Kereső toggle

Ötvenhat év után találtam haza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar emigráció rádiós műsorai Amerikától Új-Zélandig a kultúra és a nyelv ápolása mellett politikai motivációval és feladatvállalással születtek meg és működtek az évek során. Az 1956-ban elmenekült értelmiségiek, politikusok, szabadság-harcosok hihetetlen gyorsasággal alakították meg szervezeteiket, és kapcsolódtak be a rádiós életbe. A helyi jellegzetességektől függetlenül mindegyik kontinens adásaira jellemző, hogy a magyarság ti-pikusan az ’56-os generáció hangján szól még ma is. Lapunknak az ausztrál állami multikulturális rádió brisbane-i szerkesztője, Szalisznyóné Gárdonyi Lili mondja el kivándorlásának történetét.

Ön szemtanúja volt annak a tömeggyilkosságnak, amely a Horthy-korszak egyik legsötétebb fejezeteként vonult be a történelembe. Mesélne erről?
– Édesapám kiskunhalasi órásmester volt. 1944 őszén behívták a frontra. Nagy volt a feszültség, hiszen a németek már kivonulóban voltak, partizántámadásokról is beszéltek. Kitört a hisztéria, elrendelték a város kiürítését. Október 11-én, kilencévesen édesanyám oldalán helyet kaptunk Potyondi Miklós rendőrkapitány vagonjában a kiskunhalasi állomáson, és vártuk, hogy Ausztriába menekülhessünk. Édesapám többször fordult a talicskával, hogy kihozza a sebtében összeszedett holminkat. Mindeközben a Délvidékről visszavonuló SS-alakulatok is elözönlötték a környéket. A negyedik vágányon állt egy javarészt tizennyolc éves zsidó munkaszolgálatosokat szállító szerelvény. Az állomás kútjához mentem vízért, amikor azt láttam, hogy a vagon szellőzőnyílásán át kimászott egy kistermetű fiú és lefegyverezte a vagon előtt bóbiskoló csendőrt, majd kinyitotta a vagon ajtaját. Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Partizánlázadást kiabáltak, pedig a környéken egy sem volt belőlük. A vagonokból szerteszét futó zsidók ellen német és magyar katonák néhány vasutassal és civillel karöltve szabályos hajtóvadászatot indítottak az állomáson és környékén. Akit megtaláltak, azt a helyszínen vagy a közeli temetőben agyonlőtték.
Az egymásnak ellentmondó vallomások miatt máig nem tisztázott, hogyan robbant ki ez a fejetlenség, illetve hogy az SS mellett milyen szerepet játszottak a felfegyverzett civilek és helyi vasutasok a mészárlásban.
– Az otthonunkból épp’ visszaérkező apámat a többi civillel együtt német utasításra befogták az üldözésbe, ő egyetlen embert sem ölt meg. Ha viszont megtagadja a parancsot, veszélybe sodorta volna az életünket. Azt a feladatot kapták, hogy a zsidó fiúkkal kiásatott gödörbe dobálják bele a halottakat. Akik a végén még életben maradtak a zsidók közül, a németek belelőtték a sírba. A ruhájukról letépett sárga csillagokat egy kupacba gyűjtötték, majd meggyújtották. Apám az ott segédkező polgárokkal a Virág bácsi kocsmájába ment kezet mosni. Ez azért fontos momentum, mert köze van a későbbi kálváriánkhoz: valaki feljelentette őt, hogy látta véres kézzel azon a szörnyű napon.
Meddig jutottak az Ausztriába tartó szerelvénnyel?
– Édesanyámmal sikerült eljutnunk a szombathelyi vasútállomásig, amit ottlétünk után nem sokkal szőnyegbombázás ért, mindenünk odaveszett. A Levente otthon alagsorában szálltunk meg, napokig éheztünk, később kijártunk gombát szedni az erdőbe. Többször kaptam gombamérgezést ez idő alatt. A nagynéném lovas kocsival vitt minket Pécsre, egy darabig nála laktunk. Édesapámat még azon a télen Pesten elfogták az oroszok és a Szovjetunióba vitték hadifogságba, ahonnan megszökött. A vonatok aljára kötözte oda magát, így jutott el a magyar határig, ahol lekapcsolták. Kéz-láb bilincsbe vitték politikai fogolyként a halasi rendőrkapitányságra. Váradi Kálmán, a szikvízgyáros fia volt a rendőrkapitány. Amikor tudomásunkra jutott, édesanyámmal azonnal odautaz-tunk hozzá. Emlékszem, engem megragadtak és a hajamnál fogva fölakasztottak a falon lévő szögre, anyukámat pedig a szemem láttára ütlegelni kezdték. Édesapámmal hasonló módon bántak el a cellájában. Csak arra emlékszem, hogy üvöltenek mindketten, és azután elsötétült előttem minden. Később megtudtuk, hogy zsidógyűlölettel és emberöléssel vádolják az október 11-én történtek miatt. A Népbíróság Országos Tanácsa kötél általi halálra akarta ítélni. Édesanyám 65 tanút gyűjtött össze édesapám ártatlanságának bizonyítására. Mivel az ellene szóló tanúvallomások ellentmondásosak voltak, csak hét évet kapott. 1948-ban a gyűjtőfogház után a szegedi Csillagba került, ahol egyik éjjel több órát álltunk sorban a börtön előtt, hogy beszélőre bejuthassunk hozzá. Sosem fogom elfelejteni azt, amit ott láttam tizenkét éves fejjel. Három akasztófa állt az udvaron. Az egyikre épp egy katolikus papot, a másikra pedig egy terhes asszonyt akasztottak föl, aki alatt leszakadt a kötél. Másodszor is felkötötték, pedig a törvények értelmében kegyelmet kellett volna kapnia. Látogatásunk drámaian rövidre sikeredett, mivel édesapám amikor meglátott, görcsös sírásba kezdett és rángatni kezdte a köztünk lévő rácsot, aminek az érintése is tilos volt, erre megfogták és elvitték tőlünk. Édesanyám nem sokkal a látogatás után, ötvenegy évesen agyvérzésben meghalt, édesapámat később Márianosztrára szállították, ahonnan 1955-ben szabadult.
Mi történt Önnel ez idő alatt?
– Mivel én „egyéb” származásúként voltam elkönyvelve, nem engedtek tovább tanulni. Csak a négy polgáriig jutottam el. Édesanyám halála után gép- és gyorsíróként végeztem Pécsett, onnan  a harkányfürdői MÁV-üdülőbe kerültem irodai munkára. Akkortájt megismerkedtem egy komlói bányamérnök fiúval, akitől született egy kislányom. A kis Lilit egy ismerős gondjaira bíztam, hogy visszaállhassak a munkába. Egyik nap futva jött a politikai tiszt felesége, hogy jönnek értem az ávósok. A mai napig nem tudtam meg, miért akartak elvinni, mindenesetre még az esti vonattal felszöktem Pestre.
Hogyan került az ’56-os forradalom sűrűjébe?
– Édesapám a szabadulása után szintén Pestre ment, ahol hetente kellett az ávósoknál jelentkeznie. Őt akartam megtalálni, de egyszer csak engem is elkaptak az ávósok és bevittek az Andrássy út 60-ba. Hogy megfélemlítsenek, végigvittek a folyosókon; nem bántottak, de azokat a dermesztő sikolyokat sosem felejtem el. Miután kiengedtek, rokonoknál húztam meg magam. Egyik reggel azt hallottuk, lövik a Rádiót. Izgatottan kaptam magamra a ruhát, és a Keleti pályaudvarhoz siettem. Kisvártatva egymást követő szirénázó autók fokozták a hangulatot. A körúton emberekkel megrakott teherautók robogtak, oldalukon „ruszkik haza” felirattal. Valaki elkiáltotta magát: „Emberek, gyerünk a Hősök terére! Most döntik a Sztálin szobrot!” Én is a tömeggel sodródtam, és attól kezdve fölgyorsultak az események. Egy Kossuth-címerrel díszített T-34-es fordult be az Oktogon közelében az egyik utcában, kisvártatva géppuska- tűz kezdődött szinte minden irányból. Fegyvert sosem fogtam, de csatlakoztam a Vöröskereszthez, akikkel egyik nap sebesülteket vittünk kórházba, máskor pedig – egészen a kijárási tilalomig – naphosszat gyűjtöttük a halottakat és teherautókra tettük őket. Éjjel az orosz tankok belepréselték a saját halottaikat a macskakőbe, hogy senki ne ismerje fel őket. Emlékszem, egyik reggel a Corvin térhez közel épp egy összeégett holttestet akartam teherautóra tenni, amikor odarohant hozzám egy asszony, kiragadta a kezemben lévő elszenesedett alakot, és közben azt üvöltötte: „Kisfiam!” Ekkor hirtelen feltörtek bennem az emlékek, és nem tudtam abbahagyni a zokogást.
Sikerült végül találkoznia az édesapjával?
– Sajnos soha többet nem láthattam, és beszélni sem volt alkalmunk többé. Az elsők között volt, akik elhagyták az országot. ’56 decemberében átúszta a jeges Fertő tavat. A túlparton egy zsidó származású kanadai bőröndgyáros fia várta, akivel korábban együtt raboskodott Márianosztrán. Ő segített neki Ausztrián keresztül kijutni Vancouverbe.
A forradalom leverése után, az azonnali megtorlásoktól tartva sok fiatalnak kellett hihetetlen gyorsasággal elhagynia az országot. Volt elképzelése, merre vegye az irányt?
– Percek alatt kellett dönteni, tudtam, hogy csak az azonnali cselekvés mentheti meg az életemet. Egy barátom fölajánlotta, hogy menjek vele Buenos Airesbe, ahol a rokonai élnek. ’57 januárjában már a Keleti pályaudvaron várakoztunk a Győrbe tartó vonatra. Vasutasok bújtattak el minket a gépházban, Mosonmagyaróvártól pedig ismerősök vittek a határig. Egy kis patak mentén végighúzódó jegenyefasor között kellett lopakodva mennünk. Egyszer csak hallottuk, hogy fellőnek egy rakétát, és hirtelen nappali fénybe borult az egész környék. Két fiatal ávós katona lépett ki a fák mögül. A hidegtől remegett a kezükben a fegyver, amit ránk szegeztek. A földbe gyökerezett a lábunk, és már azt hittük minden elveszett, amikor megkérdezték tőlünk, hogy van-e nálunk cigi és pálinka. Szerencsére tudtunk nekik adni. Könyörögtünk, hogy engedjenek el. A távolban, az osztrák oldalon teherautókat láttunk, mellettük embereket, akik azt kiáltották: „Kommen Sie hier bitte!” Sok sorstársunk merészkedett elő a völgyben feléjük rohanva. A két katona visszatartott minket, mondván, ez csapda. És valóban, hirtelen fölkapcsolták a lámpákat, és katonák léptek ki az autók mögül fegyverrel a kezükben. Mindenkit visszavittek. A két kis fiatal ávós egészen az aláaknázott nyomsávig kísért minket, hátulról irányítva a lépéseinket, nehogy aknára lépjünk. Nem messze egy osztrák parasztház fényei világítottak, rohanva tettük meg a hátralévő utat. Sosem fogom elfelejteni az ottani teának és zsíros kenyérnek az ízét. Ők továbbküldtek minket a néhány kilométerre lévő Kaisersteinbruchba, ahol a helyi iskolában már várt minket a Vöröskereszt, majd Bécsbe kerültünk egy lágerbe. Az ávósok még oda is utánunk jöttek, persze civil ruhában, és a kiskorúakat – arra hivatkozva, hogy nincs hozzátartozójuk – visszavitték Magyarországra. Megismertem egy vízvezeték-szerelő fiút, aki szintén Argentínába igyekezett. Megkérte a kezem, igent mondtam. Buenos Airesben a református egyház már kismamaként fogadott be a férjemmel, majd egy zsidó családhoz kerültem házvezetőnőnek. Az akkori politikai és gazdasági körülmények miatt tizenegy év után Ausztráliában leltük meg a végleges otthonunkat, ahol az energiánk nagy részét saját egzisztenciánk megteremtésére és a beilleszkedésünkre fordítottuk.
Amikor Pestről elindultam, nem akartam a lányom életét is kockára tenni, őt az ismerősömnél hagytam. Emiatt még most is vezekelek: hatvan év eltelte után sem bocsátott meg nekem, és nem áll szóba velem.
Hogyan került kapcsolatba az emigráció médiatevékenységével?
– Akkortájt gombamód szaporodtak a nyugati magyarság hosszú távú fennmaradását biztosító intézmények (egyesületek, templomok, cserkészet, hétvégi magyar iskolák stb.), és olyan rádióműsorok készültek, amelyek mentesek voltak az otthoni béklyóktól. Borlai Tibor tiszteletbeli konzulunk fölkért a magyar nyelvű rádió megüresedett műsorvezetői posztjára, amit ezt követően csaknem három évtizeden át vezettem.
Milyen szerepe volt Ön szerint az ’56-os emigrációnak az 1989 után bekövetkezett rendszerváltásban? Önt hogyan érintette személyesen ez a változás?
– A forradalom ténye és politikai jelentősége egymagában megrengette a világot. Tagadhatatlan  azonban, hogy az emigrációnak nagy szerepe volt abban, hogy a nyugati világ közvéleményét folyamatosan ébren tartva felhívja a figyelmem Európának erre a kis országára, ahol milliók nyögnek egy szovjet típusú kommunista diktatúra igája alatt. A forradalom eszmeiségét talán legkövetkezetesebben képviselő magyar emigráns sajtótermékek a párizsi Irodalmi Újság, a Bécsi Napló, a müncheni Nemzetőr, a Kanadai Magyarság és az ausztráliai Magyar Élet voltak. Itt, Ausztráliában aktív szervezetként többek között a szabadságharcosok szövetségének hálózata volt a leghatékonyabb. Barátom, Kardos Béla, a NSW-i (New South Wales) Magyar Szövetség vezetőjeként folyamatosan nyomon követte az olyan titkos és nyílt kapcsolatokat, szamizdat irodalmat, nyugatra jutott írók és költők előadásait is, amelyek szintén a diktatúra lebontásán fáradoztak. 1991. június 30-án, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, úgy éreztem, ez az ’56-os emigránsok győzelme is. De talán akkor éreztem magam a legboldogabbnak, amikor tavaly magyar útlevéllel jöhettem haza. Sírtam, mert igazán hazataláltam.