hetilap

„A keresztényüldözések jogi hátterére vonatkozóan máig sem tudjuk, milyen rendeletek alapján történtek az atrocitások. Eddig még egyetlen császári rendelet vagy szenátusi ediktum sem került elo Decius (249-251) kora elottrol, amely a Római Birodalom egészére vonatkozóan jogi útmutatással szolgált volna a keresztények üldözéséhez. A viszonylag kései eredetu mártírakták vizsgálatából is csak arra következtethetünk, hogy az I-II. században az atrocitások foként a helyi magisztrátusok (például polgármesterek) körébol indultak ki. Bár ezek a források nemegyszer hivatkoznak például szenátusi döntésekre, ilyenek létezésérol azonban nincsenek bizonyítékaink. Volt azonban egy hivatkozási alap, amely alapján látszólag jogot formálhattak a keresztények elítélésére. Ez pedig éppen az ifjabb Plinius és Traianus császár levélváltása, amelybol fentebb részleteket közöltünk.De akkor milyen vádakkal üldözték birodalomszerte a keresztényeket? Több forrás is egybehangzóan megerosíti, hogy maga a keresztény név került a vádlottak padjára: vagyis ha valaki magát kereszténynek nevezte, illetve ha valakit feljelentettek a keresztény vallás gyakorlásáért. A kereszténység tehát a római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztörvényes bunözoket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a keresztényekre a vád idopontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek annak nyilvános megtagadásával." (Grüll Tibor történész írása)