Kereső toggle

Szeretethiány

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokak szerint manapság nagyon nehéz szeretni, bár erősen akarjuk, talán túlságosan is. A modern világ eláraszt információkkal, fölénk kerekedik, az internet olyan közel hoz bennünket, hogy szinte alig kapunk levegőt. Így könnyen előfordulhat, hogy bár túl sokan vagyunk egy közösségben, mégis reménytelenül magányosak. Instant élményeket keresünk éle-tünk minden területén, azonnali és haladéktalan pozitív reakciókat. Dr. Krasznai Judit pszichoterapeutát kérdeztük.

Ön szerint a szeretethiány egy új kórkép vagy mindig is jelen volt az emberiség életében?

– A szeretethiány valaminek a következménye. Kiindulópont a szülő–gyerek-viszony, ahol létre kell jönnie egy biztonságos kötődésnek. Ha ez jól megalapozódik, akkor alakul ki a szeretetre képes ember. A szeretethiány nem általánosan jellemző, inkább úgy fogalmaznék, hogy az egymásra való figyelés hiányát látom ebben. Nincs időnk a másikra, a hozzánk legközelebb állókra sem. Sokfelé kell figyelni, sok mindenre el van kötelezve az ember, annyi információ ér bennünket, hogy nagyon résen kell lenni. Meg kell tanulni a szülőknek, hogy teljes figyelmet kell fordítaniuk a gyermekükre, vagy a felnőtteknek egymásra: úgy kell viselkednünk, mintha egy fontos tárgyaláson vennénk részt, és közben ne kapkodjuk fel a mobiltelefonunkat. Erre nagyon érzékenyek a gyermekek és a társaink.

Aki nem kapja meg ezt a figyelmet, szeretetet, annál milyen problémák jelentkezhetnek?

– Súlyos magatartási problémákat okozhat, figyelemzavaros lesz a gyermek, nem tud koncentrálni, nem tud igazán benne lenni egy-egy tevékenységben, állandóan szétszórt a figyelme. Például hiperaktivitás kórképpel jellemezhetjük. Nem tud az ember igazán sehova beilleszkedni, és később a párkapcsolatban sem tud kötődni, tartós kapcsolatra elköteleződni. Pácienseim között nagyon sok esetben azt tapasztalom, hogy a gyerekeket nem lehet levakarni a számítógépről, és vannak olyan esetek is, amikor nem eszik, nem jár iskolába, mert egész nap, a végtelenségig ott ül a számítógép előtt, és játszik. Sok gyerek a virtuális világban él, és átviszik ezt a realitásba, amiből végül sok tragédia keletkezik.

Már születésünk után fontos, meghatározó része életünknek a bőrünk által érzékelt világ, például a simogatás, az ölelés. Ma viszont inkább a tableteket, telefonokat érintjük, simogatjuk legtöbbször…

– Személyes találkozáskor az ember látja a másik reakcióját, metakommunikációját; mindez Skype-on a modern technikával megvalósítható, de ez nem az a valós személyes kapcsolat, ez távol van attól. Egy virtuális eszközön megszüntetem a kapcsolatot, amikor én akarom, vagy kilépek belőle, én szabályozom, de a személyes kapcsolatban nem lehet rögtön kilépni, azt megszüntetni. Igazából az ember a személyes kapcsolatban tanulja meg, hogy hogyan kell a másikkal kommunikálni, a másikat megismerni. Ha a személyes kontaktus nem jön létre, akkor magányos lesz az ember. Tulajdonképpen a személyes kapcsolatok a legértékesebbek, és ha ez nincs, akkor az ember elértéktelenedik.

A szinglikultúráról mi a véleménye?

– Azt gondolom, hogy bizonyos szempontból könnyebb egyedül, mert egy nő régebben nem élhetett magában. Ma már megvan a saját hivatása, élete, és nem kell feltétlenül férjhez mennie, hogy társadalmi és más szempontból is elfogadják. Ma a 30-40-50 éves férfiak nagyon nehezen köteleződnek el, úgy viselkednek, mint a tinédzser fiúk, randevúzgatnak, egyszerűen nem tudják magukat elhatározni, mert annyira félnek a felelősségtől. Ma nagyon nehéz ennek a korosztálynak, látható a férfiaknál egy megrekedés. Ennek következményeként jelentkezhetnek a lelki-pszichoszomatikus problémák mellett fizikai problémák is, ez attól függ, ki mennyire tudja feldolgozni a magányt. Nehezebben válnak le a családról a férfiak. Ha mindent megkapnak a szüleiktől, ez a kényelmi zóna sok esetben a mérvadó, e mellett örök fiatalnak érzik magukat, ami csalóka lehet. A szakmaválasztás is ma már kitolódott, és nehéz az egzisztenciateremtés is. Nem elvárás a fiatalkori házasság…

Manapság a válások száma is megnőtt mind a fiatal, mind az idősebb korosztályban. Ön szerint mi lehet az oka?

– Igen, nekem is vannak a fiatal ismerőseim között, akik három hónap után elváltak. Jött egy másik hölgy a férfi életébe, és azonnal elvált. Erre szokták azt mondani, hogy „megbolondult”!

A tartós értékeket azonnal fel akarják rúgni, ha már nehézség éri a kapcsolatot, rögtön ki akarnak lépni belőle, és nem megoldani a „problémát”. Ebben is a mai instant kultúra köszön vissza: minden leváltható, minden azonnal lecserélhető, mint egy használati tárgy. Sajnos nem látszik a különbség az ember (érték) és a tárgy között. Ám a válás nagyon súlyos sebet okoz az emberben. Felállni egy megtört kapcsolat után nagyon nehéz, hosszú út vezet a helyreállásig. Egy megtartó közösség nagyon fontos szerepet tölt be ebben a helyzetben. A Válóháló közösséget (www.valohalo.hu) tudom ajánlani, ott sok segítséget kapnak a válás után a kárt szenvedők.

Több helyen olvasható és tapasztalható, hogy a pozitív emberek ereje, jelenléte gyógyító hatással bír. Erről mi a véleménye?

– Igen, ez egy hatásos pszichológiai módszer, amely segít a lelki válságok idején! Ha valaki lelki betegségben szenved, akár elég egy jó tanács, egy biztonságot nyújtó ember jelenléte, együttérzése, és máris egy fokkal jobban fogja érezni magát az illető. A magányos, elhagyatott emberek számára a legnagyobb segítség az, ha van egy ember, aki ott van velük, aki meghallgatja őket, aki együttérez velük, miközben nem ítélkezik, nem gúnyolódik. Sokszor a legkisebb dolgok a leghatásosabbak, hiszen egy ölelés, egy kézfogás a lelki problémákkal küzdő ember belső energiáit, erejét élesztik fel, elindítván őt az egyensúly megtalálásában, a gyógyulás útján. Itt megjegyezném, hogy ez oda-vissza pozitív hatással van, mivel kihat a segítő félre is, akit örömmel, elégedettséggel tölt el, hogy a másik segítségére lehetett. Az emberek többsége még mindig képtelen őszintén és nyíltan beszélni másoknak a negatív érzéseiről, gondolatairól. Ezt egyedül csak a szeretet, az együttérzés oldhatja fel. Nem kell félnünk az érzéseinktől, ne féljünk kimondani a varázsszót: szeretlek.

Olvasson tovább: