Kereső toggle

Irány az Urál!

Útinapló Jekatyerinburgból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európa és Ázsia határán fekszik az egykori Orosz Birodalom egyik ipari-kulturális központja, az ablak Szibériára, a volt Szovjetunió egyik zárt városa, ahol a milliós lakosságon kívül nemhogy külföldi, de még más városból származó szovjet állampolgár sem fordulhatott meg. Az eredetileg Jekatyerinburgnak keresztelt várost a szovjetek Szverdlovszknak nevezték át, majd a vidék egyik legjelentősebb szülöttjének, Borisz Nyikolajevics Jelcinnek korában újra visszakapta „lánykori nevét”. Európából nézve Ázsia kapuja, a cári család kivégzésének helyszíne, és az óhitűek menedékvárosa.

Az Urál fővárosát Nagy Péter cár alapította az Iszety folyón, vaskohászati központként. Az európai kultúrát, ipart erőszakosan meghonosító uralkodó az általa létrehozott Szentpétervárhoz hasonlóan tervezőasztal mellett álmodta meg a városképet: a központjául szolgáló gátat, a széles körutakat. Az első oligarchák palotáit 1723-ban kezdték el építeni. A milliós lakosságú orosz városok között az egyik leginkább élhető, szabad szellemiségű település lett: itt sosem volt jobbágyrendszer, az ipari fejlődés viszonylagos jólétet biztosított már a kezdetektől fogva, és az orosz egyházüldözés idején (a 17. századi orosz egyházszakadás után) menedékvárosul szolgált az óhitűek számára.

Szverdlovszkban a korábban klasszicista és orosz népi építészet jegyeiből építkező stílus mellett megjelent a sztálini korszak: a jelenlegi városháza és néhány középület viseli magán ennek emlékét, de megjelenik a konstruktivizmus is – leginkább a csekista városnegyedben. Itt az államszocialista korszak titkosrendőrsége volt: a bolsevik kormány megalakulása után a GPU, majd Cseka, később NKVD néven működő szervezet az elnyomó államhatalom terrorjának egyik legfontosabb eszköze volt, ennek megfelelően már a húszas évek végétől összkomfortos lakásokat építtetett a hatalom a saját támaszának. Ezek ma is élhető, igaz, a kor szellemiségének megfelelően kis alapterületű és igen kicsi konyhával felszerelt lakások: nem nagy családok igényeihez mérten alakították ki őket. Mindemellett sokszor az elmaradott vidéki Oroszországból verbuválódott csekisták számára már a vezetékes ivóvíz és a fürdőszoba megléte is előrelépést jelentett a korábbi életvitelükhöz képest.

A városban az idegenvezetés kiindulópontja leggyakrabban az Iszety folyón létrehozott gát, amit kedvesen mindenki csak Platyinkának nevez. Itt kezdődött a város története, az ipari létesítmények erre alapultak. Itt szinte állandóan nyüzsög az élet, és itt található egy időkapszula is, amit 1973-ban helyeztek el, felnyitni majd csak 2023-ban, a város alapításának 300. évfordulóján fogják. A város főterét az 1905-ös orosz forradalomról nevezték el. A sztálini korszak klasszikus mintapéldája a város itt álló, legmonumentálisabb épülete – a körülötte található épületekkel együtt kissé eklektikus a hangulat, de ez jól jellemzi az egész város arculatát.

A moszkvai Osztankino tévétorony tervezőjének, Nyikolaj Nyikityinnek a tervei alapján épült városi cirkusz kupolája megtöri az egykori iparváros szögletes épületeinek egyhangúságát. Az orosz népi építészet műremekeinek egyike a híres orosz író, Pavel Bazsov háza, amely azóta az író emlékére berendezett múzeumnak ad otthont. Művei az Urált, mint mesebeli és romantikus vidéket írják le, éppoly színesen, mint amilyenek az itt található csodálatos, színes ásványok. A kiállításként működő házban megmaradt az eredeti berendezés, ahol az író alkotott vagy vendégeit fogadta: a kertben a hársfák árnyékában elhelyezett padon teáztak, és a szerző legújabb művét olvasta fel.

Annak ellenére, hogy a város történelme nem nyúlik messze a régmúltba, sok érdekes múzeum található Jekatyerinburgban. Például a helytörténeti, ahol a világtörténelem egyik legrégebbi bálványát őrzik, és itt találhatóak az uráli őshazában élő magyarok és más finnugor népek tárgyi emlékei is. Az ásványmúzeumban 17000 darabból álló gyűjteményt őriznek a világ minden tájáról. Az uráli kőmetszők mesterei voltak ezek megmunkálásának, a fent említett írónak, Bazsovnak is sok elbeszélésében szerepelnek.

