Kereső toggle

Vezérek csatája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar baloldal történetének új fázisába lépett. Elmúlt másfél évtizedes korszakát az jellemezte, hogy mindennel foglalkozott, csak azzal nem, hogy politikáját az első ember szintjén is felépítse. Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké válásával – könnyen lehet – új időszámítás kezdődik a hazai baloldalon, de feltehetőleg ennek a változásnak hatása lesz a magyar jobboldalra is. Elkezdődhet egy új korszak, amelytől – megjósolhatóan – sokan félni fognak. Nevezzük ezt a kort a vezérek csatájának.



Gyurcsány pártja dominálására törekszik. Orbán egy leader-típusú politikai vezető volt Fotó: MTI

Leadarek a politikában

Magyarországon negatív kicsengése van a vezér szónak. A vezér a 30-as évekre emlékeztet bennünket, azokra az időkre, amikor a diktátorok korát élte Európa. Magyarországon Gömbös Gyula nagy öntudattal nevezte magát vezérnek, s tudjuk, hogy halála után a politika még inkább jobbra tolódott. Nem azt mondom, hogy a vezértől egyenes út vezetett a "nemzetvezetőig", de azt igen, hogy vezérsége és vezérkedése nagyon sokakat – főként a korszak baloldali, liberális és mérsékelt konzervatív erőit – taszított és ellenállásra késztetett.

A harmincas évek vezérei azonban szerencsére nincsenek közöttünk – még szellemükben sem. 

A mai nyugat-európai politikában viszont nagyon bevált szó a leader. 

A leader valójában politikai vezető vagy vezér, mindenképpen olyan valaki, aki megfellebbezhetetlen tekintéllyel áll pártja élén. Ez a tekintély már nem abból fakad, hogy erőnek erejével valamilyen szélsőség irányába kívánja tolni az adott párt vagy kormány politikáját, sokkal inkább személyes kvalitásaiból. A leader attól tölti be ezt a szerepet, hogy valamit nagyon jól tud, sőt jobban, mint mások. Ez a valami lehet a politika iránti ösztönös, sőt – bizony – irracionális érzék; lehet kiváló verbális képesség; lehet taktikai és manőverezési képesség vagy egész egyszerűen színészi mágia. Horribile dictu: a leader bölcs, megfontolt, érett államférfiú is lehet. Egy bizonyos: képes arra, hogy valamilyen irányban elmozdítsa a politikai közéletet, új medret vájjon. Tekintélye abból fakad, hogy megváltoztatja a dolgok menetét. A legutóbbi időkig a magyar politikában igazából egy leader-típusú politikai vezető volt: Orbán Viktor. Gyurcsány Ferenccel vetélytársra akadhat, s ez alaposan átrajzolhatja a politikai palettát.

Az Orbán-mítosz

Orbán Viktor politikai ellenfelei sokáig nem vették észre, hogy Orbán nem harmincas évekbeli vezér, hanem modern leader. A magyar bal- és liberális oldal lecövekelt annál az állításnál, hogy a Fidesz elnöke egy régi világot, a két háború közötti Magyarországot akarja restaurálni. Ez önmagában is tévedés, de egy másik tévedés is fakadt belőle. Ugyanis ha egyszer Orbán egy régi világ letűnt embere, akkor ezzel a régi kort idéző politikussal szemben elegendő az érvek és a mai világnak megfelelő programok ereje. "Vezér helyett programot!" – így fogalmaz-hatnám meg röviden ezt az álláspontot, vagy másképpen úgy: "Irracionális politika helyett racionális politikát!". Az Orbán-kritikusok nem vették észre, hogy a
programcentrikus politizálás nem megfelelő válasz egy nagyon is fontos kihívásra: a személyes vonzerőre.

Orbán Viktor ugyanis óriási vonzerőt jelent a mai Magyarországon. Természetesen ez a vonzerő korlátozott. A magyar társadalom eléggé jelentős része számára nem is létezik. Ám akik Orbánt kedvelik, nyilvánvalóan azért kedvelik, mert olyan vezetőt látnak benne, akinek van elképzelése a világról, és van cselekvési terve elképzelései megvalósítására. A vezér ma nem azt jelenti, hogy – hasonlóan a harmincas évekhez – valaki totálisan ki akarja forgatni sarkaiból a világot. A politikai leader ma elsősorban az, akinek víziója és annak megvalósításához szükséges eszközei vannak.

Az Orbán-kritikusoknak azt is figyelembe kell venniük, hogy a leader mindig mintát is teremt. 

A modern politikában a politika felparcellázódik, kevés az érthetően, követhetően beszélni képes politikus. Hovatovább a mintaadás egyetlen kritériuma: a közérthetőség és az érzelmi motiváció. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert a magyar pártok választói közönsége generációsan rendkívül tagolt. 2004-re létrejött egy "nyugdíjas-törésvonal" is. Ez azt jelenti, hogy a fiatalabb, egyetemista és pályakezdő szavazók döntően a Fidesz, a nyugdíjas korosztály inkább az MSZP "fennhatósága" alá tartozik. Márpedig a leaderek sehol a világon nem az idősebb korosztályokat kívánják motiválni, hanem azokat, akik pályájuk elején vannak, tenni, cselekedni akarnak. 

Az MSZP leader-ellenessége

A baloldal azonban nem pusztán az Orbán-fóbia miatt nem nézett szembe eddig az igazi kihívással, hanem azért sem, mert ez az oldal egy menedzseri hagyomány felől érkezett a demokráciába. E hagyomány lényege, hogy "életünket és vérünket az ország ügyeiért", valamint a nyugati országokkal való együttműködésért. Az MSZP és elődpártja igen tevőlegesen működött közre abban, hogy Magyarország közelebb léphetett Európához, ami még akkor is igaz, ha a 80-as években a néhai párteliten és diplomáciai eliten kívül más nem mozoghatott a terepen, azaz a külpolitikai és a külgazdaság-politika formálása monopolizált volt.

Ez tehát egy masszív hagyomány. A 90-es években aztán igyekezett mozdulni a magyar baloldal is, mindig voltak vezetők, akik mögé ímmel-ámmal felsorakozott, de ez soha nem volt elég valamiféle komoly belső egység megteremtésére. Valahogy mindig úgy tűnt: az MSZP nem hiszi el, hogy a polgári oldal komoly vetélytársa lehet. "Orbánt nem szeretik Németországban vagy az USA-ban" – hallhattuk gyakran. "Az EU nem csípi a dölyfös politikusokat, akik követelőzve kopognak az ajtaján" – hallhattuk máskor. S valóban: a Fidesz politikusai túlságosan nagy vehemenciával törtek rá a Nyugatra, és a nyugati politikusok egy része ezt nem nézte jó szemmel.

De azt mégsem mondhatjuk, hogy a magyar jobboldal nem vált – akár a külpolitika formálásában is – a baloldal egyenrangú vetélytársává. Látnunk kell: az előző évek erről szóltak. Orbán mint leader mást sem tett, mint hogy meg akarta teremteni az egyenrangúvá válás feltételeit. A magyar baloldal pedig ezalatt nem tudott lépést váltani. Horn Gyula, Kovács László és Medgyessy Péter valamilyen értelemben tekintélyek voltak (mindhármukkal lehetett választást nyerni), de arra egyikük sem volt képes, hogy az MSZP és a hazai baloldal igazi vezéregyéniségeivé váljanak. S mivel nem váltak azzá, nem is voltak képesek komoly – elkerülhetetlen – csaták megvívására. Orbán Viktornak 1998 óta nincs igazán vetélytársa. Pontosabban: 2004-ig nem volt. 

Gyurcsány és Orbán

Sokan persze azt mondják: Gyurcsány csak látszatra – és nem is a lényegben – hasonlít Orbánhoz. Politikája felszínes, jelszavai lózungok, kormányprogramja üres, viselkedése pedig művi, tele van manírokkal. Sokan vetik fel vele kapcsolatban, hogy a kormányváltás során a törvényesség határán egyensúlyozott.

Azonban az a kérdés, ezek a lényeget érintő kritikák-e. Mi ugyanis a lényeg? Az, hogy az MSZP 2004-ben kiszabadult egy olyan fogságból – ha nem is babilóniai, de rendszerváltáskori fogságból –, amelyben 1990 óta leledzett. Ez a fogság a személyi politika elhanyagolását, illetve a vezetők mögé történő látszatbeállást jelentette, amely azonban válsághelyzetekben azonnal megfogyatkozott. A leglátványosabban éppen Medgyessy Péter kormányzásának végén. Márpedig az igazi politikai vezető attól az, hogy hívei akkor sem vonják meg tőle automatikusan a bizalmat, ha történetesen átmeneti vagy akár tartós lejtmenetben van. Az a támogatottság, amely csak prosperáló időszakokra szól, valójában nem igazi támogatás. Ott mindig felmerül, hogy a politikus nem is igazán vezér, csak kényszerből áll pártja (kormánya) élén.

Gyurcsány Ferenc megjelenéséig az MSZP ilyen kényszervezette párt volt. Gyurcsány megjelenésével azonban egy csapásra kiderült: régóta vajúdó folyamatok megoldása kerülhet előtérbe. Orbán Viktor tehát egy szempontból feltétlenül vetélytársra akadt (függetlenül még attól, milyen lesz a kettőjük közötti személyes párharc), nevezetesen abból a szempontból, hogy Gyurcsány (nagyon helyesen) pártja dominálására és vezetésére, azaz leader-szerepre törekszik. A tévedések elkerülése végett ugyanis erre a szerepre törekedni kell. Amikor Orbán gyakran használta az akarat kifejezést, nem beszélt arról, hogy vezetésre csak az képes, aki akar is vezetni. Egy párt vagy egy kormány vezetése nem intellektuális szürkeállomány, hanem vezetői kvalitások kérdése. 

S ebben Gyurcsány – úgy tetszik – vetélytársa máris Orbánnak.

Miniszterelnöki csata előtt?

Hogy miben lesz még vetélytárs Gyurcsány, az sok mindentől függ. Többek között attól, hogy az ellene irányuló támadásokat hogyan tudja majd kivédeni. A leaderek ugyanis kockázatvállalók. A magyar baloldalon nem kellene eliminálni ezt a szempontot. Gyurcsány vállalkozói-üzleti múltja, vagyonszerzésének eredete nem kis mértékben vita tárgya lehet. De hát éppen erről szól a demokrácia! Lehet érvelni és vitatni Gyurcsány ügyét pro és kontra. Egyet nem lehet. Úgy tenni, mintha a gyurcsányi pályafutásban nem lenne szerepe a kockázatnak. Az, hogy politikai pályára lépett, magában hordozza a győzelem, de a bukás esélyét is. Ezt végső soron az fogja eldönteni, melyik fél lesz az elszántabb és a keményebb.

Gyurcsány Ferenc még egy szempontból lehet fontos szereplője a hazai politikának. Beszéltem már arról, hogy a baloldalt kimozdíthatja megszokott, kényelmes állapotából. A másik dolog legalább ennyire lényeges: új kihívások elé állíthatja Orbán Viktort is. Orbán 1998 óta (amikor a tévévitában legyőzte Horn Gyulát) kialakított magának egy imázst. 

A bölcs, pártokfeletti kvázi-köztársasági elnök szerepét. Gyurcsány ellenben hangsúlyozottan pártbázisú kormányfő akar lenni – nyilván azért is, mert elődje, Medgyessy Péter éppen a párttámogatás híján bukott meg. Egy párthátter? miniszterelnök szerepfelfogása nem lehet hatás nélkül az ellenzék vezérére sem. 

Gyurcsányt persze lehet lebecsülni a jobboldalon. De feltehetőleg érdemes az elemzésre, hogy sajátságos módon és váratlanul meginduló igazi politikai pályafutásának milyen összefüggései vannak az egész rendszerváltással, a baloldal belső állapotával, sőt bal- és jobboldal egész viszonyrendszerével. 2006-ban feltehetőleg vezérek fognak csatázni egymással.

Olvasson tovább: