Kereső toggle

A jövő kilátásai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár Izrael Állam mindössze hatvan évvel ezelőtt alakult meg, még a modern
története is legkevesebb százhúsz évre nyúlik vissza. A megalakult állam
története során legkevesebb hat nagyobb háborút és még több kisebbet vívott arab
szomszédaival. Nagy eredmény és jelentős vívmány, hogy a zsidó állam az ellene
irányuló fegyveres erőszak és terror közepette is él. Gazdasága fejlett és
virágzó, társadalmi élete élénk, és polgárainak teljesítményét bármely európai
vagy észak-amerikai állam is megirigyelhetné.

Egy dolog azonban, a biztonság ma is hiányzik. Irán azzal fenyegeti Izraelt,
hogy „kiradírozza a térképről”, és „kitörli a történelem lapjairól”. Mudeirisz,
a Palesztin Hatóság (PH) legismertebb tévés imámja genocídiumra, Izrael polgári
lakosságának teljes kiirtására szólított fel.

A Hamasz nem vitásan hasonló nézeteket képvisel. Szderótban már ma sincs
normális élet. Askelon is az iráni rakéták fenyegetésének árnyékában él. Vajon
mi várható az elkövetkezendő hatvan évben? Izraelnek vajon milyen kihívásokkal
kell szembenéznie ahhoz, hogy fennmaradása biztosított legyen? A zsidó állam
jövőbeli léte nyilvánvalóan attól függ, hogy képes lesz-e nyugvópontra juttatni
az arabokkal, palesztinokkal fennálló konfliktust, és persze attól is, hogy
miképpen tudja kezelni az Iránból jövő rakéta- és atomfenyegetést. Hogy mennyi
az esély a békére, az alapvetően e viszály természetétől függ. Ez utóbbi dönti
el, hogy feloldható-e békés, egyeztetéses eljárásban. Minden nemzetközi vita
politikai konfliktusként jelenik meg, ám a természetét meghatározni nem szabad
pusztán a látható megnyilvánulások alapján. Fel kell tárni a konfliktus
gyökerét, még akkor is, ha azok a vallási és civilizációs mélyrétegekben, és nem
a politikában találják meg kielégítő magyarázatukat.

Ha e konfliktus pusztán határokról szólna, még ha a szemben álló felek a
fegyveres harc eszközeihez is folyamodnak, a végén mégis lehetőség nyílna a
háború békés, egyeztetéses tárgyalási folyamatban való lezárására. Erre az
elmúlt százhúsz évben több lehetőség is nyílott, ám a békeajánlatok az arab fél
elutasítása, majd háborús erőszakhoz való folyamodása miatt viszonzatlanok
maradtak.

A konfliktus okai azonban az iszlám vallási tradícióhoz vezetnek, így a békés
erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mert a politikai tárgyalások
törvényszerűen zátonyra futottak.

A palesztin fél vallási okokból ellenzi az egyenrangúságon, az érdekek kölcsönös
tiszteletben tartásán alapuló békét, a tárgyalást és a megegyezést csak a háború
eszközeként, taktikaként értelmezi, és nem nyugszik addig, amíg ellenfelét el
nem pusztítja. Így ez a viszály a palesztin fél szempontjából civilizációs
vallási konfliktus. Nehéz ugyanis másként értelmezni e fél arra irányuló
akaratát, hogy a szemben álló oldalnak nemcsak a politikai köztestületét, azaz
Izrael államát, de annak (a náci Németországnak az európai zsidóság
megsemmisítésére irányuló szándékához hasonlóan) minden tagját fizikailag is
megsemmisíteni akarja. A zsidó állam jövője attól függ, hogy Izrael mit és
hogyan képes ezzel a megsemmisítésre törekvő akarattal szembeállítani.

A kétoldalú megállapodás kísérlete

Az izraeli–arab (palesztin) konfliktus 1992-ig kizárólag a fegyveres küzdelem
formáját öltötte. Egyévi titkos tárgyalásokat követően, amelyet a norvég
fővárosban, Oslóban folytattak, az első egyezményt, az Elvi Nyilatkozatot Izrael
és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (továbbiakban: PFSZ) 1993
szeptemberében írta alá Washingtonban. (Erre a megállapodásra az iráni rakéta-
és atomfenyegetés miatt is, és annak árnyékában került sor. A zsidó állam
rendezni szerette volna konfliktusát, mielőtt Iránnal a nagy háborúba kezdene.)
Ezt további időközi megállapodások követték. Az elképzelés szerint a végleges
megállapodást ötéves átmeneti időszak után kötötték volna meg. A halasztásra
azért volt szükség, mert a felek a leg-alapvetőbb ügyekben, így a határok, a
zsidó települések, Jeruzsálem, a víz, a palesztin államiság, valamint a
menekültek kérdésében nem tudtak megállapodni. Csak remélni lehetett, hogy
amennyiben mindkét fél teljesíti az átmeneti megállapodásokat, kialakul a
kölcsönös bizalom légköre, és így közelebb kerülnek az álláspontok, valamint
áthidalhatóvá válnak a nézetkülönbségek. Izrael azt remélte, hogy az átmeneti
időszakban Jasszer Arafat és a PFSZ felkészíti a palesztin társadalmat az
Izraellel való megbékélésre.

A megcsalt remények

A szerződésekben megfogalmazott kötelezettségeket azonban szinte csak Izrael
teljesítette. Arafat nem helyezte hatályon kívül a PFSZ Izrael elpusztítására
felszólító alapokmányát, nem gyűjtötte be a kinnlévő fegyvereket, nem számolta
fel a terrorszervezeteket, nem vetett gátat a terrorcselekményeknek, nem volt
hajlandó együttműködni a terrorcselekmények megakadályozásában, és a terrort
elkövetőket nem adta ki a zsidó államnak. Bár lemondott az erőszak
alkalmazásáról, és kötelezettséget vállalt arra, hogy minden vitás kérdést békés
úton rendez, a Fatah és a soraiból verbuválódott „rendőrség” a palesztinok által
tovább folytatott terror tevékeny részese volt. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád,
valamint a PFSZ egyes terrorcsoportjai számára logisztikai hátteret, fegyveres
segítséget, lőszert, robbanóanyagot és a terroristák számára menedéket, valamint
búvóhelyet szolgáltatott.

Arafat számára a terror és a tárgyalások csak kétféle taktika volt a változatlan
stratégiai cél, Izrael megsemmisítése érdekében. A PFSZ ezért tartotta meg
változatlanul az Izrael megsemmisítését célzó alapokmányt. Arafatnak esze ágában
sem volt a konfliktust véglegesen rendezni. Előbb 1996-ban, mondvacsinált okokra
hivatkozva kirobbantotta az alagút-válságot, majd 2000-ben Camp Davidben
elutasította Ehud Barak izraeli miniszterelnök ajánlatát a palesztin állam
megalakítására. Ő tudta, miért, hiszen a szeptemberben kirobbantott al-Aksza
intifáda tervei akkor már végrehajtásra készen álltak. Arafat szeme előtt a
libanoni példa lebegett. 2000 nyarán Ehud Barak, akkori miniszterelnök a
Hezbollah folyamatos támadásait követően kivonta az izraeli egységeket a
dél-libanoni biztonsági övezetből. Ha az izraeli társadalom – gondolta Arafat –
képtelen elviselni az elesett izraeli katonák látványát, a palesztinok
terrorháborúja majd a zsidó államot az 1967-ben elfoglalt területekről
békemegállapodás nélkül is visszavonulásra kényszeríti. Így Arafat elutasította
a végleges megállapodás megkötését. Nem kívánt ugyanis a zsidó állammal békét
kötni, hogy Izrael önkéntes visszavonulását követően az egyezmény ne kösse meg a
kezét. Különben sem szerette volna, hogy a Hamasz amiatt, hogy a hitetlen
zsidókkal békét köt, árulónak bélyegezze. Hiszen az iszlám jog, a saria csak
ideiglenes, tűzszüneti megállapodást, hudnát enged meg a hitetlen ellenséggel
szemben. A több mint öt éven át viselt terrorháborúnak, az al-Aksza intifádának
összesen több mint ötezer izraeli és palesztin halálos áldozata volt. Arafat
azonban elszámolta magát, mert Izrael nem hátrált meg, és katonai úton sikerült
megfékeznie a terrorháborút. A zsidó állam visszafoglalta a korábban, az oslói
megállapodások keretében kiürített, palesztinok lakta területeket, hogy meg
tudja fékezni a tömeggyilkos palesztin merényleteket. (Folytatjuk)

Olvasson tovább: