Kereső toggle

Dzsingisz kán nyomában

Interjú To Ge La Ge mongol előadóművésszel és üzletemberrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Február végén ünnepelték a holdújévet a magyarországi kínaiak. Az ELTE Jogi
Karának dísztermében megrendezett „szilveszteri buli” láthatóan mélyen
gondolkodóba ejtette a gyanútlanul arra tévedő egyetemistákat. Dalaik, táncaik,
mozdulataik, gesztusaik, ruháik rövid bepillantást engedtek egy olyan világba,
amely legjobb esetben is csak a National Geographic jóvoltából válik
hozzáférhetővé az átlag magyar számára. To Ge La Ge úr egyedülálló tenorjával
kápráztatta a nagyérdeműt.



Fotó: Somorjai László

– 1993-ban érkeztünk a családommal együtt Magyarországra. Bár nem titok, hogy
sok kínai és mongol anyagi érdekből jött ide akkoriban, engem nem ilyen célok
vezéreltek. Az igazság az, hogy a kultúra vonzott: a sanghai Zeneművészeti
Főiskolán olyan nagy magyarokról tanultunk, mint például Liszt Ferenc. Emellett
komolyan érdeklődtem azok iránt a földek iránt, ahol a 12-13. században Batu és
Dzsingisz kán járt.

Hogyan alakult az élete az átköltözés után?

– Mikor ideértünk, a feleségemmel együtt észrevettük, hogy az ország
áruhiánnyal küszködik, ezért jó ötletnek tűnt, hogy termékek behozatalával
kezdjünk el foglalkozni. Először egy nagykereskedést nyitottunk, de mára ezt
abbahagytuk, és egy ajándékboltot működtetünk. Amióta elkezdtünk üzletelni, nem
voltam színpadon. Csak a kocsimban énekelek és a barátainknak.

Hogyan sikerült beilleszkedniük a magyar társadalomba?

– A szokásos tapasztalatokon kívül, amiket idegen kultúrába kerülve él át az
ember, nem voltak különösebb problémáink. Ez persze annak is köszönhető, hogy a
feleségem kínai, én pedig mongol nemzetiségű vagyok, így már családon belül
megszoktuk, hogy alkalmazkodnunk kell egymáshoz. A lányomnak viszont, aki az
orvosi egyetemre jár, nehezebben ment a beilleszkedés. Mikor negatív
tapasztalatok érték, mindig azt mondtam neki, hogy legyen olyan nagy és nyitott
a szíve, mint a mongol puszta.

Milyennek ismerte meg a magyar embereket?

– Szerintem nagy általánosságban a magyarok pozitívan fogadták az
ázsiaiakat. Semmiképpen sem hasonlítanám olyan nemzetekhez, mint például
Olaszország vagy Oroszország, ahol tudvalevőleg nagy távolságtartással vannak a
kínaiak felé. Lehetett hallani, hogy idegengyűlölő emberek laknak itt – és
biztos van is pár –, de tömegméretekben nem ezt tapasztaltam. Rendkívül
műveltnek tartom a magyarokat, ugyanakkor az önbizalmuk szerintem nagyon kicsi.
Sokszor keltik félénk, sőt gyakran depressziós ember benyomását. Emellett úgy
vettük észre, hogy az utóbbi néhány évben mintha minden lelassult volna
Magyarországon. Mikor ideköltöztünk, még minden forrásban volt, és az emberek is
jobb lelkiállapotban voltak. Biztos, hogy ehhez köze van az alacsony
fizetéseknek és a magas adóterheknek is. Persze az igazi az lenne, ha akkor is
tudnának örülni, amikor nincs elég pénzük.

Ennek ellenére nálunk tervezi családja jövőjét?

– Igen, a magyar zenét, különösen a népdalokat szeretném tanulmányozni. Ezt
is betenném a repertoáromba, így otthon jobban meg tudnám ismertetni a magyar
kultúrát. A magyar ismerőseimet pedig arra bátorítanám, hogy ne elutasítsák,
hanem ismerjék meg a kínai és a mongol kultúrát. A céget a közgazdász
végzettségű feleségem veszi át tőlem, így nekem több időm maradna arra, amivel
már gyerekkorom óta szeretnék foglalkozni.

Olvasson tovább: