Kereső toggle

Halál és újrakezdés

Holokauszttúlélők a felszabadulás után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A felszabadulást általában örömteli, várva várt eseményként képzelik el, hiszen a kínoktól vagy a biztos haláltól való megmenekülést jelenti mindazoknak, akik megérték ezt a percet. Azonban a holokauszt túlélői számára a felszabadulás nem minden esetben jelentette a kálvária végét. A hosszas megaláztatás, üldöztetés, az állandó bizonytalanság, a félelem, a véget nem érő megpróbáltatások, majd a szeretteiktől való kegyetlen elszakadás nyomait a szabaddá válás mámora sem volt képes kitörölni.

Visszaemlékezéseik szerint a túlélők különböző módon élték meg ezt a számukra már-már hihetetlen pillanatot, attól függően, hogy hol és milyen állapotban voltak. Sokan arra emlékeznek, hogy reggel elmaradt az „Appel”, ahol általában órák hosszat, mozdulatlanul kellett állniuk, hogy megszámolják őket újra és újra. Az őrök eltűntek, és azok a rabok, akiknek még jártányi erejük maradt, először is megrohanták hajdani őreik minden jóval teli raktárait, hogy a hosszas éhezés után valami ennivalóhoz jussanak.

 Az éhségnek a felszabadulás után is ezrek estek áldozatul, amikor a szövetséges katonák által osztogatott rég nem látott finomságokat képtelenek voltak megemészteni. Anyám sem élte volna túl ezt, ha egy szovjet orvostiszt nem vette volna őt több túlélővel együtt szárnyai alá, keményen rájuk parancsolva, hogy csak azt egyék, akkor és annyit, amennyit kiszab a számukra naponta.

Voltak olyanok, akik némán maradtak továbbra is a helyükön, vagy a teljes apátia miatt, vagy azért, mert csontig lesoványodva, betegen, tetvesen lábra sem bírtak állni. Sokan közülük a semleges államok kórházaiban lábadoztak hónapokon keresztül, ahol az odaadó kezelés sem tudott mindenkit megmenteni.

De nem csak a táborokban maradtak túlélők. A másfél millió elpusztított zsidó gyereken kívül maradtak olyanok is, akik fiatal koruk ellenére túlélték a borzalmakat és megélték a felszabadulást. Ilyen volt Irit Kuper is, aki 13 éves korától bujkált egyedül Lengyelországban, ahol elhallgatva zsidóságát, helyi parasztkislánynak álcázva magát, dolgozott mindenhol, ahol éppen befogadták. A háború vége egy vidéki kolostor konyhájában dolgozva érte, amikor a kútról visszajövet idegen egyenruhás katonákat pillantott meg. Ekkor jött rá, hogy minden fortélya ellenére a kolostort vezető főnővér nagyon is tudta, hogy Irit nem keresztény, de nagylelkűen a felszabadulás után is marasztalta a meglepődött kislányt – habár Irit rögtön elhatározta, hogy Izrael földjén akar új életet kezdeni.

 A tehetetlen bosszúvágy a holokauszt alatt is sok zsidó szívében forrongott, ami a felszabadulást követően utat tört magának. Azok a fiatalok, akik csatlakoztak a partizáncsapatokhoz, vagy a Vörös Hadsereghez, fegyverrel a kezükben egyre csak keresték az alkalmat, hogy bosszút álljanak azokon, akik szemük láttára irtották ki családtagjaikat. Viszont közülük csak nagyon kevesen valósították meg ezt a gyakorlatban. Jack Eisner visszaemlékezésében azon búslakodik, hogy végül is a német falucska lakosai láttán nem volt szíve és lelkiereje csak úgy közéjük lőni, mert látta az anyja szoknyája mögé bújó kislányt és a térdre borulva imádkozó öregembert. Jack Eisner magában merengve kérdezi: Istenem, Istenem, miért kárhoztattál; előbb egy tehetetlen áldozat voltam, most meg egy gyenge, gyáva hóhér.

A „szemet szemért, fogat fogért” felfogás végül is nem lett domináns irányzat, mivel a túlélők zöme az életet választotta, és abban látta a bosszú megnyilvánulását, hogy mindennek ellenére családot alapított, gyerekeket hozott a világra és nevelt, mondván, mégsem lehet minket kiirtani!

Azok a túlélők, akikben volt annyi erő, hogy elinduljanak és elhagyják a táborokat, illetve volt búvóhelyüket, elsősorban haza akartak jutni, visszatérni a volt családi otthonba, ahonnan erőszakkal deportálták őket, abban reménykedve, hogy megtalálják és újra láthatják családtagjaikat.

Viszont ezek a tervek nem csak tőlük és személyes akaraterejüktől függtek. Európa több zónára volt felosztva, a városok lerombolva, a helyi hatóságok alig működtek még, az emberek tömegei próbálkoztak minden áron hazajutni, mindez nagyon megnehezítette a közlekedési lehetőségeket.

Izrael földjére sem lehetett egyszerűen eljutni, nemcsak a távolság és a közlekedési nehézségek miatt, hanem főleg Nagy-Britannia politikája miatt, amely az arabok kiengesztelése címén bezárta Izrael kapuit a holokauszttúlélők előtt, és azokat, akiket a tengeren a túlzsúfolt, rozoga hajókon elfogtak, a Ciprus szigetén erre a célra felállított táborokba irányítottak. Ilyen lágerbe került apósom és anyósom is, akik Romániából Constancán, majd Olaszországon keresztül próbáltak eljutni Izrael földjére, ami majdnem egy éven át tartó ciprusi internálás elszenvedése után sikerült csak. A  brit politika egyik legismertebb és jellegzetes példája az Exodus hajó 1947-ben történt leállítása volt. A 142 holokauszttúlélő utas éhség-sztrájkkal próbálta felhívni a világ figyelmét a zsidók elszánt törekvésére, hogy eljuthassanak Izrael földjére.

A hazaérkezőkre legtöbbször fájdalmas csalódás várt. Már útban hazafelé egyre jobban megvilágosult előttük a zsidó nép tragédiája, vesztesége, sokan azt hitték, hogy ők az utolsók, és hogy nincs többé egy élő zsidó gyerek sem a világon. A volt szomszédokkal való talákozás többnyire szintén nem volt pozitív élmény. Így például amikor a nagybátyám hazatért magyarországi szülőfalujába, megdöbbenve vette észre az utcán vele szembe jövő volt szomszédnőjét, aki a nagybácsim deportált lánytestvérének kabátját viselte. A várva várt találkozás a családtagokkal – gyakran az egyetlen remény, amely életben tartotta az áldozatokat a táborokban vagy a búvóhelyeken – mély csalódásba fulladt. Az egyedüllét, a szülők, a testvérek elvesztésének felismerése, hosszú évekig tartó feldolgozást igényelt. Voltak olyanok, akik még évtizedek múltán is reménykedtek abban, hogy valaki szeretteik közül mégis visszatér.

A holokauszt alatt elszenvedett megpróbáltatások élményei újra és újra megjelentek a túlélők életében. Volt, aki erről álmodott éjjelente, és artikulálatlan hangon kiabálva próbált felébredni lidérces álmaiból. Én például annak ellenére, hogy nem éltem át ezt az időszakot, mert jóval a háború után születtem, gyerekkoromban hosszú évekig kiabáltam minden éjszaka, miután egy szobában éltem holokauszttúlélő anyámmal, aki lidérces álmaival küzdve ordított, és csak én tudtam felébreszteni. Gyerekfejjel azt hittem, hogy ez így van rendjén, hogy éjszakánként az ember kiabál álmában.

Sokan inkább hallgattak, mert nem akarták megterhelni gyermekeik lelkét, viszont a nagy hallgatás, a nagy titok még jobban felborzolta gyermekeik képzeletvilágát. A családon belüli generációk viszonyára is rányomta bélyegét a holokauszt.

Azok, akik gyerekként élték meg a holokausztot, és évekig magukba folytották a haragot, a szüleiktől való erőszakos elválás traumáját, a bennük való csalódást, amiért nem tudták őket megvédeni, azoknak a gyászmunka folyamata sokkal hosszab ideig tartott és az emberekbe vetett hitük is megrendült.

