Egy román tengerész a Duna-deltában. A folyó elzárásával tiltakoznak a délszláv háború
okozta veszteségeik miatt Fotó: Reuters
Az ellenzék számára a magyar elnökjelölt indulása azt jelenti, hogy az RMDSZ
elismeri, nincs olyasvalaki kormányoldalon, akinek biztos bejutása érdekében érdemes
feláldozni a saját jelölést. Talán épp ez az idei romániai választások egyik döntő
különbsége a négy évvel ezelőttihez képest: a mostani koalíciót nem gyűjti maga
mellé egy meghatározó személyiség, mint a Demokrata Konvenció akkori vezére. Sőt,
Constantinescu júliusban nyilván épp azért lépett vissza, mert nyilvánvalóvá vált,
hogy ő bizony nem tudja maga mellé vagy mögé felsorakoztatni ezt a tábort. Az ellenzék
számára tehát Frunda György ringbe szállása annak bizonyítéka, hogy Iliescu valóban
döntő fölénnyel rendelkezik, és igen optimistán várhatja a novemberi voksolást.
Nem kell kevesebb szavazatra számítania, mint jó néhány vetélytársának – együttvéve.
Ezen nem változtatott az sem sokat, hogy az ősidőkből előhívott technokrata csodajelölt
Theodor Stolojan, az egyre csökkenő népszerűségű, de úgyis Iliescuék felé közeledő
középbal Melescanu, és a hitelét leginkább kormánypartnerei bunkózásából építő
külügyminiszter-pártelnök Petre Roman mellett végre elhatározta magát Mugur
Isarescu miniszterelnök is. Most már ő is csak egyike azoknak, akik között
megoszlanak az Iliescu (és a szélsőséges Vadim Tudor) elleni szavazatok.
A mostani kormányoldal számára a magyar jelölt indulásának üzenete az, hogy nem
sikerült megnyerni a magyarokat. Pedig az RMDSZ bizalmára, sőt szövetségére minden
olyan politikai erőnek szüksége lenne, amely kormányzásban gondolkodik a következő
négy évre. Ahogy a mostani elnökjelöltek egyike egy-két éve tréfásan, de nem kevés
indulattal egy magyar politikusnak odavetette, nyilván a Romániát nyugat felől kísérő
fokozott figyelem kapcsán: "Nélkületek most már az istennek sem tudunk kormányt
alakítani." Azonban eljött az igazság pillanata, amikor az eddigi szövetségi
rendszerben megbosszulja magát a hamis játék. Frunda más okokból indul, mint 96-ban,
nem azért, hogy magyar szavazatokat gyűjtsön a második fordulóra a haladó erők
emberének. Indulásában most az üt vissza, hogy az RMDSZ-t négy éven át folyamatosan
átverték a partnerei, eszük ágában sem volt teljesíteni a 96-os kormányprogramba
foglalt kisebbségi ígéreteiket. És hogy ezek az ígéretek mennyire nem voltak valóságos
intenciók, arra sajnálatosan az is fényt derít, hogy ezek a szavaikban toleráns, európai
kisebbségi politikát folytató pártok nemcsak a kormányzás idején feledkeztek el
mindenről, de egyetlen mostani jelöltjük, egyetlen mostani programfejezetük nem
foglalkozik azzal az aprósággal, hogy Románia 23 millió lakosából másfél-kétmillió
más anyanyelven beszél és gondolkodik – nincs, ami mellé magyarokat lehetne mozgósítani.
A maga módján ez a közöny még árulkodóbb, mint az a négy évvel ezelőtti zajos
kampány, amikor minden román jelölt számára létkérdés volt büszkén meghirdetni a
nemzetállam védelmét a szeparatista törekvésekkel szemben, mégis magától értetődő
volt az RMDSZ és a Konvenció szövetsége. A mostani hallgatás a kisebbségi kérdésről
olyan elnökjelölteket övez, akik mind-mind európai integrációt ígérnek a választóiknak.
Mivel az európai normák szerinti kisebbségpolitika alapvető integrációs feltétel, a
hallgatás közvetett mód, annak is bizonyítéka, hogy nem akad elnökjelölt, aki valóban
teljes szívéből és minden áron Európába akarja vinni Romániát.
Fontos üzenete van Frunda szenátor indulásának a romániai magyarság felé is: az
RMDSZ továbbra sem hajlandó eltérni a demokratikus intézményekben, parlamentáris
keretek között vállalt kisebbségi politizálástól, nem célja, hogy enklávészer?
képződmény(ek)be húzódva alakítsa a pesti kormánypolitikusok által is szeretettel
emlegetett "kis magyar világot". Nem, az RMDSZ-nek továbbra is az az elképzelése,
és európai típusú kisebbségi formációként nem is igen tehet mást, hogy akár a
parlamenti politizálás, akár a kormányrészvétel formájában, de ezután is a román
állam keretei kényszerű, de racionális felvállalásával próbálja javítani a romániai
magyarok helyzetét. Az elnökjelölés körüli események fényében ennek az üzenetnek
nagyon is komoly jelentése van, ugyanis egyes RMDSZ-csoportok a jelek szerint eljutottak
már odáig, hogy jobb lenne, ha a szövetség nem is haladná meg az ötszázalékos küszöböt
és kihullana a bukaresti törvényhozásból.
Lehetséges e nyíltan ritkán kimondott, de érzékelhető elképzelés mögött olyan számítás,
hogy a választási bukás esetén remélhető a jelenlegi RMDSZ-vezetés teljes távozása,
és végre átvehetné a terepet az a szárny, amely 1996 óta tesz erre megújuló kísérleteket.
De lehet e mögött az az ugyancsak végiggondolt koncepció, amely szerint Románia reménytelenül
leszakadt az integrációs versenyben, nem várható, hogy rendbe hozza gazdaságát, áttekinthetővé
tegye zilált politikai struktúráját, jobb tehát egyfajta izoláció, sajátos belső
fejlődés. Nos, az is kérdés, hogy ilyen fejlődés lehetséges-e, pontosabban lehetséges-e
bármiféle fejlődés ilyen állapotban. De még sürgetőbb dilemma, hogy mi történne,
ha ennek következtében a romániai kisebbségi helyzet ismét állandó belső
konfliktusokba sodorná az országot. Amit az ilyesfajta politika hívei végképp nem
emlegetnek, az mindennek a további külső következménye: ha a romániai magyarok és
Bukarest között veszélyesen állandósulna a feszültség, ez óhatatlanul ismét mélypontra
küldené a román–magyar kétoldalú kapcsolatokat is. Márpedig Európa az elmúlt évek
keser? tapasztalatai nyomán irtózik a kisebbségi konfliktusoktól, tehát egy ilyen
helyzet bizony Magyarország integrációs esélyeit is nagyban csökkenthetné.
A Markó-ellenes magyar sajtó azt állítja, hogy a szövetség kulcsemberei titokban
azon mesterkednek, hogyan tarthatják meg kormánypozícióikat akkor is, ha Iliescuék
kerülnek hatalomra. Ennek erősen ellentmond szinte valamennyi fontos RMDSZ-tisztségviselő
nyilatkozata: mindegyikük említi annak lehetőségét, hogy létrejön a koalíció a Társadalmi
Demokrácia Pártjával – ha... És itt jönnek a feltételek: ha Iliescuék alapvetően
változtatnak politikájukon, méghozzá nemcsak a kisebbségek tekintetében, hanem annak
garanciáit is felmutatják, hogy valóban folytatják a reformfolyamatot. És szinte
valamenynyi magyar vezető hozzáteszi, hogy minderre nagyon kevés az esély. Furcsa,
hogy egyes romániai magyar orgánumok Markóék mondatait a feltételekről egyszerűen
nem idézik – az ilyesmi általában a romániai román sajtó módszere, dehát ilyen
az élet. Mindenesetre egy-két lap magatartásából is érezhető az a törekvés, hogy
a szövetség jelenlegi vezetőit olyan elvtelen és gerinctelen gazembereknek mutassák,
akiknek csak a pénz és a hatalom fontos. Márpedig az ilyen propaganda megint csak azzal
a következménnyel járhat, hogy sok magyar szavazóban kelt undort úgy általában a
politika iránt, eltántorítva az egyetlen, számára lehetséges politikai cselekedettől,
a voksolástól.
Természetesen az Iliescuékkal kötendő szövetséget nemcsak ilyen furcsa módon
szorgalmazzák. Elejtett megjegyzésekből értesült a közvélemény arról, hogy a
nyugati országok bukaresti diplomatái úgymond nagy érdeklődést tanúsítanak az
ilyen koalíció esélyei iránt, a fokozott érdeklődés egy-két szókimondóbb magyar
politikus szóhasználatában már úgy szerepel, mint nyomásgyakorlás az RMDSZ-re: lépjen
szövetségre a TDRP-vel. Hasonló javaslatot hallani egyre többször a bukaresti csúcsértelmiség
köreiből, olyan személyiség szájából például, mint az európai hírű, a szó
eredeti értelmében polgári gondolkodó Gabriel Andreescu. Azzal a jelek szerint sem a
jeles román értelmiségiek, sem a jeles nagykövetek nem számolnak, hogy egy ilyen látszólag
megbékéléssel kecsegtető lépés egyben milyen súlyos konfliktusok forrása is lehet.
Az RMDSZ a maga különleges, befelé parlamentáris, kifelé pártszer? struktúrájával
1993 óta sikeresen éli át az újabb és újabb válságokat, de olyan megrázkódtatást
nehezen vészelne át, mint amit egy Iliescuékkal kötendő paktum jelentene. Emlékezetes,
hogy 96-ban a "baráti" román pártokkal kötött koalíció is hatalmas belső
vihart kavart, egy Iliescuékkal kötendő szerződést még az úgymond mérsékeltek
jelentős része sem tudna lenyelni. A szövetség emiatt ugyanúgy kettészakadhat, mint
ahogy más, eleinte egységes határon túli magyar szervezetek. Márpedig egy megosztott
magyar képviselet mellett tág mozgástere nyílik annak az új hatalomnak, amely gyaníthatóan
nem sokat változtatott magyarellenes reflexein korábbi kormányperiódusa óta. Egy
gyenge vagy megosztott magyar érdekvédelem felbátoríthatja Iliescuékat arra, hogy
visszavegyenek abból a kevésből, amit az elmúlt négy évben mégiscsak elért a romániai
magyarság. Ez viszont alkalmat teremt az etnikai feszültség erősítésére, de az sem
kecsegtet jobb kilátásokkal, ha a várható új hatalom ugyanúgy partnereként csapja
be a benne bízó magyarokat, mint az eddigi koalíciós pártok.
Újra érdemes hangsúlyozni, hogy ez a konfliktusos helyzet egyáltalán nem csak az
anyanyelvhasználat, a magyar egyetem és a hasonló kisebbségi ügyek kapcsán következhet
be. Iliescuék elképzeléseiből körvonalazódni látszik a privatizáció és a
visszaszolgáltatások újragondolása "a nemzeti érdekek szerint", és gyanítható
az is, hogy az új elnök nem fogja a decentralizálás következetes végrehajtásával
épp azt a réteget veszélyeztetni, amely a gigantikus államapparátus részeként támogatja
őt. Ellenpéldaként olykor hallani, hogy Magyarországon is egy szocialista kormányzat
indította be a piaci átmenet legkellemetlenebb fejezeteit. Csakhogy: a román átlagpolgár
nem követel sokkal többet annál, mint hogy az állam gondoskodjon minimális szükségleteiről
és biztonságáról, nem túl vonzó számára, hogy sok munkával keressen sokat. Semmi
garancia nincs arra, hogy akár Iliescuék, akár a most még hatalmon lévő pártvezérek
többet akarnának Európából, mint a szövetségi rendszerek előnyeit, a támogatásokat,
az utazás szabadságát. Iliescuék számára a gazdaság segélyezése elég ahhoz, hogy
megóvják Romániát a túl nagy megrázkódtatásoktól, a támogatás fejében hajlandók
fenntartani az eddigi kirakatpolitikát. Mindig ott lebegett és lebeg majd a
nyilatkozatokban az integrációs akarat, de újra és újra elmarad a valóságos átalakulás.
A jelek azt mutatják, hogy mindezt átgondolva Iliescuéknak esetleg nem is lesz szükségük
feltétlenül magának az RMDSZ-nek a kormányba vonására – ha ez nem sikerül, elég
lehet néhány meggyőzhető magyar, akinek a nevét és pozícióját fel lehet majd
mutatni a világ előtt. És ha Constantinescuéknak sikerült Clintonból kisajtolni a
román kisebbségi politika modellértékűségére vonatkozó félmondatot, adott esetben
a még ügyesebb Iliescu-féle csapat is összehozhat hasonló, sokszor felmutatható
elismerést.
Ilyen körülmények között érthető az RMDSZ vezetői, köztük az elnökjelölt óvatossága,
amikor a választások utáni lehetséges romániai felállásról nyilatkoznak, hiszen
nem egyszerűen egy új hatalmi megoszlás, hanem az RMDSZ, tehát az erdélyi magyarok
sorsa, ezen keresztül pedig a román–magyar kapcsolatok alakulása, végső soron
Magyarország európai menetelése a tét.
Ebben a játszmában különleges szerepet játszik Tőkés László, aki komoly politikai
vereséget szenvedett, amikor a marosvásárhelyi SZKT-ülésen elnökjelölt-jelöltként
kétharmad–egyharmad arányban alulmaradt Frundával szemben. Korábban két
RMDSZ-kongresszuson is megtörtént, hogy a kétes kimenetel? szövetségi elnökválasztás
előtt a püspök-politikus nagyvonalúan viszszalépett. Most Tőkés nem tett ilyet,
majd nem reagált hasonló nagyvonalúsággal az eredményre sem. Míg Frunda a pulpitusról
gratulált neki, és azt emelte ki, hogy a kettőjük programja lényegesen nem különbözik,
a tiszteletbeli elnök a maga gratulációja során az eddigi hibás RMDSZ-politika
bebetonozásáról beszélt. A püspök egyébként már a helyhatósági választások előtt
közleményben tette világossá, hogy egyháza nem támogatja az eltérő politikai beállítottságú
RMDSZ-es polgármester-jelölteket, most pedig nyitva hagyta azt a kérdést, felszólítja-e
híveit az RMDSZ jelöltjének támogatására, vagy megint azt javasolja, hogy egyháza
tagjai ne szavazzanak a szerinte meg nem felelő politikusra. Tőkés Lászlóra tehát különleges
felelősség hárul: van eszköze arra, hogy kétségessé tegye a magyar elnökjelölt
sikerét. Márpedig Frunda indulása többek közt épp azt célozza, hogy a magyar szavazók
minél nagyobb számban voksoljanak. Tehát, ha az elnökjelölt bukik, az az egész szövetség
bukása lenne – beleértve az összes platformét, irányvonalét, legyen az a mostani
vezetés híve vagy ellenfele.
2000. 09. 16. (IV/38)
