Kereső toggle

A mócok hazája

Fellegek felett és a hegyek mélyén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az erdélyi Érc-hegység tetején él egy népcsoport, amelynek neve nem túl jól cseng a magyar fülekben. Ők a mócok, akik a 18. és a 19. század parasztfelkelései és nemzeti forradalma során komoly pusztítást vittek véghez az ott élő magyarok között. Mára ezek a sebek begyógyultak, és Jókai szavaival élve „…mi is hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját”. A mócok ugyanolyan barátsággal fogadják az odatévedő magyar turistákat, mint bárki mást.

Már az önmagában föltűnő, hogy az Erdélyi-szigethegység közepén, viszonylag nagy magasságban egy településekkel rendkívül sűrűn teleszórt térség akad, Topánfalva (Câmpeni) és Abrudbánya (Abrud) központokkal. Ha a történelmi hátterét körüljárjuk, a Mócvidéknek rögtön megvan a magyarázata: kétféle dolog vonzotta ide hajdanán az embereket – az akkor még hatalmas és érintetlen fenyőerdők és az arany, vagyis annak a bányászata. A famegmunkálás még most is a mócok alapvető elfoglaltsága, az aranybányászat azonban már hanyatlóban van, hisz az egyik legnagyobb projekt, a verespataki kitermelés nem indult el a környezetvédők és a nemzetközi természetvédők hathatós tiltakozása miatt. Ha tovább böngésszük a falvak, városok neveit, bőven akad „bánya” utónevű település – Rézbánya/Băița, Aranyosbánya/Baia de Arieș, Körösbánya/Baia de Criș.

A települések mellett sok esetben óriási bányák, régen használt tárnák bújnak meg, de a mészkő karszthegység egyes részein a természet fúrt és hasított ki óriási barlangokat, mint például Scarisoara és Mézárd mellett, ahol sok tíz kilométer hosszan barlangok húzódnak a mélyben, nagyrészt még feltérképezetlenül, tele rejtéllyel és misztikummal. A scarisoarai jég- és cseppkőbarlang igazi kalandtúra, hiszen csak vezetővel szabad a mélybe ereszkedni, így ottjártunkkor is egy falubéli fiú, Juon vezetett bennünket.

Az, hogy mikor fedezték fel a barlangot, az utókor számára nem ismeretes. Fennmaradt azonban konkrét dátumként 1863, ekkor készít útleírást és térképet Adolf Schmidl, a neves geográfus a föld alatti jégbarlangról. Fenyvesek és erdei tisztások övezte vadregényes ösvényeken közelíthető meg a barlang szája, mely a tengerszint felett 1165 méteren ásít az ide tartók felé. Felsőgirdáról érjük el a helyszínt. Keskeny, de viszonylag jó minőségű új aszfaltút visz egy kis hegyi telephez, onnan tíz perc séta a barlanghoz vezető lépcsősor. Három bejárat nyílik a mélybe, ahol még nyáron is mínusz fokokat mérhetünk. Miközben aláereszkedünk, vezetőnk elmondja: a barlangról szóló feljegyzések megemlítik, hogy a lefelé vezető kürtőt falépcsőkkel építették ki, ami azt bizonyítja, hogy a mócok már ismerték a barlangot, és használták az itt lévő jeget és vizet, ami ezen az igen aszályos vidéken kincsnek számított.

A mélység és a látvány elképesztő – a jégvilág csodái és az óriási méretű termek megértetik az idelátogatóval, micsoda erők formálhatták az itteni hegyeket, és ebben az ember csak mint csodáló kaphatott szerepet. Szájtátva bámulunk, óriási élménnyel gazdagodva jutunk újra a felszínre. Érdemes ide nyáron is visszajönni, igaz, akkor van belépődíj, de csekély, lévén a szervezett turizmus még csak most teszi meg kezdő lépéseit a vidéken.

A fejlődés az utakon látszik leginkább. Az Aranyos völgyében vezető főút, illetve a szomszéd völgyek felé irányuló jelentősebb hágóutak minősége már egy ideje elfogadható, de a legújabb meglepetést az okozza az ide visszatérőknek, hogy a turisztikailag fontos helyekre vivő, korábban murvás makadám mellékutak az elmúlt egy-két évben kitűnő aszfaltborítást kaptak, így most már sima, de kanyargós, szinte alpesi úton juthatunk fel a Pádis-fennsíkra, vagy épp az aranyosfői jégbarlanghoz.

A könnyű feljutás gyors ütemben növeli a látogatószámot, annak számos pozitív és sajnos nem kevés negatív hatásával, mint a szemét, a zaj és a rengeteg ide-oda autózó turista.

Ugyan most rajtunk kívül alig látni embert errefelé, de a Pádison nyáron a jelölt ösvényeken bizony óriási a forgalom. Gyorsan kiszámoljuk, hogy például a jégbarlang melletti kaszálórét parkolóként való hasznosítása mennyivel nagyobb jövedelmet hozhat a gazdájának, mint az évente egyszeri-kétszeri kaszálás. Ezt feltehetőleg ő is kiszámolta, és nem sokat teketóriázott, kiírta, hogy „fizető parkoló”.

Az aranybányászat ugyan pang, de a térség lakói úgy gondolják, a turizmus fogja elhozni az új „aranykorszakot”.

A természeti kincsek, amelyek nem bányászhatók, épp akkora értéket jelentenek, mint azok, amelyeket ki lehet vájni a földből – mondja Vasile, aki az aranyosfői sípálya közelében alakította ki panzióját.

A környékre az aktív turizmus, például a síelés, a természetjárás is vonzza az embereket, de a történelmi emlékek is lehetséges célponttá válhatnak a közeljövőben, főleg az iskolák és a történelem iránt fogékony román közönség számára – fejtegeti, miközben a kávét kortyolgatjuk. A kávé kifejezetten jó, azonban a történelmi emlékekre terelve a szót, nekünk kissé keserűnek tűnik. A vészterhes történelmi neveket hordozó falvakat sorolja: így Avram Iancuból rögtön öt is akad egész Romániában, abból egy éppen itt, a Mócvidék szívében (magyarul Felsővidra). A névadás annyiban indokolt, hogy Avram Iancu, a kolozsvári táblabíró valóban itt született. De a térségnek a kávézó falán függő térképe elárulja, hogy a románok által hősként tisztelt Horea és Crişan is méltónak bizonyult arra, hogy települést nevezzenek el róluk. Nemcsak a térképen, de az erdélyi falvak, városok főterén is gyakran ütközhetünk szobraikba.

A helyiek úgy vélik, a turizmusban még sok kiaknázatlan lehetőség rejlik; az egyik a történelmi emlékhelyek létrehozása. A magyar turisták nyilván nem látogatnak majd ide, de a móc életformáért, amely még mindig változatlan, és közel évszázados különbséget mutat az európaihoz képest, már megéri felkerekedni.

Vasile Havasrekettye felé indít bennünket, és mielőtt nemet intenék a rossz út miatt, megnyugtat: tavaly ott is elkészült az út. Miközben a magasan a Bihar-fennsíkon fekvő falucska felé indulunk, arról beszélünk Vasiléval, hogy nyaranta egyre több a nyugati életformától megcsömörlött turista a környéken, aki a tájban, a lassú életben találja meg a civilizációs stressz feloldását. A települések egészen laza, szórt jellegűek, a házak − jóllehet a völgytalpakon sűrűsödnek − gyakran felkúsznak a hegyoldalakon, egészen a lapos hátakig, így valószínűtlenül hosszú parcellákból áll egy-egy telek, és maga a település is. Körülöttük gyümölcsösök és apró, mozaikos parcellák húzódnak meg, majd a kaszálórétek következnek, végül mindezt körülveszik az erdők, és legfelül, az erdőhatáron túl, a nyári legelők.

Voltaképpen nem egy szó szoros értelemben vett természeti tájon járunk, hanem egy rendkívül harmonikus, tudatosan kialakított kultúrtájon. A helybéli kaszálórétek – akárcsak a Gyimesekben − különösen fajgazdagok – mondja a velünk utazó Vasile, aki évtizedekkel ezelőtt kezdett a természetvédelemmel és a biológiai környezettel foglalkozni, csak úgy autodidakta módon. A művelt földek, legelők, erdők aránya egy több évszázados alkalmazkodási folyamat során alakult ki, ami a mócok számára meglehetősen kemény, de fenntartható életet jelentett. A fennsíkon szétszórt települések határai szinte egybefolynak. Havasrogoz lakói például esküsznek arra, hogy településük akkora, mint Bukarest, miközben a lélekszám kevesebb, mint ezer fő. Havasvidráról pedig ezt jegyzi föl Jókai: „…az olyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és csak akkor értük el a végét; két külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikációra, s hétfőn érnének róla haza.”

Valószínűtlenül hosszú Havasrekettye is, de végül elérjük a célt, Vasile sógorának házát, illetve portáját. Hagyományos paraszti életet folytatnak a háziak, földművelés és állattartás, ez meríti ki a megélhetés kereteit: juhok, tehénke, egy pár bivaly és baromfi a hosszú porta lakói. Mint a környéken mindenhol, itt is volt bányász a családban, a sógor Petre apja, aki még ma is büszke bányász múltjára. Megbecsült szakma volt ez valamikor, de mára teljesen ellehetetlenült. Az öreg büszke tartással jár-kel még ma is, hiszen neki már nem kellett „szőröstalpúként” élni, hanem szakmunkás lett, így jutott bőr bakancsra is. A szegény falusiaknak ugyanis régen nem jutott bőr lábbelire, így bocskorban jártak, aminek a kopástól mindig szőrös volt a talpa.

A bányák a huszadik században aztán átrendezték a megélhetést, viszonylagos jólétet hoztak létre, de mára ez eltűnt, sokan költöztek a városokba, felhagyva a földműveléssel, így a valószínűtlenül terebélyes falucska házai közül is sok tátong üresen. A település lakói nagyon barátságosak, a házi termékeik pedig igazán finomak: a méz, a lekvár, a sajtok – a túrón érezni a havasi legelők adta fenséges ízt. A jövőt is ebben látják az itt kitartó mócok: a turizmus élénkül, a jobb utak miatt egyre többen jutnak el erre az elzárt, mégis romantikus vidékre, amelyre a kormány is igyekszik támogatásokat juttatni. Mesebeli világot talál, aki idejön, és nehezen szabadul, mert a fennsíkokon és a völgyekben ott lapul a kaland és az a természetközeli élmény, amelyre minden városlakó titkon vágyik.

Olvasson tovább: