Kereső toggle

Vallásügyi figyelmeztetés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Balról is, jobbról is odapörköltek karácsonyi üdvözletként az egyházaknak. Ez is arra figyelmeztet, hogy csaknem két évtizedes többpárti berendezkedés ellenére sem jutott még nyugvópontra az egyházak társadalmi szerepének megítélése, és a vallásszabadság lényege sem tudatosult még teljesen. Rávilágít, hogy meglehetősen törékenyek még a vallási nyugalom alapjai.

„Meg kell nyomni a vészcsengőt” – jelentette be Gyurcsány Ferenc miniszterelnök karácsony előtt, annak kapcsán, hogy az Alkotmánybíróság a házasság és a család alkotmányos védelme alapján alkotmányellenesnek nyilvánította a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvényt, ami 2009. január 1-jén lépett volna hatályba. A miniszterelnök szerint egy „korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus,” egy nem kívánatos „konzervatív fordulat” fenyegeti a magyar társadalmat. „Ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani” – riogatta Gyurcsány Ferenc az ünnepekre készülődő olvasókat. (Népszabadság, 2008. december 20.)

A miniszterelnök úr nyilatkozatát azonban maguk a tények cáfolják, így nem csoda, hogy sokan hangulatkeltésnek minősítik.
Először is nincs jele, hogy bármelyik egyház fel akarná számolni a polgári házasság, illetve a polgári anyakönyvezés intézményét. Maximum azt vetetették fel időnként – különösebb visszhang nélkül – egyes felekezetek, hogy az egyházi házasságkötés is bírjon a polgári házasságkötés erejével, ne kelljen az esküvőt megkettőzni. Tudtommal nem a hitoktatás, hanem a kötelező etikaoktatás bevezetésének a kérdése merült fel. Ez alól mentesíthetne a hittanoktatás mint alternatíva. Ami viszont azt a megjegyzést illeti, hogy ha nem vigyázunk eléggé, a hatalom mondja meg, hogy miként kell értékeket választani, ez tényleg valós veszély, csak jelenleg éppen azzal ellenkező irányból, mint amire Gyurcsány Ferenc céloz.

Az Alkotmánybíróság semmilyen „fordulatot” nem szolgált, így konzervatívat sem. Csak fenntartotta azt a kezdettől fogva a magyar jogrendszer szerves részét képező alkotmányos helyzetet, hogy a házasság két különnemű személy (értsd egy férfi és egy nő) szövetsége. Nem a fennálló helyzet védelmezői hajtanak végre valamiféle fordulatot, hanem azok a körök akarnak társadalmi vitát mellőzve, puccsszerű kezdeményezésekkel fordulatot ráerőszakolni a társadalomra, akik hadat üzennek egyre több olyan értéknek, amelyek a család, a társadalom, a nemzet, az emberiség fennmaradását hivatottak védelmezni.

Fordulatot azok akarnak végrehajtani, akik a „melegházasság” intézményének megteremtését tűzték zászlajukra, mégpedig a hagyományos, heteroszexuális házassággal egyenrangú alternatívaként. Azok, akik „európaiságunk”, sőt az emberi jogok érvényesülése zsinórmértékének a „melegházasság” elismertségét tartják. Első lépésként 1996-ban a Polgári Törvénykönyv élettársi szabályainak módosításával az élettársi kapcsolatot kiterjesztették az azonos nemű párokra is. Ha a meleglobbi célja csak a diszkrimináció elleni küzdelem, a magánélet szabadságának biztosítása lenne, akkor ezen a ponton a harc be is fejeződött volna. Második lépésként azonban egy 2007-es törvényben az élettársi formát már szinte a házassággal azonos tartalommal felruházott, anyakönyvvezető előtt kötendő, bejegyzett élettársi kapcsolattá kívánták feltuningolni. Ennek állta útját most az Alkotmánybíróság. A harmadik lépcső lett volna ennek a regisztrált élettársi kapcsolatnak a családjog részévé gyúrása azzal, hogy beillesztik a jelenleg az Országgyűlés előtt fekvő új Polgári Törvénykönyv családjogi rendelkezései közé, és így modellértékkel ruházzák fel. Ráadásul az új Ptk. tervezete ezzel egyidejűleg a házasságból eltörölné a házastársi hűség hagyományos követelményét, ezzel is a végletekig közelítve egymáshoz a házassági és az élettársi együttélési formát. Fordulatot tehát ennek a programnak a képviselői akarnak. Ez ugyanis egy tudatos társadalomátalakítási program! Az 1960-as évek szexuális szabadosságon, nyitott házasságon, nemi szerepek közti különbségek elmosásán alapuló „szexuális forradalmának” törvénybe iktatása. Egy olyan modellváltás, amelynek életminőségromboló hatása mára már egykori fellegváraiban is egyre kevésbé kívánatos. Nem véletlen, hogy az őszi amerikai elnökválasztással egyidejűleg tartott helyi népszavazásokon a demokrata fölény ellenére is valamennyi olyan tagállamban (így például a szexuális forradalom bölcsőjének számító Kaliforniában is) nemet mondtak a melegházasságra, ahol ez a kérdés napirendre került. A magyar kormányfő azonban egyelőre kitart a meleglobbi mellett. Az alkotmánybírósági döntés kihirdetését követően azonnal utasította igazságügyminiszterét, hogy haladéktalanul készítsenek elő újabb, az azonos neműek élettársi kapcsolatát modellé felértékelő törvénytervezetet.

A melegházasság propagátorai szeretik úgy beállítani a kérdést, mintha kifejezetten csak az egyházak lennének az ellenzői az általuk áhított „közjónak”. Ezzel is azt a látszatot akarják kelteni, hogy itt csak valamiféle „idejétmúlt” vallási vita zajlik, aminek egy semleges állam nem válhat foglyává. Azonban nem csak az egyházakkal, illetve a zsidó–keresztény kinyilatkoztatással vagy erkölcsi értékekkel mennek szembe a melegházasság szószólói. Amióta ugyanis jogi gondolkodás létezik, a jogbölcselők jelentős része tartja, hogy létezik egy emberalkotta jog fölött álló, mindig és mindenütt érvényes örök rend, igazságosság. Az emberiség fennmaradása és sikere attól függ, hogy ezt az örök rendet mennyire ismeri fel és követi. Vita csak abban van, hogy ez a rend isteni kinyilatkoztatásból, vagy a természetből vagy a józan észből ismerhető-e meg inkább. Azonban az alapvető értékeket illetően azonosság van a különböző irányzatok között. Az, hogy a családot védeni kell, ugyanolyan alapigazság, mint az, hogy ölni vagy lopni bűn. Még a Krisztust megfeszítő Római Birodalom híres jogtudósai – így Modestinus – is azt tartották a házasságról, hogy „a házasság a férfi és nő kapcsolata, egész életre szóló sorsközösség”. Nem pusztán valláserkölcsöt, hanem olyan általános igazságot kérdőjeleznek meg tehát a házasság és a család intézményére támadók, amely kulcsszerepet játszott és játszik abban, hogy az emberiség a barbarizmusból kiemelkedett, civilizációt alkot. Ideje tehát visszatérni a józansághoz, nem pedig kultúrharc felé navigálni a társadalmat!

A nagyobb önmérséklet azonban a politikai paletta jobb oldalán is elkelne. Erre bizonyíték az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottságának elnökével, a fideszes Balog Zoltánnal a Hetek legutóbbi számában közzétett interjú. A vallásügyekért felelős parlamenti bizottság vezetője ugyanis megdöbbentő módon „nyitásként” értékeli a köztársasági elnök diszkriminatív adventi valláspolitikai aktusát, amely tovább mélyíti a vallásos társadalom megosztottságát és „szalonképes” közjogi gyakorlattá igyekszik kovácsolni a vallási kirekesztést. Néhány hete Sólyom László immár nem először szűkítette mindössze néhány felekezetre az egyházakkal való párbeszédét, a többieket emberszámba sem véve. (Lásd erről a Sólyom ebédje című írást a Hetek 2008. december 5-ei számában.) Balog a „nyitást” abban látja, hogy a „négy nagy” mellé a köztársasági elnök a baptistákat is meghívta az elnöki fórumra. Pedig csak a vak nem látja, hogy az egyébként tiszteletre méltó felekezet egyedüli kisegyházként való szerepeltetése az államfő egyházi listáján mindössze fügefalevél a meztelen valóság (a horthyzmust idéző felekezeti megkülönböztetés) elleplezése érdekében.

Arra, hogy ezt a képviselő úr miért nem látja meg, a riport későbbi részében kapunk magyarázatot. Kiderül, hogy lényegében maga is osztja a leminősítő államfői megközelítést. „Nagyon komoly előnyei vannak, ha valaki egy olyan közösségben gyakorolja a hitét, aminek van múltja” – mondja Balog Zoltán. Majd nemes egyszerűséggel „jöttmentnek ” nevezi a neoprotestáns egyházak tagságát (amit nem enyhít, hogy a jelzőt idézőjelbe rakja), és „atyai” figyelmeztetésben részesíti őket: „éppen az alacsonyabb küszöb (!?) miatt kell vigyázniuk arra, hogy a kereszténység lényegi vonásai ne vérezzenek el a tömegek megnyerésének oltárán”.

Az Emberi Jogi Bizottság mindenkori elnökétől mint vezető parlamenti tisztségviselőtől elvárható, hogy a felekezeti hovatartozásából eredő elfogultságát háttérbe szorítsa, amikor állami emberként szólal meg, illetve cselekszik. Balog Zoltánról köztudott, hogy református lelkész, ami tiszteletre méltó hivatás, és ami elvileg semmilyen akadályt nem jelentene ennek az útjában. Ráadásul neki – mint az egykori Orbán-kormány vallásügyi főtanácsadójának – le kellene vonnia az akkori diszkriminatív egyházpolitika tanulságait, amelyek (mások mellett) hozzájárultak a Fidesz-kormány bukásához. Arról nem is szólva, hogy valószínűleg Kálvin és Luther is forognának a sírjukban, ha a „történelmi régiségről” mint értékképző tényezőről szóló eszmefuttatást hallanák. Egy protestáns lelkésznek kéne legjobban tudnia, hogy szellemi szempontból a vallási területen a történelmi múlt önmagában még nem érték. Az egyház ugyanis elsősorban nem kulturális vagy hagyományőrző közösség. Az egyház legfőbb értékét mindig a „szellemhez és igazsághoz”, tehát a Szentíráshoz és a Szent Lélekhez való aktuális viszonya adja. Balog Zoltán érvelése – akaratlanul is – a reformáció egészének kérdőjelezi meg a szellemtörténeti, erkölcsi és politikai alapjait.
Ez a kis ünnepi bal- és jobbhorog is jelzi, hogy a szabadság hívei a jövőben sem lesznek munkanélküliek. Boldog új esztendőt hát mindenkinek!

Olvasson tovább: