Ha az államférfiak döntései soha nem lennének hamisak, akkor nem beszélnénk történelemről és történészekre se lenne szükség. A tehetséges államférfiak döntései is olykor hibásak lehetnek. De az első világháború előtti években regnáló európai politikusok többségükben tehetségtelenek voltak, és hibás döntéseiknek rettenetes következményei lettek.
Bár a Habsburgok németek voltak, birodalmuk lakossága csak részben volt német, a többiek szlávok, magyarok, olaszok és lengyelek. Ez pedig a nacionalizmus századában nem vezethetett jóra. A Habsburg Birodalom elavult szerkezetét a föderális elvek alapján kellett volna átalakítani.
Az átalakulás az 1867-es kiegyezéssel vette kezdetét, de aztán végleg félbemaradt. A kompromisszum a Habsburg uralkodó és a magyar politikai elit között kölcsönös belátáson alapult. Ferenc Józseffel az olasz–francia erőktől 1859-ben, a poroszoktól pedig 1866-ban elszenvedett vereségek értették meg, hogy a birodalom nem nélkülözheti a „rebellis” magyarok támogatását.
A 19. század nagy magyar politikusai, Széchenyi, Kossuth és Deák felismerték, hogy a magyarság sokkal gyöngébb, semhogy egymagában, saját erejéből fenn tudja tartani a térségben eddigi helyzetét. 1849 katasztrófája után megtanulták, hogy a Habsburg-hatalom és a környező szláv népek az a két malomkő, melyek porrá zúzzák az ezeréves Magyarországot. Kossuth a Kelethez húzott, de a dunai konföderáció terve időszerűtlennek bizonyult, nem valósulhatott meg. Deák Ferenc ezzel szemben Ausztriához kapcsolta Magyarország sorsát.
A kiegyezést Bibó István öncsalásnak nevezte, mely zsákutcába vezetett. Államjogilag egy unió jött létre két, nem teljesen független állam között. Az 51 millió lakossal rendelkező birodalomban 12 nyelvet beszéltek, és egyes nemzetiségek, különösen a csehek, a románok, a szerbek és a horvátok a századfordulótól kezdve mindinkább önálló nemzetállam irányába haladtak. Az uralkodó, Ferenc József a kiegyezés után is nagyhatalmú autokrata maradt, aki a külpolitikát és a hadsereget illető kérdésekben elsősorban hozzá hasonlóan idős arisztokrata tanácsadóira hallgatott.
A Monarchiának voltak kedves, szimpatikus oldalai is, a Strauss-valcerek, a Burgtheater, a kávéházak, valamint a K.U.K. hadsereg operettszerű felvonulásai. A kiegyezés eredményei Magyarországon is gyors gazdasági és kulturális fejlődésben mutatkoztak meg. Budapest gyönyörű európai főváros lett. Az ipari termelés jelentősen növekedett, habár távolról sem érte el a nyugat-európai színvonalat. De a pozitív jelenségek hátterében súlyos szociális és politikai problémák érlelődtek. Ennek egyik korabeli tanúja a komor látású és vészt jelző Ady Endre volt, aki ellenfeleit „magyarkodóknak, ködevőknek, svábokból jött magyaroknak”-nak nevezte. A nemzetet pedig szidta, átkozta, mert nekik „Mohács kell”.
Mi volt a helyzet? A magyarországi férfilakosság 6,7 százaléka rendelkezett választójoggal, a választások pedig nyíltan zajlottak. Magyarországon a politikai hatalom továbbra is túlnyomórészt arisztokraták kezében volt, a hivatalokat pedig az elszegényedett nemesek foglalták el. A nagybirtokos főnemesek gazdagsága egyedülálló volt Európában. Az Esterházy hercegeknek 300 000 hektárnyi birtokuk, 700 falujuk és 21 kastélyuk volt. A magyar nemesek életmódja, magatartása, viselkedése erős hatással volt a tehetős városi polgárságra. Ők is úri módon akartak élni. 1910-ben a népesség 54,4 százaléka volt magyar anyanyelvű, ami a 19. század közepéhez képest 10 százalékos növekedés volt a német és zsidó asszimiláció eredményeként. Magyarország többi nemzetiségei a szlovákok, románok, rutének, szerbek és horvátok voltak.
A nemzetiségi kérdést a hivatalos magyar politika rosszul kezelte, a nemzetiségek magyarosításának kísérlete pedig kudarcot vallott. A századforduló utáni évek jelentős és befolyásos magyar politikusa, gróf Tisza István Deák Ferenc eszméinek híve volt. Meggyőződése szerint a soknemzetiségű Magyarországot fenyegető veszélyeket csak a Habsburg Birodalom részeként lehetett elhárítani. Konok kálvinista makacsságáért őt Ady túlozva „geszti bolond”-nak nevezte. Tisza feltétlen híve volt a Monarchia dualista rendszerének és a magyar szupremáciának. De éppen ezt a magyar elsőbbrendűséget akarta Ferenc Ferdinánd trónörökös gyengíteni a szlávok javára.
A Monarchia nagyon öreg uralkodója szigorúan tartotta magát a régi spanyol etikett szabályaihoz, vezérlő tábornokai pedig elkerülhetetlennek tekintettek egy időben és kiterjedésben korlátolt háborút a pimasz szerbek megleckéztetésére.
A balkáni terjeszkedés, Bosznia-Hercegovina annexiója a Monarchia számára nem járt pozitív eredményekkel, a feszült boszniai viszonyok pedig a hihetetlen osztrák „schlamperei”-jel párosulva a szarajevói merénylethez vezettek. A történelem iróniája, hogy a szlávok barátját éppen egy szerb ölte meg.
A merénylet után Tisza István magyar miniszterelnök volt az egyetlen vezető politikus, aki ellenezte a hadüzenetet Szerbiának. A vitát a német császár és kormány a Monarchiát feltétlenül támogató ígérete zárta le.
A háború nem hat hónapig tartott, mint ezt a politikai és katonai vezetők gondolták, hanem négy évig, és 17 millió ember, katona és civil halálát okozta. Tisza István 1918. október 17-én jelentette be a parlamentben, hogy a „háborút elvesztettük”. Habár Tisza valójában nem volt felelős a háborúba való belépésért, őt mégis 1918. október 31-én ismeretlen tettesek agyonlőtték budapesti villájában. Az Osztrák-Magyar Monarchia embervesztesége a háború alatt 1,1 millió halott, 3,6 millió sebesült volt; több mint 2 millió került hadifogságba. A veszteségeknek több mint a fele a magyarokat érintette.
A háborút korábbi évszázadokban is az egyik fél győzelemmel, a másik vereséggel fejezte be. Európában már a 17. században szokásba jött a tárgyalás, a tanácskozás és az alkukötés. A 19. században is a tárgyalásos megoldás uralta a békekötések menetét és kimenetelét. Az első világháború végén ezzel a szokással szakítottak. Az antanthatalmak mérvadó körei 1918 tavaszától a Monarchia felosztása mellett döntöttek. Az 1918-as év végéig az egykori Habsburg Birodalom megszűnt létezni, és hamarosan elhunyt az utolsó császár/király is, Károly, aki 1922. április 1-jén halt meg Funchalban, Madeira szigetén.
2014. 08. 29. (XVIII/35)