 A város utcáin rengeteg szoborral lehet találkozni: még állnak Lenin, Malisev és Tolmacsov szobrai, de Péter cáré is, és még Jechim Artamonovnak, az orosz biciklifeltalálónak is öntöttek bronzszobrot. Van szobra Jelcinnek (hatméteres fehér márványból) és az utolsó cári családnak is. Az orosz népi hagyományban a muromi Pjotr és Fevronyija, a családi élet melegéért és a gyermekáldásért felelős pravoszláv szentek szobra valóságos zarándokhely a magányos egyedülállók vagy gyermektelen párok számára: itt szoktak fohászkodni házastársért vagy gyermekáldásért. Általában elmondható az itt élő oroszokról, hogy sok közöttük a vallásos, és a hitüket nyilvánosan meg is élik: az imádkozás, fohászkodás, keresztvetés, a vallásos dalok éneklése és a gyertyagyújtás szinte hétköznapi tevékenység számukra.

A városban különösen erősen jelen van az utolsó Romanov cári család kultusza: itt végezték ki II. Miklós cárt és egész családját (feleségét, négy lányát és kisfiát, valamint szolgáikat). Az Ipatyev mérnök tulajdonában álló házban 1918-ban lőtték le őket, majd holttesteiket a várostól néhány kilométerre fekvő Ganyina Jáma elnevezésű, korábban bányaüzemként szolgáló helyen elégették. Ez a hely és az Ipatyev-ház is zarándokhellyé vált: nemcsak az Urál vidékéről, hanem egész Oroszországból érkeznek turisták a kivégzés évfordulóján, 2018-ra pedig (a századik évfordulóra) óriási látogatottságra számítanak városszerte.

Az Ipatyev-házat a hetvenes években Jelcin kezdeményezésére lebontották, hogy ne váljon zarándokhellyé, a kétezres években viszont nemcsak múzeum épült a helyén (szintén Jelcin kezdeményezésére), hanem templom is. Az első orosz elnöknek egyébként négy-öt óra alatt körbejárható óriási interaktív múzeumot emeltek, hatalmas fehérmárvány szoborral a bejáratnál, ahol a szovjet korszak kezdetétől Putyin hatalomra kerüléséig részletesen dokumentálva mutatják be Oroszország 20. századi történelmét.

A Voznyeszenszkij-dombon áll a cári család emlékére emelt Hram na Krovi templom, amely pravoszláv zarándokhellyé vált, de itt állnak a néhai Raztargujev és Haritonov család udvarházai is, akik aranyműves dinasztiát alapítottak. Itt található a város angolparkja, amelyet a 19. században hoztak létre, és amely az Urálban egzotikus helynek számított. Az igazi érdekesség azonban nem a felszínen van, hanem a mélyben, a föld alatt. Raztargujev és családja ugyanis az üldözött óhitű felekezet tagjai voltak, és udvarházukban egy templomot is felépítettek, amelynek kupolája máig fennmaradt. Ha a házba kívülállók érkeztek, a tiltott istentiszteleten résztvevők csak eltűntek a föld alatti folyosókon.

A város tudományegyetemén található az ország egyik kiemelkedő történész iskolája, ahol különösen hangsúlyos kutatási terület az óhitűek hagyatéka. Hatezer kötetes archeográfiai gyűjteményük egyedülálló archívum, amelynek összegyűjtését még diákkorukban kezdték az egyetem későbbi oktatói, professzorai.

A 17. századi Oroszországban a pravoszláv egyházszakadás következtében jelent meg az óhitű felekezet. Céljuk nem a hitgyakorlat megújítása volt (az európai reformációval ellentétben), hanem a szertartásrend megreformálásával szálltak szembe. A Nyikon pátriárka által rendszeresített háromujjas keresztvetéssel szemben a korábban elterjedt kétujjasat gyakorolták. Bagatellnek tűnő vallási vitáik azonban a mai napig fennálló egyházi megosztottságot hoztak létre, és sok ezer ember halálát okozó egyházüldözést. Az üldözött óhitűek a Volga mentén és az Urál vidékén telepedtek le a cári hatalom fenyegetése elől.

A hitük miatt üldözött vallásos emberek között sokkal magasabb volt az írástudók aránya, mint az átlag orosz népességen belül, leginkább azért, mert nem voltak papjaik, és a könyveket saját maguk voltak kénytelenek olvasni és értelmezni, továbbá fontos volt számukra, hogy apologetikus szempontból felkészültek legyenek. Ezért a könyv, az írásbeliség sokkal nagyobb jelentőséggel bírt számukra, mint a pravoszláv népesség számára.

A szovjet hatalom az egyház- és vallásüldözési gyakorlatával egyfelől nagy károkat jelentett a vallási közösségeknek, másrészt azonban a vallásos irodalmat és régi könyveket muzeális értékként szovjet fiatalok gondosan összegyűjtötték. Az óhitűek az Urálban érdekes közösséget alkotnak: sokan lemondanak mindenféle kényelmi szolgáltatásról, némelyek még a villanyt sem hajlandóak bevezettetni. Könyveiket szívesen adták a kiművelt fővel bíró történész hallgatóknak (néha persze cserébe szenet lapátoltattak), de mindenesetre a folyamatosan bővülő gyűjtemény is legalább annyira értékes kincse Jekatyerinburgnak, mint a féldrágakövekből készített dísztárgyakat bemutató szépművészeti múzeum.

Olvasson tovább: