Kereső toggle

Téli árverések

Az aukciók különös világa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az aukciós házak már évszázadok óta közvetítik a műkincseket, művészeti alkotásokat a gyűjtők és befektetők felé. Jelenleg is javában zajlik a téli árverések időszaka.

 

Az érdeklődők a kalapács alá kerülő tárgyakat előzetesen megtekinthetik az adott galéria kapcsolódó kiállításán, ahol a katalógust is megvásárolhatják. Az általában tavasszal, ősszel és télen tartott aukciókhoz ugyanis fotókat és művészettörténeti elemzéseket tartalmazó, szakemberek által írt, igényes katalógusok készülnek, amelyek tartalmazzák a kikiáltási árat és a becsült értéktartományt is.

Az árverések egyedi hangulata sokak számára vonzó, a licitharc pedig izgalmas jeleneteket produkálhat. Az aukciónál fontos a levezető személye, szaktudása: fontos, hogy ő maga is ismerje és értse, amit csinál, és amit elad. A hozzáértők szerint a jó levezetőnek igazi „aurája” van, szuggesztív személyisége képes megragadni a közönség figyelmét. Ezenkívül folyamatosan ébren kell tartania az érdeklődést, nem hagyhatja, hogy leüljön a hangulat. A jó árverező szerencsés esetben ismeri a fontosabb licitálókat, észreveszi a legkisebb reakcióikat is, és meglátja azt is, hogy készen állnak-e a vételre.

Az aukció gyakran látványosságnak sem utolsó: az árverést egyenruhába öltözött stáb bonyolítja le, akik szó szerint „kesztyűs kézzel bánnak” a nagy becsben tartott műalkotásokkal. Van, ahol kamarazene fogadja a látogatót, vagy megkínálják a közönséget egy-egy pohár pezsgővel. Amellett, hogy kereskedelmi tevékenység folyik, az árverés egyben egy társadalmi esemény is, amelyen a gyűjtőkön, eladókon és a szakmabelieken kívül egyszerű érdeklődők is jelen vannak. A híres cégeknél hasonlít az egész egyfajta színházi előadásra vagy show-műsorra, amelynek külön dramaturgiája van.

A munkának ugyanakkor van egy kevésbé látványos, ám fontos része is: meg kell állapítani a műtárgy provenienciáját, vagyis össze kell gyűjteni a hozzákapcsolódó, az azonosítását megkönnyítő különböző adatokat – a korábbi tulajdonosok nevét, a műtárgy származási helyét – és, hogy nem áll-e múzeumi védettség alatt. Ez utóbbi esetben ugyanis külföldön nem értékesíthető. Az arra rászoruló képeket meg kell tisztítani, restauráltatni kell, vagy újra kell kereteztetni.

A vásárlók vételi szándékukat tárcsával jelezhetik, de van, aki csak egy tollal, biccentéssel, vagy akár kacsintással jelez, és az árverés levezetőjének ezt akkor is észre kell vennie, ha a licitáló történetesen az utolsó sorban ül. Az olykor drámai licitharcot időnként humoros jelenetek is tarkíthatják: az árverezők beszámolnak olyan esetekről, amikor házaspárok szemmel láthatóan közelharcot vívnak a tételeknél; lefogni, vagy éppenséggel felfelé tolni próbálják egymás kezét. Vannak azonban olyanok is, akik a hátsó sorokból telefonon keresztül irányítják elől ülő megbízottjukat a licitálásban.

Az árverések világa, hangulata már csak azért is érdekes, mert alkalmanként értékes műtárgyak kerülnek elő a „semmiből”, amelyeket például valaki megörökölt, vagy otthon a pincében, padláson, ágyneműtartóban tartotta, mivel fogalma sem volt arról, micsoda kincset rejteget. E „lappangó” értékek is hozzásegítik a szakembereket ahhoz, hogy a magyar műkincsállományt feltáró adatbázis minél teljesebb legyen. (A cikk termékmegjelenítést tartalmaz.)

Olvasson tovább: