Palesztin Hamasz-szimpatizánsok Irak mellett tüntetnek Betlehemben. Közös harc az
"új keresztesek" ellen Fotó: Hetek-archív
Ezek közül a legfontosabbak: a PFSZ alapokmányának hatályon kívül helyezése, a
terrorszervezetek: a Hamasz, az Iszlám Szent Háború és a PFSZ Damaszkuszban működő
szervezeteinek a betiltása, az engedély nélkül kinnlevő fegyverek begyűjtése, a
terrorcselekmények elkövetőinek felelősségre vonása, amnesztia az Izraellel együttműködő
személyeknek stb
Ezek a mulasztások kiegészülnek fegyvercsempészéssel, bunkerek
építésével, a palesztin rendőrség létszámának túllépésével, háborúra uszító
propagandával, a körözött terroristák rendőrségbe való felvételével, az öngyilkos
merényletet elkövetők mártírként való dicsőítésével, az oktatás militarizálásával
Mindehhez még hozzájárul Arafaték kettős taktikája. Arab nyelven és arab közönséghez
az oslói megállapodásokat taktikai engedményekként állítja be, mondván, hogy a
PFSZ nem mondott le Palesztina felszabadításáról, de a Palesztin Nemzeti Tanács
1974-es határozata értelmében hajlandó az önálló államot annak egy részén is
kikiáltani. Hangsúlyozzák: a folyamat célja az izraeli közvélemény megosztása,
majd olyan helyzet megteremtése, amelyben a zsidó lakosság többsége elhagyja az országot,
Izrael helyén pedig egyre nagyobb területekre terjesztik ki a Palesztin fennhatóságot.
Ehhez az egyezmények jó eszközök, de semmiképpen sem stratégiai célok. Angol
nyelven, az Európai Közösség és az Egyesült Államok felé ezzel szemben a béke a főcél:
egy palesztin állam megteremtése Izrael mellett, a Gázai övezetben és Ciszjordániában
Jeruzsálem fővárossal.
A muszlim fundamentalizmus Palesztinában
Az oslói egyezmények végre nem hajtása szabad teret biztosít Arafaték iszlám "ellenzékének"
terrorcselekmények szervezésére az autonómia területén. Ha időnként le is tartóztatnak
– általában egy-egy merénylet után – néhány aktivistát, nem sokkal később
szabadon is engedik őket. A politikai irodalom már el is nevezte ezt a jelenséget "forgóajtó-politikának":
a terroristát beviszik a börtönajtón, s a következő pillanatban már szabadlábon is
van. Ha a Savak, az izraeli biztonsági szolgálat információja alapján le is lepleznek
bomba-laboratóriumokat, mindig marad elég robbanóanyag egy újabb merénylethez.
Nemcsak a terroristák "forognak", hanem a bombák is.
A Hamasznak nincs két arca, mint Arafatnak. Ők nevén nevezik a gyereket: egyértelm?
elutasítással fogalmazzák meg álláspontjukat a zsidók, a cionisták és Izrael
ellen, és tevékenységükhöz jelentős támogatást kapnak az arab és a muszlim országoktól.
Az Iszlám Ellenállási Mozgalom, arab rövidítéssel: a Hamasz nem az izraeli megszállás
és a társadalmi-gazdasági elnyomorodás szülötte. A magokat a brit mandátum időszaka
alatt egy szíriai fanatikus, Izza-din al Kasszem ültette el Palesztinában. 1920-ban
Haifába költözött, hogy elfoglalja az Isztiklal mecsetet. Itt megalakította "Fekete
Kéz" nev? bandáját, hogy harcoljon a britek és a cionista zsidók ellen. Ez azonban
csak előjátéka volt a történetnek.
Al Kasszem, akinek nevét ma a Hamasz terrorista szárnya viseli, dzsihadot, azaz "szent
háborút" hirdetett a britek és a zsidók ellen. Egészen addig, amíg egy angol őrjárat
le nem géppuskázta 1935-ben Somrunban. Al Kasszemet Haifa mellett temették el.
Elhanyagolt sírja feledésbe merült, egészen addig, amíg a Hamasz utóbb követendő példának
nem állította a térség palesztinjai elé.
Az 1936-39-es arab zavargások idején Hasszán al-Banna Egyiptomból elküldte
Abd-al-Rasmant, hogy a Muzulmán Testvérek mozgalmát gyökereztesse meg Palesztinában.
A jeruzsálemi muftival együttműködve az egyik titkos szervezetet a másik után hozták
létre. A második világháború alatt már 20 ezer taggal működtek. Az 1948-49-es háború
után elmenekültek a megalakuló Izrael Állam területéről, az Egyiptom által meghódított
Gázai övezetbe és a Jordánia által annektált Ciszjordániába, ahol folytatták lázas
antiszemita és anticionista tevékenységüket. Izrael területén ezzel szemben nyoma
sem maradt az iszlám fundamentalizmusnak – egészen 1967-ig.
A hatnapos háború egyesítette Izraelt Palesztinának a Jordán-folyótól nyugatra eső
részével, a Gázai övezettel, Júdeával és Somrunnal. A muszlim fundamentalizmus,
amely a jordán és az egyiptomi uralom alatt mindent átszövő életmóddá vált,
behatolt az izraeli palesztin falvakba és közösségekbe is.
A Hamasz hadat üzen
A villámháborús izraeli győzelem, az "arab-muszlim föld" zsidó ellenőrzése
megrendítette a muszlim közösségeket, amelyeknek a helyzete alapvetően megváltozott.
Mivel Izrael ellenőrzése alá vonta a korábbi határ mindkét oldalán fekvő
palesztinai muszlim közösségeket, ez a tény megerősítette közöttük a közös
sorsszerűség érzését. Az ekkor elindult folyamat célja egyértelm?: az alávetettség
megszüntetése és harc a zsidó-izraeli betolakodók ellen.
A muszlimok az izraeli demokrácia égisze alatt szabadon újraszervezhették közösségeiket,
azzal a feltétellel, hogy a mozgalom megmarad a szociális szférában. Ezt a
demokratizmust szokás lett utóbb úgy idézni, mintha Izrael lenne az oka az iszlám
fundamentalizmusnak. A muszlim fundamentalisták az izraeli társadalom megengedő
magatartásában a "nyugati mérget" látták, amely alapvetően veszélyezteti a
hagyományos értékeiket.
Mivel az izraeli uralom nagy csapást mért a tradicionális palesztin befolyásos rétegre,
ez helyet készített egy fiatal, energikus vezetői garnitúra számára. Az erős iszlám
alternatíva a PFSZ egyre gyengülő és korrupt tevékenységével szemben sokkal többet
ígért a palesztin társadalomnak.
Az iszlám fundamentalisták sikerei Iránban, Libanonban, Jordániában, Algériában,
Szudánban, valamint az 1988. évi izraeli helyhatósági választásokon elért eredmények
igazolni látszottak alaptézisüket, amely szerint az "Iszlám a megoldás".
Már csak néhány drámai esemény hiányzott, amely elindíthatta a "megtisztulási
folyamatot", hogy mozgósítsa a palesztinokat az "elnyomás erői" elleni harcra.
Az események – mint az egymást eldöntő dominók – nem várattak magukra: palesztin
zavargásokhoz, az intifádához (1987), a palesztin állam kikiáltásához (1988), az Öböl-háborúhoz
és a madridi konferenciához (1991), s végül az izraeli kormányváltáshoz (1992),
majd az oslói folyamat elindulásához (1993) vezettek.
Népjóléttől az öngyilkos merényletekig
Miután a PFSZ megpróbálta kisajátítani az intifádát, mintha az a saját mozgalmuk
lett volna, az iszlám fundamentalisták nem ülhettek tovább ölbe tett kézzel. A helyi
muszlim társaságok összefogására létrehozták a Hamaszt, mint központi irányító
szervet. Alapítója a gázai Ahmed Jasszin sejk, akit gyilkosságra való felbujtásért
egy izraeli bíróság életfogytiglanra ítélt. Jasszin Huszein jordán király közbenjárására
tavaly szabadult nyolcévi börtön után. Az így kialakult országos szervezet már kihívást
jelenthetett a PFSZ-szel szemben, megtörve annak hegemóniáját.
A Hamasz alapokmányának kihirdetése után lépett a színre 1988-ban a Gázai övezetben,
Júdeában és Somrunban egy olyan központi testületként, amely összehangolta a helyi
sejtek Izrael-ellenes tevékenységét. Ekkortól kezdett a Hamasz – a PFSZ-hez és az
intifáda egységes parancsnokságához hasonlóan – körleveleket kiadni.
Amikor a PFSZ 1988-ban kikiáltotta a palesztin államot, úgy tűnt, hogy a népi
lelkesedés háttérbe szorítja a Hamaszt. Azonban nem így történt. A helyi
szakszervezetek, kereskedelmi kamarák és diáktestületek önkormányzati választásain
rendre Jasszinék kerekedtek felül. A politikai sikereket megalapozta a közjólét és a
karitatív területen végzett jelentős tevékenységük. A Hamasz anyagi segítséget
kapott az izraeli arab közösségektől, Szaúd-Arábiától, Irántól és más muszlim,
de nem arab országoktól. E tevékenységek jelentős mértékben növelték a szervezet
presztízsét a PFSZ korrupt, hatékonyságot nélkülöző gyengeségével szemben.
Az 1991-es Öböl-háborúban Szaddám Huszein az iszlám zászlaját magasra emelve
dzsihadot hirdetett az "új keresztesek", vagyis a Nyugat és Izrael ellen. Az iraki
diktátor "új Szaladdinként" szembeszállt a behatolókkal, hogy megvédje a muszlim
földet. Míg egyes arab államok, Szíria, Egyiptom és Szaúd-Arábia, ha fél szívvel
is, de az amerikai koalíció mögé sorakoztak fel, a Hamasz teljes mellszélességgel kiállt
az iraki diktátor mellett. Az iraki vereség sem ártott nekik, mert a PFSZ Huszeinnek nyújtott
támogatása nagyobb visszhangot váltott ki a médiában. Így a háború elvesztésének
súlyos következményei elsősorban Arafaték ellen irányultak, s nem a Hamasz ellen. A
PFSZ elvesztette szaúdi és kuvaiti pénzforrásait, s ezzel a támogatottsága tovább
gyengült. A szaúdiak a PFSZ-től megvont anyagi támogatást fokozatosan átirányították
a Hamasz számára.
A madridi konferencia tovább mélyítette a PFSZ és a Hamasz közötti szakadékot,
annak ellenére, hogy a PFSZ kettős játékot játszott és játszik mind a mai napig.
Miközben a PFSZ "képviselői" megjelentek Madridban, a Palesztin Nemzeti Tanács elnöke
a teheráni konferenciára utazott, amelyen a Hamasz is résztvett. A békefolyamatot
teljes mértékben elutasító teheráni nyilatkozatot ő is aláírta a PFSZ nevében az
iszlám szervezetekkel együtt. Ez világos képet mutatott a PFSZ "kettős könyveléséről":
Madridban békekonferencia, Teheránban pedig "második Wansee-konferencia", az "izraeli
kérdés végső megoldására".
1992 júniusában a kemény jobboldali kabinetet egy lágy baloldali váltotta fel. A
Hamasz megértette, hogy a tárgyalások "veszélye" küszöbön áll, s fokozta
Izrael-ellenes tevékenységét. A szervezet naponta gyilkolt, de ekkor még kisipari eszközökkel.
Egymást váltották a késeléses és lövöldözéses merényletek, miközben az oslói
tárgyalások zárt ajtók mögött folytak a PFSZ képviselőivel. Rabinék ekkor határozták
el négyszáz Hamasz aktivista Libanonba való deportálását.
Az "Elvi Nyilatkozat" washingtoni aláírását követően Rabinék azt várták, hogy
Arafat majd leszámol a Hamasszal: az ő keze nincs úgy megkötve, mint az izraeli kormányé,
mivel ekkor még nem működtek a palesztin emberi jogi szervezetek. Az elvárás hiábavalónak
bizonyult. Arafat éppen ellenkezőleg: titokban megállapodott velük, hogy nem lesz "testvérháború",
cserébe Arafat nem akadályozza a telepesek és izraeli "célpontok" elleni gyilkos
tevékenységet.
Az oslói egyezmények, az izraeli hadsereg kivonulása Gázából és a Nyugati Part
nagyvárosaiból alapvetően megváltoztatta a helyzetet. Az autonómia területén a
Hamasz legálisan működött, és ez lényegesen megkönynyítette tevékenységét. Kisüzemi
merényletekről áttérhetett az öngyilkos kamikázék által elkövetett, az izraeli
polgári lakosság ellen irányított bombamerényletekre, amelyeknek három év alatt 240
halálos áldozata, és ezrekre rúgó sebesültje volt. A merényletek – Arafat közbenjárására
– akkor hagytak alább, amikor Pereszék válaszul leállították Hebronnak az autonómiához
csatolásának folyamatát.
A Hamasz-doktrína
Bár a Hamasz alapokmányának 36 cikkelyét nem tárgyalhatjuk részletekben, talán
hasznos egy összevetés a PFSZ hasonló dokumentumával, amelyet – minden ellenkező híreszteléssel
szemben – mind a mai napig nem módosítottak, annak ellenére, hogy a palesztin vezetés
minden egyes megállapodásban kötelezettséget vállalt erre.
Amíg a palesztin alapokmány egy politikai dokumentum, amelyet a Palesztin Nemzeti Tanács
(PNT) alkotott, a Hamasz platformnak nincs szerzője. Míg a PNT módosíthatná vagy akár
hatályon kívül is helyezhetné a PFSZ alapokmányát, addig a Hamaszé egy Korán-idézet
alapján szinte isteni eredetű, s éppen ezért örök és megváltoztathatatlan.
Amíg a PFSZ dokumentum – a nyugati közvélemény elvárásai szerint – kerüli az
antiszemita megnyilatkozásokat, annak ellenére, hogy Izrael megsemmisítésére törekszik,
a Hamasz alapokmány mentes minden önkorlátozástól: a zsidók az okai minden rossznak,
nemcsak a kapitalizmusnak, de a szocializmusnak is, ők alapították a Népszövetséget,
az ENSZ-t, valamint olyan nemzetközi szervezeteket, mint a szabadkőműves mozgalom, azért,
hogy aláássák és ellenőrzésük alá hajtsák az emberi társadalmakat. Ehhez jönnek
még a zsidó pénzügyi és gazdasági központok, amelyek a zsidó világuralmat biztosítják.
Amíg a Hamasz az iszlám nemzetben gondolkodik, addig a PFSZ a palesztin és arab
nacionalizmusban.
Amíg a PFSZ a zsidó létszám radikális csökkentésében látja a megoldást, de a
maradéknak egyenlő jogokat biztosítana egy arab Palesztinában, addig a Hamasz a zsidóknak
és keresztényeknek az "írás népeit" megillető alacsonyabb rend? "dzsimmi"
státust szánja egy iszlám államban.
Amíg a PFSZ hajlandónak mutatkozott az Izraellel való tárgyalásokra és puhított álláspontján
(kérdés persze, hogy mennyire), és az oslói egyezmények szerint hajlandó elismerni
Izrael létezését az 1967-es határokon belül (hogy ez több-e mint taktika, egyelőre
nem látszik), addig a Hamasz semmiféle tárgyalásra nem hajlandó. Szerintük Izrael földje
Palesztina, muszlim patrimónium, szent föld, amelyről nem bocsátkoznak tárgyalásokba.
Az egyetlen út a dzsihad, minden más puszta időpazarlás.
A Hamasz Izraellel való konfliktusát abszolút vallási kérdésnek tekinti, és kizár
minden tárgyalást és dialógust. Az áldozatkészség, önfeláldozás és szerénység
olyan modelljét nyújtja, amilyent a korrupt, elkényelmesedett Palesztin Autonómia Hatóság
már nem képes nyújtani. A Hamasz követői nem haboznak életüket is feláldozni, mert
a céljuk világos és egyszer?: Allah útján járni és meghalni. Céljuk elérésére
hajlandók minden erővel szövetségre lépni: így szövetségesük Irán, Szudán, a
libanoni Hezbollah, a jordániai Muzulmán Testvérek, vagy akár a nem vallási alapon
szerveződő PFSZ-szárny, a Népi és Demokratikus Front Palesztina Felszabadítása
elnevezés? szervezet.
A nagy kihívás
A Hamasz és az iszlám fundamentalizmus nem a gazdasági elnyomorodásnak a következménye.
Vezetőik jórészt gazdag értelmiségiek; támogatóik
– Irán és Szaúd-Arábia – nem szegény országok. Helytelen tehát az az érvelés,
amely a Hamasz-jelenség megoldását a béke következtében fellépő gazdasági növekedéssel
kísérli megoldani.
Ez alighanem ellenkező hatást váltana ki: elfogadnák a modern technológiát, a beruházásokat,
az iparosítás minden előnyét, a fejlesztéseket, és felhasználnák mindezt egy
Izrael elleni újabb háborúban. Az intifáda is azt követően kezdődött, hogy az
Izrael által ellenőrzött területek szociális, oktatási és egészségügyi állapotai
olyan szintre emelkedtek, amilyet egyetlen környező arab állam sem volt képes produkálni.
A Hamasz több iszlám illetve nyugati államban is kiterjesztette csápjait, hogy
propagandakampányt folytasson és pénzt gyűjtsön. Franciaország, Anglia és az Egyesült
Államok – miközben eltűrik a Hamasz tevékenységét országaikban – a békefolyamat
lassúsága miatt többnyire Izraelt hibáztatják.
A Hamasz gyors növekedésével egyidőben indult "virágzásnak" az izraeli arabok
iszlám fundamentalista mozgalma, amely Mahmud Darwis sejk vezetésével egy iszlám állam
(sic!) megteremtését tűzte ki célul Izraelben. Izraeli állampolgárságuk ellenére
politikai, gazdasági és néha "egyéb segítséget" nyújtanak nekik, így nem ritka
izraeli arabok részvétele egy-egy Hamasz akcióban. A nemrégiben lezajlott
Um-el-Fahm-beli kétnapos intifáda, majd azt követő sorozatos gyújtogatásos merényletek
felelősei is az izraeli palesztinok közül kerültek ki. Még nem lehet tudni, hogy ezek
az események egy belső arab felkelés előjátékai vagy pedig spontán reakciók
voltak-e.
Sokan úgy vélik: Izraelnek válaszút elé kellene állítania Arafatot, mondván: a béke
és a Hamasz nem megy együtt. A PFSZ-nek minden kötelezettségét teljesítenie kell, s
ennek egyik legfontosabb pontja a Hamasz törvényen kívül helyezése. Ehhez azonban magának
Arafatnak is határoznia kell, hogy mit akar: taktikai eszköznek, netán társnak
tekinti-e a Hamaszt a teljes Palesztina felszabadításáért folytatott harcban, vagy
minden együttműködést megszakít vele.
1998. 11. 14. (II/46)
