Kereső toggle

Magyar volt az amerikai?

Véget ért Fischer pályafutása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bobby Fischernek lejárt az órája. A minden idők legnagyobb
sakkvilágbajnokaként emlegetett zseni 1972-es fényes győzelmének városában,
Reykjavíkban fejezte be 64 éves földi pályafutását. A hetvenes években oly
népszerűvé lett sztár – aki antiszemita és gyűlölködő kijelentéseivel is egyre
hírhedtebbé tette magát a világon – 1992-től földönfutóként élte életét: az elől
az ország elől menekült, amelynek oly nagy dicsőséget szerzett korábban. A Kelet
és a Nyugat közötti ideológiai háború egyik emblematikus alakjává lett
világbajnok története több magyar vonatkozással is rendelkezik.

1972 nyarán az egész világ figyelme egy 64 mezős táblára irányult. A tábla
egyik oldalán a szovjet sakkvilágbajnok, Borisz Szpasszkij, a másikon egy alig
ismert amerikai nagymester, Robert James Fischer foglalt helyet. Nagy volt a
tét: nemcsak két ember mérkőzött egymással, hanem vele együtt két világrendszer
ideológiája csapott össze Reykjavíkban, a föld legészakibb fővárosában, a
hidegháború kellős közepén.

A mérkőzésen tanúsított különc magatartásával Bobby Fischer „elkényeztette” a
sajtót – különösen a keleti blokk újságíróit, akik egyébként is azon igyekeztek,
miképp tudnák mind jobban befeketíteni a „rothadó kapitalizmus” sportolóját.
Fischer egyszer azt állította, hogy a közönség soraiból valaki úgy akarja
elrontatni vele a játszmát, hogy hipnotizálja. Ezzel az állítással tálcán
nyújtotta a muníciót ahhoz, hogy nevetségessé tegyék. A rendszerváltás után
azonban nyilvánosságra került, hogy az egykori KGB eszköztárából nem hiányzott a
parajelenségek alkalmazása.

A nézők kizárásával folytatott versenyen az addig több vereséget begyűjtő
Fischer megtáltosodott, és mindenkit meglepve, sziporkázó játékkal 12,5:8,5
arányban győzte le ellenfelét. Ezzel nemcsak magának szerzett rangot, hanem
megtörte az oroszok 1937 óta tartó (és Fischer után tovább folytatódó)
sakkvilágbajnoki hegemóniáját is.

A fényes diadal a sakkot rögtön az égi magasságokba emelte az egész világon –
leginkább pedig az Egyesült Államokban. A játék a „nyápicok” hobbijából a
„menők” („cool”) sportjává vált hirtelen, és az amerikai boltokból pillanatok
alatt elfogytak a sakk-készletek. A sakkleckéket adó tanárok órabére elérte a
100 dollárt, az amerikai sakkszövetség létszáma pedig 10 ezer főről 80 ezerre
ugrott. Fischer a maga számára azonban nem tudta kimeríteni a győzelemmel járó
lehetőséget. Reklámajánlatokat utasított vissza, és vitába keveredett a FIDE
(Nemzetközi Sakkszövetség) vezetőivel is. Nem tudta elfogadni az akkori
szabályokat, és lemondott a világbajnoki cím megvédéséről – így a világbajnoki
cím 1975-ben az őt kihívó Anatolij Karpovhoz vándorolt. Fischer visszavonult,
mintha csak nyugdíjba ment volna.

Csak 1992-ben állt újra a nagyközönség elé, amikor ismét Szpasszkij ellen
játszott. A történetbe magyar szálak is szövődtek: a találkozó létrejöttében
szerepet kapott egy magyar rajongója, Rajcsányi Zita is. A nagy Fischert, akinek
korábban államférfiak „udvaroltak”, most egy magyar lány iránt érzett szimpátia
is meg tudta mozgatni – na meg az az 5 millió dolláros díjalap, amelyből
győzelme után 3,6 milliót tehetett zsebre. A történetnek azonban volt egy
szépséghibája: a versenyre a bojkott alatt álló, Milosevics vezette
Jugoszláviában került sor. Az amerikai pénzügyminisztérium figyelmeztetését
Fischer a sajtó nyilvánossága előtt leköpte. A mérkőzés pirruszi módon zárult: a
sakktáblán győzött, hazájában viszont körözést adtak ki ellene. Ezután a bajnok
nyolc évig élt Budapesten. Kerülte a nyilvánosságot, csupán néhány emberben
bízott – köztük Benkő Pál nagymesterben, akivel még Amerikában került jó
viszonyba. Benkő már a hetvenes években is segített Fischernek, aki csak úgy
tudott elindulni a világbajnoksághoz vezető zónaközi versenyen, hogy magyar
származású barátja a saját helyét adta át neki. A barátság itthon sem szakadt
meg, sokszor szerveztek közös programot. „Fischer visszavonultan élt, azonban
szerette a gyógyfürdőket, a kínai és japán éttermeket, a mozit – viszont utálta
az újságírókat” – tudtuk meg a világbajnok magánéletének egy-két részletét Benkő
Páltól.

A világsajtó ebben az időszakban kezdte feszegetni Fischer valódi származásának
kérdését, azt állítván, hogy a férfi valódi apja nem egyezik a névleges apjával
– Gerhardth Fischer biofizikussal. Fischer anyja – Regina – 1939-ben férje
nélkül érkezett az Egyesült Államokba – férje sohasem jött utána. Bobby 1943-ban
született meg.

A történet szerint Regina 1942-ben ismerkedett meg a hazánkból emigrált Neményi
Pál fizikussal. Kettejük házasságtöréséből született meg Bobby, akit az igazi
apa azért nem vállalt fel, mert volt saját családja is.

Az ezredforduló táján Fischer Magyarországról Japánba távozott. Útlevelét az
amerikai hatóságok bevonták, emiatt került kilenc hónapos, japán vizsgálati
fogságba, amikor utazni akart. Csak az mentette meg a kiadatástól, hogy Izland
befogadta, és 2005-ben állampolgárságot adott neki.

Az idősődő Fischer zsidó származását meghazudtolva egyre többször tett
antiszemita kirohanásokat, s nem kímélve egykori hazáját sem, a „gonosz
tengelyének” nevezte az Egyesült Államokat. Egy jobboldali webportálon megjelent
állítás szerint a 2001. szeptember 11-ei USA elleni terrortámadás hírét
„nagyszerű újságnak” nevezte.

Felvetődik a kérdés: miként jutott a bajnok ilyen mélységbe? Benkő Pál szerint
saját törvényei szerint, kompromisszumokat nem ismerő módon élt. Egy másik
ismerőse úgy véli: nem vált a brooklyni fiú javára, hogy csodagyerekként bántak
vele, és burokban nőtt fel. Más vélemények szerint egyszerűen csak beteg volt.


A tényen azonban már nem változtatnak a magyarázatok: az az ember, aki a
virtuális mezőben az egész szovjet birodalmat legyőzte, önnön sértettségén és
keserűségén nem tudott úrrá lenni.

Olvasson tovább: