Kereső toggle

Koldusbot helyett megvalósított ötletek

Pusztán sikersztori

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Koldusbotra jutott Pusztamérges" – írta vészjóslóan egy országos napilap
1991-ben a Csongrád megyei faluról. Igaz, nem minden alap nélkül. Az 1300 fős, zömében
idős és munkanélküli lakosokból álló települést az elnéptelenedés veszélyeztette,
ráadásul a korábban sokaknak munkát biztosító téesz tönkrement. A falu csendes kimúlása
helyett azonban fordulat történt: az egykori poros, koszos település helyén ma egy
kis virágos sziget áll. A külső megfigyelők csodának nevezik, a helyiek pedig örülnek
neki. A "történetről" a főszereplővel, Börcsök Antal polgármesterrel beszélgettünk.



Börcsök Antal    

– Ön most egy virágzó település polgármestere, ez azonban nem volt mindig
így. Hogy került Pusztamérgesre?

– Fodrászként kezdtem a pályafutásom, majd biológia-technika szakon végeztem
el a főiskolát Szegeden. Feleségem háziorvos, az ő álláslehetősége révén kerültünk
Pusztamérgesre 1981-ben. Tanítani kezdtem az általános iskolában. Láttam, hogy az
emberek rendkívül szegények, és a szőlőn, almán kívül nem is nagyon értenek más
termesztési kultúrához. Létrehoztam egy iskolaszövetkezetet, amely a mezőgazdaságtól
a könyvértékesítésig sok mindennel foglalkozott, és még a TTT (Tízen Túliak Társasága)
stábja is forgatott erről, ami akkor nagy szenzációnak számított itt a faluban.
Egyre többet szerepeltünk a sajtóban, ez valahogy fellelkesítette a lakosságot, és
1990-ben megválasztottak polgármesternek.

– Mik voltak a kezdeti lépések?

– Mielőtt polgármester lettem, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy itt a szegénység.
Jöttek az emberek, hogy nem bírnak kenyeret venni a családjuknak. Kimentem a családokhoz,
és környezet-tanulmányokat készítettünk. Úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni, és
megbántam a munka elvállalását. Mindenki tőlem várta a megoldást, pedig én pénzt
nem tudok nyomtatni. Ekkor az emberek elé álltam és szavukon fogtam őket, hiszen megígérték:
ha elvállalom a munkát, akkor mindent megtesznek, amit kérek tőlük. Az első dolog,
amiben megállapodtunk, hogy jó alaposan kitakarítjuk a települést. Kidobtunk minden
kacatot, rendbe hoztuk a portákat, udvarokat. A nyugdíjasok voltak az elsők, akik megértették
a kiútnak ezt a módját. Keresztülmentek már egy vagy két háborún, és tudták,
hogy ha az ember elesik, akkor föl kell állni.

Kicsit utánanéztem a község múltjának. Kiderült, hogy már az 1200-as évektől létezett
itt település, de nagy változást az 1902-es év hozott, amikor Ornódy Béla bankár
– akit később a holokauszt során deportáltak – megvásárolta a puszta
legkietlenebb részeit, felparcellázta, és az addig homokos, puszta és terméketlen vidéken
háromszáz holdas szőlőtelepet létesített. Ő alapozta meg a pusztamérgesi borok hírét,
az ő társasága épített ide házakat is. Azt gondoltam, hogy ha nekik ez annak idején
sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog a mai viszonyok között. Összehívtam a megyéből
a térségünkben érdekelt cégeknek a vezetőit, és arra kértem őket, hogy próbáljanak
legalább egy-két embert foglalkoztatni. "Mi még roszszabb helyzetben vagyunk" –
mondták, és rövid beszélgetés után elmentek. Akkor úgy döntöttem, hogy leveleket
írok, a világ tudomására hozom, hogy itt egy dolgos embertípus lakik. A leveleket szétküldtem
a világba, és rengeteg válasz érkezett, csak az volt a probléma, hogy kész metszőollókat,
fűrészeket akartak ide exportálni, hogy vegyük meg, és azzal metsszük a szőlőt.
Akkor visszaírtam, hogy adunk ingyen telket, építse föl az üzemét, és majd az
emberek összeszerelik a metszőollókat. A várakozásom nem jött be, de összejött más,
például a szakközépiskola meg egy libavágóhíd. Ez aztán vonzást gyakorolt a többi
vállalkozóra.



Virágos utcakép Pusztamérgesen. Takarítással kezdték    Fotók: Kádár
Imre

– Négy éve van itt egy jól működő, kétszázfős középiskola és kollégium.

– Pedagógusként láttam, hogy azok a fiatalok, akiknek a vénájában benne van a
föld és a növények szeretete, kénytelenek más szakmákat tanulni, és elmennek ápolónőnek,
autószerelőnek, mert 50 kilométer sugarú körön belül nincs mezőgazdasági képzés.
A már említett levelek közül egyet az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány minisztériumába
is elpostáztam, és 1992-ben egy főosztályvezető érkezett onnan terepszemlét
tartani. Utólag tudtam meg, hogy ennek a minisztériumnak van egy főosztálya, amely a
hajdan szocialista országok segélyezését tűzte ki célul. Mondtam ennek az illetőnek,
hogy nincs a térségben mezőgazdasági középfokú oktatási intézmény. Erre ő így
felelt: "Építsenek!" Nem hittem a füleimnek! Mégis megkezdődtek a tárgyalások,
és 1994-ben letettük az iskola alapkövét, Az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány 1,5
millió márkával, míg a Csongrád Megyei Önkormányzat 30 millió forinttal segített.
Ennek az adománynak egyetlenegy feltétele volt: 25 évig mezőgazdasági oktatást is
kell folytatnunk.

Ez az iskola igen nagy dolog térségi szinten, de a környező települések polgármesterei
még csak el sem jöttek az átadásra.

– Miért adott ilyen sok pénzt egy német minisztérium erre a célra?

– Támogatni akarták a fiatalok helyben történő képzését, illetve azt is,
hogy ne külföldön keressenek munkát, hanem itthon találják meg a számításukat.

– A libavágóhíd hogyan jött létre?

– Ez egy 500 milliós zöldmezős beruházás, a földet 99 évre adtuk bérbe. A
levelek hatására felkeresett egy olaszországi üzletember, és megkérdezte tőlem,
hogy van-e hagyománya a libatartásnak Pusztamérgesen. "Természetesen – mondtam –,
évtizedek óta ebből élnek az emberek." Ez így nem volt teljesen igaz, de azt
gondoltam, hogy egy parasztembernek tudnia kell libát tartani. "És van-e annak lehetősége
– kérdezte 1992 tavaszán –, hogy őszre bevezessék a gázt a településre?" "Hogyne,
itt van 8 kilométerre a fővezeték" – feleltem. Megállapodtunk, ő elment
megterveztetni a vágóhidat, én pedig összehívtam a képviselőtestületi ülést,
hogy építsünk gázvezetéket, de leszavaztak. Azt tudni kell, hogy ha betartom az önkormányzati
törvényt, miszerint először egyeztetni kell a testülettel, és csak utána adhatok választ
az olasz vállalkozónak, akkor elmegy máshova. Nem nyugodtam bele, összehívtam a
falugyűlést: Mit szólnak ahhoz, hogy libavágóhíd épülne Pusztamérgesen? Ha egyetértenek
vele, akkor annak az az ára, hogy a vezetékes gázt ide kell hozni. Az egyik parasztbácsi
felszólalt, hogy tudom-e én, milyen büdös a liba?

"Én nem tudom – feleltem –, mert még soha nem neveltem libát, de ha megél
libatartás nélkül, akkor neki sem kötelező tartani. Viszont, hogyha libát sem akar
tartani, szőlőt sem, meg semmit sem, akkor egy lehetősége marad: elmegy a boltba, vesz
egy rostát, kimegy a homokbuckák tetejére és elkezd homokot szitálni, hátha aranyrögökre
lel." A többség megszavazta a döntést. Az üzem folyamatosan 100 embernek ad munkát.
   

– Amikor a falusi turizmus elindítását megálmodták, mit gondoltak, miért jönne
egy nyugati turista Pusztamérgesre, ahol se folyó, se hegy, se semmi más különleges
dolog nincsen, hanem csak homok van mindenfelé, ameddig a szem ellát?

– Azt mi is tudtuk, hogy nincs folyó, nincs hegy, és sok minden más is hiányzik,
amiért ide jönnének a turisták. Meg kellett vizsgálnunk, mi az a hagyomány vagy érték,
ami itt mégis adott. Tanakodtunk, tanakodtunk és rájöttünk, hogy ez csak a gasztronómia
lehet.

– A gasztronómia? Konkrétan mire gondol?

– Hát a töltött káposztára…, kakaspörköltre.

– Azt akarja mondani, hogy emiatt utazik több ezer kilométert egy dán vagy egy német
turista?

– Igen, azt. 1995-től kezdve egy erdélyi községgel felváltva évenként töltött
káposzta főző versenyt rendezünk. Most már második éve szervezünk libafesztivált
is. Ezen kívül a szüreti ünnepségeken minden évben kakaspörköltfőző-versenyt
tartunk. Ilyenkor sokszor többen vannak, mint a helyi lakosság.

– Hogyan folytatódott a történet?

– Hiába alkalmas egy település a turizmusra, hogyha maguk az emberek még nem
azok. Ezért meg kellett nyerni Piroska nénit és Pista bácsit is a célnak, hogy a maga
"tisztaszobáját" szabadítsa föl. A tisztaszoba a ház szentélyének számít,
ahol talán csak a nászéjszakájukat töltötték az emberek, és most ott porosodik évtizedek
óta. A parasztember azután a nyári konyhában éli az életét. A tisztaszoba padlója
le van takarva újságpapírral, hogyha bemegy a szekrény tetején lévő befőttért,
nehogy összekoszolja. Azt mondtam nekik: kérem szépen, ezeket ki kell nyitni, ki kell
szellőztetni, meszelni, normálisan be kell rendezni, és ott kell a vendéget fogadni.
Ki kellett munkálni egy turisztikai szemléletmódot, ahol a benzinkutastól a gyógyszertárosig
mindenki megérti, hogy a sürgés-forgásból hosszú távon hasznuk származik. Beiskoláztuk
az 50-70 éves asszonyokat angol és német nyelvtanfolyamra, hogy képesek legyenek
alapfokú nyelvi kommunikációra. Nevetgélve köszöntötték egymást az utcán: "Good
morning", "Guten Tag"… Ezután az önkormányzat úgy döntött, hogyha valaki
alapfokú nyelvvizsgát tesz, az kapjon háromezer forintot. Idővel a fiatalok is
bekapcsolódtak a programba. Menet közben döntöttünk arról is, hogy aki a háza előtt
füvesít, virágosít, fákat gondoz, annak napi 500 liter vízdíjat átvállalunk.
1997-ben mi lettünk Európa harmadik legvirágosabb települése. A díjat Londonban
vettem át, és amikor itthon levetítettük az erről készített filmet, az emberek –
sírtak örömükben. Végre az ő falujuk, Pusztamérges ország-világ előtt ismertté
vált! Ezek azok a pillanatok, amikor ha azt mondom, hogy meszeljék ki az eget, megkérdezik:
milyen színűre.

– Meddig bírja még ezt az intenzív munkavégzést?

– Már 1998-ban sem akartam folytatni, mert ez valójában egy húsdaráló.
Rengeteg partnert hoztam ide, és ha én most venném a kalapom, akkor becsapnám őket.
Ettől függetlenül nem régen végeztünk egy felmérést, mert azt érzem, hogy a
lakosság aktivitása nagyon lecsökkent az utóbbi időben. A végeredmény: "Mit akar
még a polgármester, amikor mindenünk megvan?" Ezt a gondolkodásmódot én nagyon
veszélyesnek tartom, mert ha most megállunk, akkor minden visszafejlődhet oda, ahonnét
indult. Ezen kell most változtatnunk.

Olvasson tovább: