Hattáb csecsen parancsnok. Nem enged Fotó: Reuters
A pravoszláv Oroszország iszlám világgal való konfrontációja még a középkorban
kezdődött a tatárok elleni küzdelem idején. Az orosz területekért harcoló tatárok
még pogányok voltak, az iszlám vallást később vették fel. Első államuk az
Aranyhordával egy időben jött létre. Ez később jó néhány kánságra hullott szét,
melyekkel a későbbiek során Oroszország kénytelen volt több évszázadon át
viaskodni. 1480-ban Oroszország levetette magáról a tatár igát, a következő század
közepén pedig átvette a kezdeményezést. 1552-ben Rettegett Iván Oroszországhoz
csatolta a kazanyi, négy évvel később pedig az asztrahányi tatár kánságot. Az
orosz állam birtokába így tágas, főként muzulmánok lakta, Volga-parti földek kerültek.
Ez időtől fogva Oroszország nemcsak soknemzetiség? állammá vált, de vallási
szempontból is sokszín? lakossággal kezdett bírni. Természetesen a hivatalos államvallás
a pravoszláv maradt. Az összes muzulmán egészen az 1917-es forradalomig "más vallásúnak"
számított. Nem szolgálhattak az orosz hadseregben, nem viselhettek állami tisztségeket.
Ezzel együtt senki sem kényszerítette őket az iszlám megtagadására. Amit elvártak
tőlük, az az adófizetés és a cári hatalom iránti lojalitás volt. A cárok viszont
állandóan birodalmuk határainak déli irányú kiterjesztésére törekedtek; ez pedig
szinte mindig a muzulmánokkal, főként a krími tatárokkal és a törökökkel való
harcot jelentette.
A 18. századtól az egyik törökökkel vívott háború követte a másikat. Ezek során
nemcsak államok közötti harc folyt (a fekete-tengeri partvidék fölötti fennhatóságért),
hanem az iszlám előrenyomulásának ellenálló keleti kereszténység is harcolt. Az
orosz hadsereg vallási tekintetben szinte teljesen pravoszláv volt. Ez alól csak a külföldi
tisztek jelentettek kivételt, akik katolikus vagy protestáns európai országokból származtak.
Sokan közülük felvették a pravoszláv vallást: de ha ez nem történt meg, az orosz
hadsereg akkor is keresztény öszszetétel? volt. A legnagyobb katonai sikereket mindig
a muzulmánokkal vívott harcokban érték el az oroszok. Nagy Péter idejében, amikor
Oroszország európai birodalommá vált, magára vette a görögök és a balkáni szlávok
muzulmán iga alóli felszabadításának misszióját is.
Ez az eszme Oroszország külpolitikájának egyik fő vonalává vált. A szláv testvérek
felszabadításának jelszava alatt folyt a 19. század összes orosz–török háborúja.
A Törökországgal vívott harc fő célja Konstantinápoly megszerzése lett, melyet még
1453-ban foglaltak el a törökök, és tettek Isztambul néven birodalmuk fővárosává.
Európában az a hír járta, hogy Oroszország Törökország területén újra szeretné
teremteni a bizánci birodalmat. Ezt az eszmét a nyugat-európai politikusok már nem a
keresztények muzulmánokkal való harcaként, hanem az orosz impérium területnövelő törekvéseként,
és Európára gyakorolt nyomásaként értékelték. Ezért dobta félre a keresztény
vallási érdekeket Európa, amikor 1853-ban kezdetét vette a soron következő orosz–török
háború. Anglia és Franciaország Törökország oldalára állt. Oroszország vesztett;
hat évre rá azonban fontos győzelmet sikerült aratnia a majd fél évszázados kaukázusi
háborúban. Oroszország számára ez nem egyszerűen az engedetlen hegyi népekkel való
küzdelem volt, legalább annyira az iszlám elleni harc is. A kaukázusiak élén harcoló
Samil imám Csecsenföld és Dagesztán területén független iszlám államot hozott létre,
és hadat üzent Oroszországnak. 1859-ben Samil feladta magát, és a Kaukázusban körülbelül
ötven évig viszonylagos nyugalom honolt.
A muzulmánok és a pravoszláv oroszok közti küzdelem az 1917-es forradalom után
lobbant lángra újból. A bolsevikoknak azonban sikerült elég gyorsan a hatalmuk alá
rendelni a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Ők nem vallási- és nemzeti-, hanem osztályelv
alapján vívták meg harcukat. A Szovjetunióban néhány évtizedre a vallásos szembenállás
problémája megoldódott; ezt példázza többek között az oroszok és az oroszországi
muzulmán népek közötti házasságkötések nagy száma.