A holokauszttúlélők gyermekeinek a látszólag odaadó szülői szeretet ellenére is más gyerekkoruk volt, hiszen korán megérezték szüleik esendő voltát. A második generáció tagjai közül sokan éreztek mérhetetlen felelősséget szüleik iránt, olyannyira, hogy néha felcserélődtek a szerepek a szülő–gyermek kapcsolatban. Nem egy túlélő szülő az elpusztított gyermekei nevét adta a felszabadulás után született újabb gyermekeinek. Sok szülő úgy vélte, hogy gyermekének kell megvalósítani mindazt, amit ők nem tudtak gyermekkorukban a holokauszt miatt. Így például neki kellett lenni a legjobb tanulónak, vagy azt a szakmát kellett választania, amit szülei nem tudtak elérni. Ezek az elvárások természetesen nem mindig voltak megvalósíthatóak, és sokszor vezettek belső konfliktusokhoz. Az izraeli fiatalok, akik már a szabad zsidó államban születtek, nehezen tudták elfogadni szüleik kiszolgáltatottságát a holokauszt alatt, ezért hosszú éveken keresztül felelősségre vonták őket, hogy „miért nem álltatok ellen?”, „Miért nem harcoltatok, miért engedtétek, hogy mint a barmokat vigyenek benneteket a vágóhídra?”. Az efféle hozzáállás csak az utóbbi években kezdett megváltozni, amikor a személyes dokumentációt tanulmányozva egyre érthetőbbé válik az a kilátástalan helyzet, amelyben a zsidók találták magukat a holokauszt alatt, és amely felfedi mindazokat az embertelenül nehéz dilemmákat, amelyekkel meg kellett nekik birkózni. Évtizedekbe telik, amíg szembe merünk nézni a kiszolgáltatottság mélységével. Ennek nyomán egyre inkább világossá válik, hogy nemcsak fegyverrel lehet ellenállni, hanem a lelki és a szellemi helytállásnak is van súlya, erkölcsi értéke és fontossága.

Végül is a túlélők zömének sikerült látszólag felszabadultan élni, családot alapítani, szakmai sikereket elérni, társadalmi és kulturális életet élni, de érzelmileg valószínűleg aligha voltak teljesen szabadok. Szeretteik elvesztése sokaknak furdalta a lelkiismeretét: „Miért pont én maradtam életben, és mi az értelme az életemnek a családom nélkül?” Az életben maradottak különböző módon örökítették meg elvesztett szeretteiket. Vannak, akik írtak, vannak, akik az iskolákat járják, hogy elmeséljék a következő generációnak történetüket, de legtöbben még ma is hallgatnak.

Külön figyelmet érdemel a holokauszttúlélőkből formálódott szellemi elit gondolatvilága. Olyan írók mint Jean Amery, aki Hans Mayer néven született Bécsben (1912–1978), és akit a Gestapo kegyetlenül megkínzott, majd Bergen-Belzenben szabadult fel, a háború után főleg a szülőföld és az anyanyelv elvesztését siratta. A valahová tartozás érzésének hiánya végigkísérte életét, mivel úgymond a szülőföld az, ahol az ember a gyerekkorát megélte, és aki ezt egyszer elveszti, magát veszíti el. Jean Amery felelősségre vonja a német intelligenciát a náci rezsim alatti hallgatásért, lapításért. A háború után egyre azon tűnődött, hogy ez a hatalmas csalódás, ez az árulás, ahogy szülőföldje megtagadta és elárulta őt és a maga fajtáját, megismétlődhet-e?

Jean Amery élete végéig a zsidó identitás kérdésén gondolkozott, a tradíció és a modernitás által megosztott zsidóság képét elemezte. Szerinte a holokauszt után egy újfajta zsidó identitás alakult ki, az úgynevezett „katasztrófa identitású zsidó”, akinek az üldözöttség identitása szerves részét képezi.

Aharon Appelfeld (1932–) a bukovinai Czernowitz közelében fekvő Jadova faluban született. 1940-ben amikor a németek elfoglalták faluját, anyját az utcán lelőtték, és a nyolc éves fiút apjával együtt Transnisztriába deportálták. Miután útközben elválasztották apjától, megszökött, és három éven keresztül bujkált Ukrajna területén – előbb egy helyi prostituált fogadta be a házába, ezt követően lótolvajok istápolták. Szavai szerint üldözött állatként élt különböző helyeken. A felszabadulás után Izrael földjére érkezett, ahol hamar beilleszkedett a helyi ifjúság életébe. A hatvanas évek elején kezdett el írni, évtizedek óta nemzetközileg is elismert izraeli íróként tartják számon. Appelfeld elsősorban Európa tájait és a helyi népek jellegzetességeit idézi fel írásaiban, mintha még mindig zsidó identitását kellene álcáznia, mint hajdanán.

