Visszaemlékezéseik szerint a túlélők különböző módon élték meg ezt a számukra már-már hihetetlen pillanatot, attól függően, hogy hol és milyen állapotban voltak. Sokan arra emlékeznek, hogy reggel elmaradt az „Appel”, ahol általában órák hosszat, mozdulatlanul kellett állniuk, hogy megszámolják őket újra és újra. Az őrök eltűntek, és azok a rabok, akiknek még jártányi erejük maradt, először is megrohanták hajdani őreik minden jóval teli raktárait, hogy a hosszas éhezés után valami ennivalóhoz jussanak.
Az éhségnek a felszabadulás után is ezrek estek áldozatul, amikor a szövetséges katonák által osztogatott rég nem látott finomságokat képtelenek voltak megemészteni. Anyám sem élte volna túl ezt, ha egy szovjet orvostiszt nem vette volna őt több túlélővel együtt szárnyai alá, keményen rájuk parancsolva, hogy csak azt egyék, akkor és annyit, amennyit kiszab a számukra naponta.
Voltak olyanok, akik némán maradtak továbbra is a helyükön, vagy a teljes apátia miatt, vagy azért, mert csontig lesoványodva, betegen, tetvesen lábra sem bírtak állni. Sokan közülük a semleges államok kórházaiban lábadoztak hónapokon keresztül, ahol az odaadó kezelés sem tudott mindenkit megmenteni.
2014. 12. 05. (XVIII/49)
