Börcsök Antal
– Ön most egy virágzó település polgármestere, ez azonban nem volt mindig
így. Hogy került Pusztamérgesre?
– Fodrászként kezdtem a pályafutásom, majd biológia-technika szakon végeztem
el a főiskolát Szegeden. Feleségem háziorvos, az ő álláslehetősége révén kerültünk
Pusztamérgesre 1981-ben. Tanítani kezdtem az általános iskolában. Láttam, hogy az
emberek rendkívül szegények, és a szőlőn, almán kívül nem is nagyon értenek más
termesztési kultúrához. Létrehoztam egy iskolaszövetkezetet, amely a mezőgazdaságtól
a könyvértékesítésig sok mindennel foglalkozott, és még a TTT (Tízen Túliak Társasága)
stábja is forgatott erről, ami akkor nagy szenzációnak számított itt a faluban.
Egyre többet szerepeltünk a sajtóban, ez valahogy fellelkesítette a lakosságot, és
1990-ben megválasztottak polgármesternek.
– Mik voltak a kezdeti lépések?
– Mielőtt polgármester lettem, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy itt a szegénység.
Jöttek az emberek, hogy nem bírnak kenyeret venni a családjuknak. Kimentem a családokhoz,
és környezet-tanulmányokat készítettünk. Úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni, és
megbántam a munka elvállalását. Mindenki tőlem várta a megoldást, pedig én pénzt
nem tudok nyomtatni. Ekkor az emberek elé álltam és szavukon fogtam őket, hiszen megígérték:
ha elvállalom a munkát, akkor mindent megtesznek, amit kérek tőlük. Az első dolog,
amiben megállapodtunk, hogy jó alaposan kitakarítjuk a települést. Kidobtunk minden
kacatot, rendbe hoztuk a portákat, udvarokat. A nyugdíjasok voltak az elsők, akik megértették
a kiútnak ezt a módját. Keresztülmentek már egy vagy két háborún, és tudták,
hogy ha az ember elesik, akkor föl kell állni.
Kicsit utánanéztem a község múltjának. Kiderült, hogy már az 1200-as évektől létezett
itt település, de nagy változást az 1902-es év hozott, amikor Ornódy Béla bankár
– akit később a holokauszt során deportáltak – megvásárolta a puszta
legkietlenebb részeit, felparcellázta, és az addig homokos, puszta és terméketlen vidéken
háromszáz holdas szőlőtelepet létesített. Ő alapozta meg a pusztamérgesi borok hírét,
az ő társasága épített ide házakat is. Azt gondoltam, hogy ha nekik ez annak idején
sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog a mai viszonyok között. Összehívtam a megyéből
a térségünkben érdekelt cégeknek a vezetőit, és arra kértem őket, hogy próbáljanak
legalább egy-két embert foglalkoztatni. "Mi még roszszabb helyzetben vagyunk" –
mondták, és rövid beszélgetés után elmentek. Akkor úgy döntöttem, hogy leveleket
írok, a világ tudomására hozom, hogy itt egy dolgos embertípus lakik. A leveleket szétküldtem
a világba, és rengeteg válasz érkezett, csak az volt a probléma, hogy kész metszőollókat,
fűrészeket akartak ide exportálni, hogy vegyük meg, és azzal metsszük a szőlőt.
Akkor visszaírtam, hogy adunk ingyen telket, építse föl az üzemét, és majd az
emberek összeszerelik a metszőollókat. A várakozásom nem jött be, de összejött más,
például a szakközépiskola meg egy libavágóhíd. Ez aztán vonzást gyakorolt a többi
vállalkozóra.
Virágos utcakép Pusztamérgesen. Takarítással kezdték Fotók: Kádár
Imre
2000. 07. 15. (IV/29)