Appelfeld két részre osztja az emberiséget, üldözőkre és üldözöttekre. Ezen kívül a zsidóságon belül is megkülönbözteti a szüleihez hasonló asszimilált, úgynevezett kultúrzsidót a falusi, kárpátaljai zsidóságtól. A különbségek ellenére Appelfeld szerint mindnyájan állandó bizonytalanságra vannak kárhoztatva. Ezek a gondolatok az író gyerekkori élményeinek a következményei, hiszen saját identitását keresi örökké, mert ha nem ragaszkodik etnikai hovatartozásához, gyökértelen növényként fújja el a szél.

Leo Baeck (1873–1956) a két világháború közötti időszak liberális német zsidóságának volt a szellemi vezetője, majd 1943-ban a Teresienstadtban működő Judenrat vezető alakja, a felszabadulás után elsőként küzdött a zsidóság rekonstrukciójáért. Egyaránt volt járatos a zsidó és a német kultúrában, és a háború után sem vesztette el hitét a zsidó közösség újjáélesztő erejében. Másrészt viszont számára a zsidó élet Németországban örökre megszakadt és véget ért. Meg volt győződve arról, hogy a zsidóság erkölcsi erejével kell harcolni a náci ideológia ellen (Theodicy of Racial Madness).

Paul Celan (1920–1970) avagy Paul Antschel, aki a romániai Cernăuți (németül: Czernowitz) városában született, majd a háború után egyike lett a leghíresebb német nyelvű íróknak, Leo Baeckhez hasonlóan a zsidóság jövőjéért aggódott. Ő a zsidóság holokauszt utáni szellemi jövőjét szerette volna magalapozni. Szerinte a mérhetetlen tragédia ellenére, vagy talán éppen amiatt, az írók és a költők feladata elsősorban továbbra is az anyanyelvükön írni. Szerinte az író csak az anyanyelvén tudja igazán kifejezni mindazt, amit a szívében hordoz, minden más nyelven írni számára nem más mint hazugság.

Abba Kovner (1918–1987) Szevasztopolban született héber költő és partizán, aki Vilniuszban, 1942-ben elsőként hívta fel zsidó sorstársai figyelmét az ellenállás szükségére, megérezve, hogy a nácik a zsidóság kiirtására készülnek. A holokauszt után a zsidó nép egységéért harcolt. Ben Gurionnal ellentétben nem egy „új zsidó embertípust” akart kialakítani, hanem a diaszpórában szétszóródott zsidókból egységes zsidó népet létrehozni. Az egységnek pont a sokszínűség elismerése és elfogadása lett volna az alapja. Abba Kovner nem akarta eltörölni a múltat a jövő nevében, ellenkezőleg, szerinte múlt nélkül nincs jövő, és ezért alapozta meg Izraelben a holokausztra emlékező kultúrát is. Minden erejével azon volt, hogy az ifjú generáció ne felejtse el a holokausztban elpusztított zsidó civilizációt.

Elie Wiesel 1928-ban Máramaros-szigeten született, ma már világhírű író, a holokauszt után többek között a szenvedés problematikájával foglalkozott, az élet értelmét keresve ebben az értelmetlen világban. Elie Wiesel nemcsak íróként harcol a holokausztra való emlékezésért, hanem politikusként is kimondja igazát, akkor is, ha az kellemetlen. Szerinte a holokauszt egyedisége abban nyilvánult meg, hogy a második világháborúban nem minden áldozat volt zsidó, de minden zsidó áldozat volt.

A holokauszt túlélői számára a felszabadulás minden esetben és elsősorban a biztos halálból való megmenekülést jelentette. Azonban a továbbiakban új életük felépítése ismét súlyos kihívásokkal szembesítette őket, úgy az egyéni mindennapi életükben, mint a zsidó közösségek pályáján. Az egyedül maradt túlélőnek nemcsak új élete helyszínét és irányát kellett meghatároznia, hanem mindezt elpusztított szeretteinek emlékével együtt kellett megélnie.

A túlélők közül kiemelkedő szellemi vezetők főként abban különböztek az úgymond egyszerű emberektől, hogy nemcsak saját életük érdekei vezették lépéseiket, hanem a holokauszt pusztítása után megmaradt zsidó nép jövője állt céljaik középpontjában. Ezek a szellemi vezetők felismerték, hogy személyes jövőjük és népük jövője nemcsak a fizikai rekonstrukciótól, hanem főleg a kulturális és szellemi megújulástól függ.

A holokauszt túlélői felszabadultak, megszabadultak a náci uralom üldöztetésétől, de soha nem lettek teljesen szabadok attól a lelki tehertől, amely szívükben örökre megmaradt.