Kereső toggle

Egy nehéz író

Orosz szemmel Alekszandr Szolzsenyicinről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Orosz írók közül ő volt az egyetlen, akinek megadatott, hogy a szellem
embereként meghatározó szerepet játszhatott a szovjet rendszer
megdöntésében” – írta Pelle János néhány hete megjelent kitűnő megemlékezésében
Alekszandr Szolzsenyicinről. (Az írott szó ereje. Hetek, 2008. augusztus 8.)

 

Ő nyitotta meg számunkra a kommunizmuskori Oroszország történelmét, méghozzá
annak is a legfélelmetesebb alkotóelemét – a Szovjetunió Kommunista Pártja által
a saját és más népekkel szemben alkalmazott terror leírását.

A Szovjetunió lakosainak idősebb nemzedéke természetesen tudott a repressziók
létezéséről, ugyanakkor az emberek még a Hruscsov-féle rehabilitáció után sem
mertek erről beszélni. Hiszen a sztálini hóhér, Lavrentyij Berija és néhány
állambiztonsági főtiszt büntetését leszámítva senkit nem vontak felelősségre a
terrorrendszer kidolgozói vagy csatlósai közül. Attól féltek, hogy visszajön a
terror. Ezért hallgattak a bűntettek tanúinak milliói. Az első, aki megsértette
ezt a hallgatást, és beszámolt a szovjet rezsim bűntetteiről őszintén,
Alekszandr Szolzsenyicin volt.

Az állami terror keretei között élő emberekről szóló tudósítást Szolzsenyicin
nem a Gulag szigetcsoport című regényével kezdte. Az Ivan Gyenyiszovics egy
napja című kisregénye volt az első. 1962-ben publikálták a hatóságok
engedélyével a Novij mir (Új világ) című folyóiratban.

Szolzsenyicin műve egy olyan orosz ember életéről szólt, aki koncentrációs
táborba kerül. Ezért vált szimbolikussá a folyóirat címe is, hiszen a
koncentrációs tábor az új világ szükségszerű kellékeként lépett elő. Pont így
tálalta a Szovjetunió a nézőpontját, szembeállítva a másik, kapitalista
világgal.

Akkortájt a Szovjetunió lakosai már együttérzéssel és felháborodással olvastak a
német lágerekben, Dél-Afrikában és Dél-Amerikában elkövetett terrorról. Ekkor
jelent meg az egyszerű szovjet emberről szóló elbeszélés. Nem volt itt
krematórium, mint a németeknél a második világháború alatt. Viszont ugyanúgy
mindennap leselkedett a halál mindenhonnan, fagytól, munkától, kivégzéstől.



Amerikában

Az elbeszélés egy Ivan Gyenyiszovics nevű elítélt egy napjáról szólt. És az
olvasók megrendültek. Megrendítette őket a tragédia, miként kerül be egy
kisember egy „új világ” karjaiba. A mű azért okozott ekkora katarzist, mert
olvasói eddig büszkék voltak erre az „új világra”, igazságosnak és humánusnak
tartották azt. És azért is, mert mindenki ráérzett, hogy ők sem különbek Ivan
Gyenyiszovicsnál, mindegyikük egy ugyanilyen kisember, aki bármikor az ő helyére
kerülhet.

Szolzsenyicin nem csak arról a tragédiáról írt, ami a rendszernek nem tetsző
embereket érte. Figyelmeztetett arra is, hogy hasonló bárkivel megtörténhet.
Hőse életén keresztül magyarázta el, hogyan lehet túlélni a Szovjetunió
koncentrációs táborait, és hogyan lehet közben megőrizni az emberi méltóságot.

1966-ban a Szovjet írók IV. kongresszusának írt levelek publikálásával véget ért
az író szovjet-oroszországbeli karrierje. Szolzsenyicin a cenzúra
megszüntetését és az üldöztetés áldozatául esett írók rehabilitációját
követelte, valamint a saját archívumának visszaszolgáltatását, amelyet még
1965-ben koboztak el a hivatalos szervek. A pokol tornáca (1968), a Rákosztály
(1969) és a Nobel-díj (1970) után egyre élesebbé vált konfrontációja a
hatalommal… Mindezeket még néhány botrány követte, beleértve a Levél a
Szovjetunió vezéreihez című publikációját is.

1973-ban következett a Gulag szigetcsoport, ahol a terror mechanizmusa és
birodalmi méretei már egységes rendszerként jelentek meg. Ezért kellett
Szolzsenyicinnek elhagynia a hazáját, miközben a műnek a távolból is óriási
hatása volt az emberekre. Néhány éve egy Budapesten élő orosz haditengerészeti
tiszt mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén a Gulag elolvasása után lépett ki a
Kommunista Pártból, majd lemondott a szolgálatról.

Művei kétségkívül elősegítették a kommunisták hatalmának összeomlását,
valószínűleg sokkal inkább, mint a tartós áruhiány és a belső pártharcok.

A Szovjetunió Kommunista Pártja, majd maga a Szovjetunió is azért lett bukásra
ítélve, mert az emberek megismerték az igazságot a lágerekről. Ezt követte a
felismerés, hogy a hatalmon lévő párt lelkén szörnyű bűntettek száradnak. Ezért
nem sikerült 1991 augusztusában a régi rezsim hívei egy részének megállítani a
peresztrojkát, és újra beindítani az elnyomó apparátust. A tegnap még reszkető
és félrevezetett nép nemet mondott, ami részben Szolzsenyicin műveinek
köszönhető. Sok évig tiltott irodalom lévén, a könyvek tömeges megjelenése épp a
peresztrojka idejére esett, biztosítva az erkölcsi erőt a kommunizmus
lerázásához.



1944-ben

Alekszandr Szolzsenyicin legfőbb érdeme az, hogy nemcsak a saját félelmeit
győzte le, amelyeket a sok, lágerben töltött év okozott, hanem hozzásegítette
honfitársai milliót is ahhoz, hogy ők is legyőzzék a félelmeiket, bármennyire
erősek is voltak azok. Édesanyám csak a kommunizmus bukása után számolt be
arról, hogy nagyapámat is utolérte az elnyomó gépezet. Egy ukrajnai
megyeszékhelyen volt az elektromos művek igazgatója. 1947-ben ítélték el, és
Kolimára küldték, amelyet a rendszer egyik legkegyetlenebb táboraként tartottak
számon. Nagyapám az elektromossági ismereteinek köszönhetően menekült meg. Egy
szakemberre volt szükség, aki be tudja üzemelni és karban tudja tartani az
amerikai aranykitermelő berendezéseket.

Szolzsenyicin 1994-ben tért haza. Amerikából a Távol-Keleten keresztül utazott
Moszkvába. Nemzeti hősként fogadták, egész Oroszországot vonattal szelte át. A
Jelcin neve által fémjelezett új orosz hatalom a saját legitimációját várta, és
a kommunista múltat igyekezett szembeállítani az éppen zajló demokratikus
reformokkal. Ennek ellenére Szolzsenyicin éles kritikát fogalmazott meg a
„demokratákkal” szemben. Leginkább a sorsára hagyott orosz vidék döbbentette
meg: a gazdasági hanyatlás és a nyomorban sínylődő lakosság, amelynek egyszerűen
nem volt pénze a megélhetésre. Bár az is lehet, hogy a legjobban az orosz
hivatalnokok arcátlansága háborította fel. A jelcini állami elismerést
Szolzsenyicin nem fogadta el.

Miután visszatért Amerikából, saját televíziós műsora lett, amelyen keresztül
igazságosságot követelt és tanácsokat adott a hatalomnak, „miképp rendezze be
Oroszországot”. Még korábban, 1990-ben már megjelent egy ugyanilyen című könyv.
Sajnos nagyon hamar egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió összeomlása után
Szolzsenyicin már nem érdekli különösebben az emberek többségét, nem is beszélve
a hatalmon lévőkről.

Ezután a 20. század egyik legnagyobb írója és moralistája visszavonult az aktív
közéleti tevékenységtől saját Moszkva környéki birtokára. Ott folytatta a
munkásságát, és csak ritkán adott hírt magáról. Nem tört meg, ugyanilyen elveket
vallott később is, és nem ment koldulni a hatalomhoz. Amikor Putyin elnök
meglátogatta, figyelmeztette az orosz vezetőt, hogy rohamosan nő a szakadék az
egyre gazdagodó Moszkva és a leszakadó régiók között.

Halála újra emlékezetbe idézte őt mind Oroszországban, mind pedig az egész
világon. A sajtót elárasztották a „Meghalt a 20. század legnagyobb írója”
szalagcímek. Szolzsenyicin ugyanúgy a múlt század „legnagyobb írója” lett, mint
a 19. századi Tolsztoj és Dosztojevszkij. Ugyanakkor a méltatások mellett sok
sértő megjegyzés is megjelent róla – főleg az interneten. A hozzászólók szerint
Alekszandr Szolzsenyicin „unalmas író”, akit sokan Oroszország érdekei
elárulójának tartanak mondván: a művei miatt Oroszország negatív fénybe került,
és ezzel előkészítette egy világbirodalom összeomlását.

Formálisan akár egyet is lehet érteni az „unalmasság” vádjával abban az
értelemben, hogy Szolzsenyicinnek nem volt könnyű stílusa. Nem lányregényeket
vagy detektívtörténeteket írt. Mély és komoly műveket teremtett az egyik
legkegyetlenebb rezsim morális megítéléséről. Ezt olvasni sose lehet könnyű,
ahogyan nem könnyű Tolsztoj és Dosztojevszkij stílusa sem. Sőt, az emberiség
legnagyobb könyve, a Biblia sem egyszerűen érthető, ugyanakkor hozzásegíti az
embert ahhoz, hogy Emberré váljon. Azokat pedig, akik hazaárulónak tartják
Szolzsenyicint, csak sajnálni lehet, hogy az ál-nagyság miatt képesek lennének
újra honfitársaik millióinak életével fizetni. Készek az uralkodók hazugságainak
befogadására, és készek félresöpörni azt, aki ki meri mondani nekik az
igazságot.

Ezért van az emberiségnek nagy szüksége az olyan könyvekre, mint a Biblia és
Szolzsenyicin művei.

Olvasson tovább: