Kereső toggle

Bevándorlók Magyarországon

Nem idegenek közöttünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nemrég lezajlott kisebbségi önkormányzati választásokat számos kisebb-nagyobb botrány kísérte. Felmerült annak a lehetősége is, hogy egyesek a nemzetiségek mögé bújva akarnak pozícióhoz jutni. Néhány napra sikerült a figyelem középpontjába kerülnie a Magyarországon élő kisebbségeknek – ennyi előnye mindenesetre lehetett a botrányoknak, hiszen amúgy hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Magyarországon nem csak magyarok élnek. 

A két legnagyobb és egyben legismertebb kisebbség Magyarországon a cigányság és a német közösség. A cigányság számát hatszázezer főre becsülik, a magyarországi németek száma hozzávetőleg kétszázhúszezerre tehető. Ehhez jön a mintegy százezer fős szlovákság, a nagyjából ugyanennyi horvát nemzetiségű, huszonötezer fő körüli román, több ezer szerb és szlovén nemzetiség? magyar állampolgár. A régen betelepedett német, francia vagy olasz úri családokat magába olvasztotta az uralkodó magyarság, őket már legfeljebb csak a nevük hangzása különbözteti meg.

A trianoni békeszerződések után feszültté vált a kapcsolat a környező államokkal, lakosságcserékre, kitelepítésekre került sor, a sérelmek és félelmek generációkon keresztül rögzültek, így a népszámlálások adatai általában nem bizonyulnak megbízhatónak. Ez a félelem nem érinti a lengyeleket, tudtuk meg Sutarski Konrádtól, a Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnökétől. Ennek ellenére az általa tíz-tizenkétezerre becsült lengyel kisebbséggel szemben a népszámlálás mindössze kétezer-ötszáz főt jegyzett. "Csak a lengyel állampolgárságúak vannak vagy háromezren" – közölte a kisebbségi elnök, aki szerint a kérdezőbiztosok is leegyszerűsíthették a kérdést, az állampolgárságot hangsúlyozták, ezért nem került a látótérbe a magyar állampolgárságú, ám lengyel identitású lakosság valódi száma. I. Béla királyunk a 11. században a lengyel hadsereg segítségével került trónra, II. Rákóczi Ferenc a szabadságharcot megvívni Lengyelországból érkezett, lengyel csapatok kíséretében, viszonzásul a lengyel felkelések szereplői hazánkba menekültek a megtorlások elől. Sutarski Konrád, a lengyel–magyar megbonthatatlan barátság elemzése során újabb terminust is bevezetett: a szerelmi emigrációt. "Ha a szerelem néha nem is tartott túl sokáig, voltak, akik a válás után is Magyarországot választották" – mondta Sutarski. A lengyel Bem tábornok odaadását szinte mindenki ismeri Magyarországon, de ismerősen cseng a Dembinszky név is, és Magyarországnak szerzett hírnevet a neves képzőművész, Swierkiewicz Róbert is. Ez utóbbi név jelzi egyben a lengyelek ragaszkodását a lengyel identitáshoz: négy nemzedék alatt sem engedtek egyetlen betűnyi változást sem. A katolikus vallású örményeket a hitüket nem háborgató Apafi Mihály fejedelem telepítette le Erdélyben, az 1848-as szabadságharcban már részt vettek – közülük került ki Kiss Ernő és Lázár Vilmos is, október hatodika ezért számukra is ünnep. 1918 után tömegesen költöztek Magyarországra, de sokan érkeztek a Szovjetunió felbomlása után is hozzánk. Mára tíz-tizenötezren élnek itt. A görög közösség, amelynek az 1949-es görög polgárháború elől menekülő mintegy nyolcezer tagja Fejér megyében saját települést alapított Beloiannisz község néven, saját iskolát is fenntart. A hazatelepülések miatt mára a teljes lakosságnak mintegy harminc százaléka görög, ez az arány az iskola tanulói között is megmutatkozik. A magyar nemzet épüléséhez szó szerint is hozzájárultak a görög közösség tagjai: Szine György és családja Széchenyi mellett az egyik legfőbb szponzora volt a Lánchíd és a Magyar Tudományos Akadémia építésének, de egy görög család nevét őrzi a budapesti Belvárosban a Haris köz, vagy említhetnénk a Boráros teret is – ők az emigráció első hullámával, a 17–18. század során a kereskedő családokkal érkeztek hazánkba.

A horvát kisebbségnek menekülnie sem kellett, a határok változásai során nemegyszer kerültek közös határok közé a magyarokkal. Ma mintegy nyolcvan-ezren élnek nálunk. A bolgárok részben zöldséget és gyümölcsöt termeszteni jöttek az ezen a téren még szűz területnek számító Magyarországra, részben az Oszmán birodalom kegyetlenségei elől menekültek, majd itt ragadtak. A fóliázás tudományát például ők adták át a magyaroknak, míg a magyarok Kossuth vezetésével az 1848-as szabadságharc után nemcsak a társaságukkal, hanem a sörfőzés tudományával is boldogították a bolgárokat otthonukban. A ma tizenötezer fős bolgár közösségben – több hullámban érkeztek Magyarországra, részben kereskedőként, részben a törökök elől menekülve – szintén nem a félelem munkál, de az identitásukhoz a többiekhez hasonlóan ők is ragaszkodnak. 

Szinte minden közösségben a kultúra (zene- és táncegyüttesek, nyelvtanulás) és a vallás az összetartó erő, fontos számukra az oktatás, amit egyelőre nem minden közösség tud anyagi okok miatt biztosítani. A bolgárok a Vágóhíd utcában építettek maguknak közösségi házat, a lengyel közösség pedig Kőbányán, az Állomás utcában alapította meg a lengyelség múzeumát, amely egyben levéltár is, hogy csak egyet-kettőt említsünk. A lengyeleknek egyébként volt már egy múzeumuk Magyarországon: egy mára romhelylyé vált falu Aggtelek közelében. A szabadságharc után Derenkben, az Esterházy család birtokán telepedtek le az Esterházyak meghívására. Mára emlékhely a lengyelek számára, évente tartanak itt nyári ünnepségeket. Az oktatást tekintve a nyelvoktató program az általános: nyolcvanegy százalékában nyelvoktató program szerinti oktatás folyik, hat százalékában anyanyelvű, tizenhárom százalékában kétnyelv? oktatás. A görög önkormányzat például nyolc éve indított nyelvoktató tanfolyamot, ami olyannyira sikeres, hogy a huszonnyolc fővel induló oktatásban a mára négy és félezerre becsült görög közösség kétszáz gyermeke tanul nyolc tanár segítségével. 

Kisebbségi gimnáziumokat jelen pillanatban még csak a szerb, a horvát, a szlovák, a bolgár és a német közösség tart fenn, illetve a cigányság a Gandhi Gimnáziumban, ami azonban nem fedi le ennek az igen jelentős számú kisebbségnek az igényeit.

Olvasson tovább: