Kereső toggle

Kurdisztán a láthatáron?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Isztambulra is átterjedtek a két héttel ezelőtt még csak Törökországnak
többségében kurdok lakta délkeleti részén kitört erőszakos cselekmények. Az
önálló állam megteremtéséért harcoló kurdok a hivatalos török biztonsági erők
által megölt tizennégy társuk temetése után néhány nap alatt két tucat halálos
áldozattal járó terrorcselekményt hajtottak végre. A szakadár erőket tömörítő
betiltott szervezetet, a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) a török kormány, az
Egyesült Államok és az Európai Unió egyaránt terrorista szervezetnek tartja.



Kurdok tüntetnek Ankarában vezetőjük, Abdullah Öcalan képével Fotó: Reuters

Terroristák vagy szabadságharcosok? Akik ártatlan emberekre lövöldöznek,
emberekkel teli autóbuszokra benzines palackokat dobálnak, vagy akik
bevásárlóközpontokban robbantgatnak, azok kétség nélkül terroristák. Ám kik
azok, akiknek eszük ágában sincs egy ősi kultúrával, saját nyelvvel és vallási
hagyományokkal rendelkező, évszázadok óta egy körülhatárolható területen élő,
közel 30 milliós népnek önállóságot, saját hazát adni, s akik e népet
országukban nemhogy csak másodrendű polgárokként kezelnek, hanem el is nyomnak?
Hivatalos kormányok ezek: a török, az iráni, az iraki és a szíriai kormány. Azon
országok kormányai, amelyeknek határai egy képzeletbeli Kurdisztán területén
találkoznak egymással, a Közel-Kelet háborúkat és békét meghatározó stratégiai
pontján. Törökországban 15 millió, Iránban 6, Irakban 4, Szíriában pedig 1,5
millió kurd nemzetiségű ember él. A maradék Türkmenisztánban, Örményországban
vagy menekültként Nyugat-Európában. És a sorsuk sehol sem rendezett.

A kurd válság az oszmán birodalom felbomlásával kezdődött: 1920-ban a sèvres-i
békeszerződésben a kurdoknak önálló államot ígértek. 1923-ban a lausanne-i
szerződésben mégsem fogalmazták meg Kurdisztán létrehozását, Kemal Atatürk
viszont megalapította a világi török államot a legnagyobb kurd kisebbség
beolvasztásával.

1925-ben kitört az első kurd felkelés, amit Atatürk a „török nemzeti egység
megvédelmezésének” ürügyével kegyetlenül levert, a kurd vezetőket kivégezték.
1945 és ‘46 között a Kurd Demokratikus Autonóm Köztársaság álma Iránban komoly
esély volt egy saját ország létrehozatalára, ám ezt a demokratikus mozgalmat az
iráni hatalom gyorsan vérbe fojtotta.

1972-ben ismét felszínre törtek a kurd önállósodási törekvések, szószólójukat
Abdullah Öcalant azonban törökellenes szervezkedésért börtönbe zárták. 1978-ban
Öcalan – kiszabadulása után – megalakította baloldali gerillaszervezetét, a
PKK-t (Kurd Munkáspárt). 1980-ban kiképzőtábort létesített harcosai számára
Szíriában. Törökország kurdok által lakott megyéiben rendkívüli állapotot
vezettek be.

1984-ben megkezdődött a Kurd Munkáspárt függetlenségi harca. Az 1991-es
öbölháború után Szaddám Huszein a kurdok lerohanásával próbálta meg tekintélyét
helyreállítani. Ennek eredményeként több mint 2 millió kurd menekült Törökország
délkeleti, hegyvidékes területeire, Szaddám Huszeint pedig az ENSZ egyszerűen
kitiltotta saját országának északi területeiről. Irak északi (és déli) része
felett megtiltotta az iraki légierő mozgását. Az amerikai és brit gépek által
ellenőrzött légtértilalom védelme alatt virágzó, a kurdok által autonómiának
nevezett entitás alakulhatott volna ki. A török kormány azonban nemhogy egy
független, önálló Kurdisztánt nem fogadott el, de a de facto kurd autonómia
szentesítését sem. Ezért a törökországi harc átterjedt Észak-Irakba, ahol a
kurdok ugyan kikiáltották a Kurdisztáni Köztársaságot, de megakadályozására 1995
márciusában a török hadsereg 35 ezer katonája bevonult az országba. Célja a kurd
„terroristák” likvidálása volt.

1995 májusában a török hadsereg visszavonult az iraki területekről. 1996-ban a
PKK fegyverszünetet és tárgyalásokat javasolt, a török kormány azonban
elutasította az indítványt, és nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni az
általa csak terroristacsoportnak nevezett PKK-val.

1998 augusztusában a török kormány elutasította a PKK újabb egyoldalú
fegyverszüneti ajánlatát is. Öcalan ekkor már emigrációból irányította a
mozgalmat. Szíria után Moszkvában, Rómában, Svájcban, Kelet-Németországban,
Hollandiában, Kenyában élt, végül az ottani görög nagykövetségen kapott
menedéket. A török titkosszolgálat azonban elkapta, és Törökországba
szállította.

1999 júniusában Öcalant halálra ítélték. Kurd erőszakhullám árasztotta el
Európát. Öcalan ügyvédjei az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak.

2000 februárjában a PKK iraki kongresszusán a kurdok letették a fegyvert. Céljuk
politikai mozgalommá alakulni. 2000 áprilisában a török hadsereg újra benyomult
Irak északi területére.

A kurd kérdés tehát nemzetközi probléma. Megoldásáról mégsem egységesen
gondolkodik a nemzetközi közösség. Az egyetlen dolog, amiben egyetért, csak
annyi, hogy ne legyen a kurdoknak saját államuk. Ezért a mai kurd helyzet csak
Törökországban a következő: húsz évnyi kegyetlen harc, negyvenezer halott,
hárommilliónál is több földönfutóvá vált ember, több tízezer politikai fogoly,
egy tizenötmilliós kisebbség a legkisebb önkifejezési jog nélkül, tucatnyi
megbélyegzett, rebellis megye, háromszázezres „válságkezelő” hadsereg, több mint
százmilliárd dollárnyi kár, s egy bebörtönzött fővezér. Mindez Európa határában.

Palesztin módszerek



A kurdok által kirobbantott tüntetések meglepték a török kormányt. Az erőteljes
tiltakozások hatására az első napon a török rendőrség több helyen, de főleg a
régió legnagyobb és legfontosabb városában, Diyarbakirban a több tízezer tüntető
elől visszahúzódott a kaszárnyákba. Ennek az lett az eredménye, hogy a városban
felgyújtották az állami hivatalokat, bankokat és több üzletet.

A következő napokban viszont annál nagyobbat ütött a kormány! A kivezényelt
hadsereg különleges osztagai a páncélos járművekkel körülvett városokban rendet
teremtettek. A tüntetők és a rendet biztosító erők között helyenként szabályos
utcai harcok alakultak ki. Az eredmény: öt nap alatt tíz halott, több száz
sebesült, több ezer letartóztatott. A halottak mind civilek – két gyermek is van
köztük –, de a sebesültek között sok rendőr is van.

A megfigyelők szerint a PKK most taktikát váltva a városokba szeretné vinni a
tiltakozó akcióit, a civil lakosság megmozgatásával. Úgy tűnik, ebben a modell a
palesztin ellenállás, ahol a zsidó állam állig felfegyverzett katonái gyakran
kerülnek szembe civilekkel, sőt gyerekekkel. Diyarbakirban is hasonló volt a
helyzet. Tíz-tizenkét éves gyerekek voltak a török hadsereg hegyi harcokban
kipróbált speciális egységeivel szemben a tüntetők soraiban.

Ezek után került sor arra az eseményre, amelytől Ankara a legjobban félt:
nemcsak a keleti, kurd többségű városokban, hanem az ország nyugati részeiben is
zavargások kezdődtek. Adana és Izmir után a hétvégén Isztambulban is utcára
vonultak a PKK szimpatizánsai. Hasonló kép fogadta a tudósítókat Isztambul
szegénynegyedében, Esenlerben, mint Diyarbakirban: fiatal suhancok köveket
hajigáltak a kivezényelt rendőrökre, és a városi buszokat gyújtogatták. Az egyik
felgyújtott busz belecsúszott egy megállóba, és elütött három ott várakozó
asszonyt.

Az ország nyugati részein erősödő török nacionalizmus hatására nagy a veszélye
annak, hogy már a civil lakosság is a kurdok ellen forduljon – figyelmeztetnek a
szakemberek. Talán ezért húzta meg a vészharangot Brüsszel is. Az EU bővítési
biztosa ismét figyelmeztette Ankarát, hogy a biztonsági erők tartsák
tiszteletben az emberi jogokat, és érvényesüljön a józan ész mind a két oldalon.
(Tarik Demirkan)

Olvasson tovább: