezéséről sem tud az, aki nem szakmai körökben forgolódik.
Ennek fényében pedig azok a szakemberek, akiknek lett volna hajlandóságuk a nagyközönség számára is emészthető könyveket írni, elsöprő többségükben – némileg jogosan – úgy vélték, hogy ilyen kis példányszámok mellett fölösleges időt és energiát pazarolni egy olyan könyvre, amit aztán a szerzőn kívül jobb esetben elolvas még féltucatnyi ember. Miért is tették volna? Egy kizárólag tudomány-népszerűsítő céllal írt munkát nem fognak citálni a kollégák, és nem fog fényesen csillogni a bibliográfiában. Hiszen csak a nagyközönségnek szól.
Átmenetet képezhetnek az olyan (tan)könyvek, amelyeket mind a megcélzott diákság, mind pedig a szakma haszonnal forgathat – azonban ezek sem elsősorban a „nagyközönségnek” készültek, készülnek. Természetesen ez még mindig a jobbik eset, hiszen számos kutató, egyetemi oktató véli úgy, hogy nekik ugyan nem tisztük népszerűsítő könyvet, cikkeket írni. Hiszen ők kizárólag a tudománnyal jegyezték el szűzies szellemi életüket, és eme elefántcsonttorony magasából hallani sem akarnak a merőben pórias népi igényekről. „Ellenkínálat” azonban bőségesen akad, hiszen az őstörténettel kapcsolatos dilettáns munkáknak se szeri, se száma, óriási tömegben lelhetőek fel minden egyes népnemzeti könyvesboltban, és sajnos egyre gyakrabban a kevésbé népnemzetiekben is.
Természetesen a „normál” könyvesboltokban aligha fogunk találkozni a sumerelmélet lelkes híveinek firkálmányaival, de egy-két hun–magyar, szkíta–magyar kontinuitással foglalkozó kötetbe már belebotolhatunk. A dilettantizmus mindig utat tör magának, főként a humán tudományok terén, amelyeknél a laikus olvasót igazán nem hibáztathatjuk, hogy nem tudja megkülönböztetni a valódi szakmonográfiát a fércmunkától. A „laikus olvasó” alatt azonban korántsem csak az identitását, szubkultúráját a magyarság őstörténetével kapcsolatos fantazmagóriákkal is erősítő mélymagyarokra kell gondolni, hanem a mezei honpolgárra, aki elkövette azt a baklövést, miszerint érdeklődik a történelem iránt. Ebbéli minőségében pedig azt fogja megvenni, amit talál: ha nem kap valódi szakmunkát, akkor megveszi azt, amit annak vél. Emberünket lehet, hogy mosolyra fakasztják a néhai Badiny Jós Ferenc-féle minősíthetetlen könyvek, de meglehet, hogy gondolkodóba esik például egy Nyitray Szabolcs–Mbariz Helilov-féle munkán, ami elvétve kétségkívül tartalmaz valós elemeket is. Hogy azokat elkeverje a töménytelen idiotizmussal – erről azonban a laikus vásárló mit sem tud.
A problémát tehát nem a minden szempontból, így ideológiailag is egyre radikálisabb szélsőjobb jelenti, amelynek még a „mérsékelt” elemei is szépen követhető utat jártak be a hun–magyar, szkíta–magyar rokonságtól a készpénznek vett sumer rokonságig és a turáni népekig, hanem az átlagember. Az az átlagember, aki kér, de nem kap megfelelő minőségű szakirodalmat, így habkönnyű, a szakmaiság illúziójával kecsegtető munkák felé fordul, majd pedig szépen lassan megy egyre beljebb a mocsárba.
Természetesen erről nem csupán az egyes külföldi magyarok adományainak, illetve a puszta keresletnek köszönhetően a szakkönyvekhez képest igen szép példányszámokban megjelenő dilettáns munkák tehetnek, és nem is csak az akadémikus kutatás. Ezzel kapcsolatban nem lehetnek illúzióink: ha a jelenlegi helyzet megmarad, többet soha egyetlen magyar kutató sem fog e téren olyan ismertségre szert tenni, mint például a néhai László Gyula, akit a nem szakmabeliek is nagyon jól ismernek. László Gyula esetében szerencsésen találkozott a hatalmas szaktudás, a remek írói stílus és hajlandóság, hogy nagy számban írjon ismeretterjesztő könyveket azzal, hogy a rendszer kultúrpolitikája miatt ezek a könyvek több tízezres példányszámokban jelenhettek meg. Az már egy másik, igen szerencsétlen kérdés, hogy a kettős honfoglalásnak a szakemberek által szinte azonnal megcáfolt elmélete is ezeken a könyveken keresztül terjedt szét, míg maga a szakszerű cáfolat bennrekedt abban a bizonyos tudományos elefántcsonttoronyban.
Arról azonban óriási mértékben tehet a „hivatalos” történetírás, hogy a már említettek szerint teljes mértékben félvállról vette a problémát, avagy ha foglalkozott is vele, igen gyorsan megállapította, hogy márpedig ezekkel a szent őrültekkel vitázni nem lehet. És nem is érdemes. Ebben a tisztelt tudós grémiumnak mélységesen igaza volt és van is: ha valaki egyszer eljegyezte magát mondjuk a sumerelmélettel, az alighanem soha nem fog kiábrándulni belőle. Ez már súlyos agybaj, ami csak a legritkább esetben gyógyítható. Arról azonban elfeledkezett a tudományos elit, hogy ez csupán a véglet, de nem a teljes egész. Már a kilencvenes évek elején lehetett volna foglalkozni azzal az említettnél sokkal nagyobb réteggel, amely korántsem őrült meg, csupán tájékozódni szeretett volna, már ha lett volna miből: nemcsak könyvből, hanem tévéből, újságból, rádióból, a későbbiekben az internetről is. De nem tudott.
S hány komoly, átgondolt, klasszikus értelemben vett olvasmányos, tudomány-népszerűsítő könyv jelent meg nagy kiadónál a magyarság őstörténetéről és a honfoglalásról mondjuk az utóbbi öt évben? Egyetlen egy: Róna-Tas András akadémikus kétségkívül remek Kis magyar őstörténet című munkája 2007-ben. És hány fércmunka jelent meg ez idő alatt a különféle dilettáns szerzők tollából? Megtippelni sem szeretném.
További probléma, hogy jól láthatóan nem csupán a történelemtudományhoz nem értő embereknek, hanem az adott könyvtámogatásokról döntő testületeknek is maximum igen halovány elképzeléseik vannak arról, hogy mi is a valódi tudományos mű, és mi az ahhoz felületes olvasásra roppant mód hasonlító fércmunka. Legalábbis semmi más magyarázat nincs arra, hogy néha olyan műveket is támogatásban részesítenek (jelen esetben a Nemzeti Kulturális Alap-hoz tartozó Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Szakmai Kollégium), mint például az Obrusánszky Borbála által mongol eredetiből lefordított A hun nyelv szavai, amelyet jóérzésű nyelvész semmi esetre sem nevezne épkézláb munkának. Mint örök optimista, szeretném azt hinni, hogy a szakmai kollégium nem szánt szándékkal butítja az adófizetőket a saját pénzükön.
A fennálló helyzetre a szakmai többség csupán legyint, mint tette volt azt már a probléma kialakulásának időszakában is; s saját szempontjukból végső soron igazuk van, hiszen az ő munkájukat és szakmai tekintélyüket aligha fenyegeti a dilettáns történelemszemlélet. Az azonban erősen aggályos, hogy a magyarság őstörténete iránt érdeklődő honpolgár egyre távolabb kerül attól, amit komoly tudományosságnak lehet nevezni. Nem szántszándékkal és nem azzal a szerencsére még mindig szubkulturális felkiáltással, hogy „vesszen a nemzetidegen, népbutító hivatalos tudományosság”, hanem egészen egyszerűen azért, mert ha akar, sem nagyon kap megfelelő minőségű és mennyiségű tudományos ismeret-terjesztő könyvet. Így hát azt vesz, amit talál. S az idiotizmus gyorsan utat tör magának. (A szerző történész)