A kommunista államhatalom ateistának vallotta magát, háborút üzent a vallásnak, de
nem az iszlámnak, hanem elsősorban a pravoszlávnak. Az oroszországi muzulmánok a
szovjet időkben kezdtek először szolgálni az állami (hivatalosan Vörös vagy
Szovjet) hadseregben. A kommunista rezsim bukásával az összes közép-ázsiai és kaukázusi
köztársaságban újból előtérbe került az iszlám ideológia. Oroszországban az új
szellemi értékek keresése a lakosságot ismét felosztotta keresztényekre, muzulmánokra
és más kisebb felekezetbeliekre. Ezt a megosztottságot alaposan kihasználták bizonyos
erők a 90-es évek elején kialakult hatalmi harcokban, és egyes területek Orosz-országtól
való leválasztásáért való küzdelmük során. Ez utóbbi törekvés eredményezte az
1994– 96-os orosz–csecsen háborút. Ennek azonban még nem volt vallási színezete:
a harcot Oroszország indította az alkotmányos rend helyreállítása és a vallási
szeparatizmus elleni harc jelszavaival. A csecsenek számára viszont a nemzeti függetlenség
volt a legfontosabb. Minél tovább folyt a háború, annál inkább a vallási ellenállás
színezetét öltötte magára. Csecsen oldalon egyre inkább a mullahok váltak a függetlenségi
harc szószólóivá, az orosz hadsereg állásaiban pedig egyre gyakrabban kezdtek feltünedezni
pravoszláv lelkészek. Az első háború végével Csecsenföld iszlám állammá kezdett
válni. Bevezették a sáriát, az úgynevezett sura élére Samil Baszajev állt, míg
egy másik parancsnok, a jordán származású Hattáb a vahabizmus (az egyik legradikálisabb
iszlám irányzat ) eszméit kezdte terjeszteni.
Azonban a parancsnokok és Aszlan Maszhadov elnök küzdelme miatt Csecsenföld mégsem vált
vahabita köztársasággá. Ez a szomszédban történt meg – Dagesztán egyik körzetében.
Annak ellenére, hogy az iszlám körzet kiterjedése néhány hegyi falura korlátozódott,
a moszkvai vezetés komoly fenyegetést látott benne: ez a példa fertőző lehet a Kaukázus
más muzulmánjai számára is.
1999 augusztusában Dagesztánban elkezdődött a vahabiták elleni hadművelet. Nem
sokkal ezután Moszkvában ismeretlen tettesek felrobbantottak néhány lakóházat. A
hatalom és az orosz média egyből az iszlám terroristákról és a kaukázusi nyomról
kezdett beszélni. Több millió orosz számára a Kaukázus, az iszlám és a terrorizmus
egy fogalomba olvadt össze. Megkezdődött a második csecsen háború, amelyet Moszkva
antiterrorista hadműveletnek keresztelt el. Mindezzel az orosz kormány azt akarta
kiemelni, hogy nem a csecsen nép függetlensége, nem a muzulmánok ellen harcolnak,
hanem a terroristák megsemmisítéséért. Az utóbbi időben a Kreml hivatalnokai, sőt
maga Putyin elnök is erősen hangsúlyozni kezdte a kultúrák, különösen a pravoszláv
orosz és a muzulmán közti konfliktus eszméjét. Minderre két dolog miatt van szükség:
először is, hadd gondolja azt Európa, hogy a csecsenföldi és nemzetközi zsoldosokkal
való harcban Oroszország egyúttal a nyugatiakat is megmenti az iszlám radikalizmustól.
Másodsorban ezt az eszmét a Nyugattal való szembenállás hagyományával együtt a
kommunizmus bukása után légüres térbe került oroszok számára új nemzeti eszmévé,
ideológiává akarják tenni.
A tévében meglehetősen gyakran lehet látni Csecsenföldön tartózkodó szövetségi
hadosztályok orosz katonáinak és tisztjeinek keresztelőjét, amely elég nyilvánvaló
utalás arra, hogy az iszlám jeleket lobogtató szeparatisták és terroristák ellen új,
"keresztény hadsereget" szeretnének állítani. Ilyen módon Oroszország maga adja
a lovat azon erők alá, amelyek szándékosan próbálják őt belevonni a muzulmán világgal
való háborúskodásba. Ez Oroszország számára rendkívül veszélyes, hiszen néhány
évtizede már egyszer "levette a műsorról" a muzulmán fenyegetés rémét.
A muzulmán-pravoszláv civilizációs ellentét aligha hasznos Oroszországnak: a
csecsenek mellett az ország területén legkevesebb 10 millió muzulmán él. Ilyen módon
a kultúrák közti konfliktus eszméjének fejlesztése, valamint a pravoszláv vallás
hivatalossá tétele, ahogy ez az orosz cárok idejében is volt, Orosz- országot a
felekezetközi feszültségek erősödésébe és a polgári rend országos felbomlásába
vezetheti. No és persze a déli határ menti helyzet további súlyosbodásához.
2000. 10. 14. (IV/42)
