Kereső toggle

Rozi

„Kicsim, rajzolj nekem valamit a szívedből!”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csámpai Rozi képeivel a Dr. Czibula Katalin művészettörténész által szerkesztett Színekben oldott életek című kötetben találkoztam először. A művészettörténész Magyarországon élő cigány festőnők életútját és munkáit mutatta be.

Izzik az aszfalt. A századelős épületek szürke falai ontják magukból a forróságot. Lüktet a nyolcker. A szebb napokat látott körfolyosós bérház kovácsoltvas korlátai, míves kőburkolata nosztalgiára csábítanak. A gangra satnya kis ringlófácska hajol, ágai beintegetnek a csöpp garzon ablakán. Itt él Csámpai Rozi festőművész.

 Erős, élénk színű képek a falon, a galérián, a konyhában, a székeknek támasztva, a kanapé mögött. Olajfesték illata úszik a levegőben. Közvetlenül a galéria alatt különleges családfát ábrázoló, hatalmas festmény. Rozi látja, hogy nem tudom levenni szememet a képről. Mesélni kezd.

„Anyu volt a Rózsa, róla neveztek el. Apu a Józsi, Szénási Józsi. Barna volt, a szemei is barnák. Anyu kék szemű és fehér bőrű. Senki sem nézte cigánynak. Tizenegy gyereket szült, ebből kilencen maradtunk meg. Józsika öcsém héthónaposan halt meg, a másik öcsém megégett, a húgomat betegség vitte el. Anyunak gyönyörű hangja volt. Köréje ültünk, ő meg énekelt. Ezt soha nem felejtem el. Látod, mindegyik testvérem kezébe hegedűt adtam, mert a Szénási család muzsikus család volt. Könyvet is írtak róluk. Már a nagyapám is zenélt. Megtanította az összes fiát muzsikálni. Akkor még Hatvanban laktak. Onnan pár kilométerre, Pusztamonostoron élt egy gróf, aki nagyon szerette a Szénási-cigányok gyönyörű hegedűszavát, oda költöztette őket maga mellé. Minden este velük húzatta. Cserébe adott nekik szép nagy házat, tűzifát, ételt-italt.

A testvéreim közül sokan már kisgyermekként hegedültek. Nekem valahogy sose sikerült. Apu egyszer rám mordult: Tedd le lányom, tebelőled nem lesz zenész!”

„Anyu nagyon fáj! Nem is festem, csak ritkán. Kérdezte a mesterem, Giczy Gyuri: Rozi, mindenkiről festesz, anyukádról meg szinte soha. Miért? Jaj, hogy milyen élete volt szegény anyunak! Nagyon nehéz róla beszélnem. Görnyedt a nagyteknő felett, ahogy mosott, aztán meg főzött szakadatlan. Volt egy huszonöt literes lábasunk, amikor apu hajnalban megjött a bandával a muriból, anyu abból tálalta nekik a gulyást. Ilyenkor tizen ültek nálunk.

Ha közülünk, gyerekek közül valaki felébredt, azt apu odavette maga mellé, mondta: Egyél, csibém! Sokat szenvedett anyu. Az lett a veszte, hogy szép asszony volt, és cigány ember volt a férje! Apu éjfélkor, amikor szünetelt a zene, letette a hegedűt, hazajött a muriból, összeverte anyut, aztán visszament és játszott hajnalig. Hogy próbáltuk védeni szegényt! Apura ragadtak a nők. Ő meg kihasználta ezt. Megcsalta anyut. Azt gondolta, ha ő így csinál, biztos, hogy anyu is. Ezért verte szegényt. Nekem ez olyan szomorúság még mindig.”

Kérdezem Rozit, vele hogy bánt a férje, Csámpai Sanyi, aki szintén cigány ember. „Életre szóló szerelem volt a miénk. Én tizenhét voltam, ő tizennyolc, mikor megházasodtunk.

Egy istállót tettünk rendbe, abban kezdtük meg a közös életünket. Később jobb sorunk lett. Budapestre költöztünk. Ide a nyolcadikba. Sanyi kubikolt, tetőt fedett. Mindig dolgozott. Két lányunk született. Tavaly augusztusban ment el. 44 évet éltünk együtt. Sose bántott. Büszke volt rám, hogy festek. Mennyit viccelt velem, művésznő így, művésznő úgy. Bátorított, még a munkából is kivett, csak tanuljam a művészetet. Még tán fontosabb volt Sanyinak, hogy festő legyek, mint nekem. Nem mondtam meg neki, amit a professzor úr mondott, hogy nem marad meg, mert olyan agresszív ez a rák. Nem mondtam meg.”

A falon ezüst keretből az ősz hajú Sanyi nevet rám. Rozi egy nagy piros szívet mutat, benne két tenyérnyomat. „Amikor megtudtam, hogy Sanyi nem marad meg, arra kértem, hadd kenjem be a kezeit fekete olajfestékkel. Jaj, de utálta az olajat. Irtózott tőle mindig. Engedd már meg, Papám, aztán lemoslak hígítóval tisztára – mondtam neki. Csak tegyük a szívbe a nyomatunkat. Megengedte. Ennyit hagyott nekem magából. Úgy féltettük egymást, azt akartuk, egyikünknek se fájjon az elválás. Öleltem. Kis sovány volt, kis szomorú, de én mindig rátettem a kezem. Az utolsó percig.”

Rozi elhallgat. Rendőrautó szirénája és a szomszéd ház udvarából átszűrődő kiabálás töri meg a júliusi délután csendjét. Lassan szólal meg újra. Arról beszél, hogyan talált rá a festészetre mint a legtökéletesebb önkifejezési eszközre. 38 évesen súlyos betegségből épült fel. Hálás volt, hogy életben maradt, minden vasárnap misére ment. Huszonkét éven át idősgondozással foglalkozott, arra gondolt, hogy egyik mise után előre megy az atyához és megkéri, hadd segítsen az ápolásra szoruló hívőkön. Szívesen bevásárol, segít a háztartásban, vagy csak beszélget, ha igénylik. Mindez csak elképzelés maradt. Rozi nem merte összeszedni a bátorságát, és nem ment előre mise után. Mit szólnának az emberek? Mit keres ott elöl egy cigány asszony, és mit akar az atyától?

Egyik délelőtt, amikor a templomból hazaért, leült a lányai kis asztalkájához, és elkezdett rajzolni. Észre sem vette, hogy múlik az idő. „Grafittal és színes ceruzákkal rajzoltam, aztán vízfestékeztem. Éreztem, hogy ez olyan jó! Hát megvan. Ez az utam. Olyan buborékot vetett a lelkem! Onnantól kezdve nem volt megállás.”

Kérdezgetem Rozit, hová járt iskolába, mit tanult. Nyolc osztályt végzett. Az általános iskola után a jászberényi hűtőgépgyárban dolgozott, majd 22 éven át időseket gondozott a nyolcadik kerületben. A rajz és a festés egy új dimenziót nyitottak meg számára. Egy idő után elkezdett másoknak festeni. Az első nagy sikerét akkor érte el, amikor a szomszédja azzal a határozott felkiáltással vette kezébe a képét, hogy: „Ezt márpedig én felteszem a falra!” Jöttek a többiek, ők is szerettek volna képeket a falra. Később Rozi talált egy újsághirdetést egy nyitott műteremről, ahová hét évig járt tanulni. Giczy György volt a mestere. „Sanyi vett nekem egy festőállványt. Azóta ha öröm ér, festek, ha bánat ér, festek, de akkor is festek, ha nem történik semmi különösebb dolog!” – mondja.

„Szeretnél műtermet?” – kérdezem. Persze, hogy szeretne, de ez olyan nagy álom. Hatalmas műterem, fehér falakkal, nagy ablakokkal, amiken csak úgy dől befelé a fény. Elérhetetlennek tűnik.

Kimegyünk a gangra. Velünk szemben valaki elnyűtt szőnyeget lógat le az emeletről, más a mosott ruhát teríti a korlátra. Omladozik a vakolat. Rozi jóban van a szomszédokkal, akik ha úgy adódik, lekiabálnak neki a másodikról, hogy jöjjön és ebédeljen velük. 

A gangon, Rozi ajtaja előtt festőállvány. „Itt szoktam dolgozni, ha jó az idő. Nyári éjszakákon felkapcsolom ezt a kis villanyt. Bent meg a konyha a műterem, arrébb tolom az asztalt, behozom az állványt.”

„Nem hagynak nyugodni a képek. Nekem a színek a szavaim. Sárga, piros, narancs. Ha valami nagy fájdalmam van, akkor a piroshoz nyúlok. Tudod, ne lássa senki, hogy valami nagyon fáj, inkább higgyék, milyen vidám ez a kép. Tiszta feketét soha nem használok. Lehúzza a lelkemet. Megfestek mindent, ami énbennem lezajlik. Nem tervezem meg előre a képeimet, engedem, hadd lepjenek meg ők azzal, hogy alakulnak.”

„Csámpai Rozi képeinek mintha több arca, legalábbis több korszaka lenne. Műveiben közös a témaválasztás: a nő helye a világban, legyen az természet vagy városi rengeteg, s nem kétséges, hogy ezekben a nő maga a művész. Jobbára magában van, ha nem is magányosan” – írja Csámpai festészetéről Szuhay Péter romológus. Rozi az egyik festőművész a húsz közül, akik a bódvalenkei freskófalu projektben részt vettek. „Bódvalenke mindennapjai. Ezt a címet adtam a freskómnak. Bódvalenke egy apró falu Borsodban. Egy cigánytelep házaira festettünk, több művésszel. Úgy kezdtem a munkát, hogy odamentem olyan emberekhez, akikkel életemben akkor találkoztam először. Megkértem őket meséljenek nekem magukról, meséljék el a történeteiket. Az ő sorsukat, bánatukat, örömüket festettem a házak falára.”

Csámpai Rozi több, mint festő. Évtizedek óta elkötelezetten tanít is, ezért meglátogattam egy rajz-festés foglalkozását. „Nem sokan állnának szóba az itteni gyerekekkel. Sok bennük a sérülés, mert rengeteg bántalmat kaptunk a magyaroktól, a külvilágtól, már kiskorunktól kezdve. Te cigány vagy, te erdőben nevelkedsz, te nem ember, hanem állat vagy, meg ilyeneket. A gyerekek húznak maguk köré egy burkot. Én tudom, hogyan kell megnyitni ezeket a burkokat. Nem tanultam soha ilyesmit, valahogy érzésből megy. Sokszor fájt, hogy a többi tanár, akik nem bírtak a gyerekkel, azt mondták, azért tud velük bánni a Rozi, mert ő is cigány, pedig én csak azon a nyelven szólítom meg őket, ami az övék.”

Sok kis fej szorgalmasan hajol a rajzlapok fölé. Feketék, szőkék, göndörök, kócosak, copfosak. Maszatos kis kezek szöszölnek a papíron. Rozi járkál közöttük. Karcos hangján bátorít, tanácsot ad és simogat. Limonádéval itatja őket. Egy készülő kiállításról beszél, ahová beválogatja majd a legjobban sikerült képeket.

Nézem a rajzokat. Fehér hattyú koronával, Spongya Bob, meg mindenféle, egyszerre esetlen és bájos lény. Van, hogy valaki félretolja a készülő művet, feláll, odaszalad Rozihoz és megöleli. Néha többen is, mint a kismacskák sündörögnek körülötte. Aztán énekelni akarnak, rázendítenek a Kiskarácsony, nagykarácsonyra július közepén, de ez egy cseppet sem zavarja őket.

A foglalkozás végén kettesben maradok Rozival, aki arról mesél, hogy tanári pályája során nem egyszer kapott rejtett segélykiáltásokat a rajzokon keresztül. „Adok nekik egy rajzlapot, és azt kérem, hogy hajtsák ketté. Az egyik felére rajzolják rá életük legjobb élményét, a másikra a legrosszabbat. Volt egy kislány, aki eleinte nagyon zárkózott volt. Egyszer megkértem: Kicsim, rajzolj nekem valamit a szívedből! Virágokat rajzolt, eltört szárú, síró virágokat. Amikor találkoztam az anyukájával, magyar asszony volt, rákérdeztem, ki bántja a kislányt. Nehezen mondta el, hogy a férfi, akivel él, de neki el kell tűrnie, mert nincs munkája, és a férfi tartja el őket. Sok ilyen történet van. Szabadulnak a börtönből, és rárontanak a 12 évesre. Egy hat-éves kislányt, aki a nővérét próbálta védeni az apja elől, az a vadállat a falnak vágta. Mondd csak, ki hallja meg, ha a nyolckerben sír egy kislány?”

Rozival együtt indulunk el. Beszélgetünk még mindenféléről. „Szeretsz itt lakni? Soha nem akartál máshová költözni?” – kérdezgetem. Megrázza a fejét. „Nem érzed, hogy a sok rossz ellenére mégis milyen melengető a nyolcker.” Rendőrautók cirkálnak mellettünk, kigyúrt, tetovált férfiak köszönnek rá Rozira. Kiderül, egyik-másik hozzá járt rajzolni, és van, aki a mai napig beül néha a foglalkozásra és fest valamit.

„Jó újságírást kell csinálnod!” – búcsúzik Rozi. Elindul hazafelé.

A gangon várja a ringlófa árnyékában megbújó műterme.

Olvasson tovább: