Kereső toggle

Szegedre költözött a Mikulás?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Van egy hely Szegeden, ahol még a felnőttek is elbizonytalanodnak abban, hogy a Télapó csak kitalált figura. A Mikulásházba látogattunk, ahol Havrincsák Dániellel és feleségével, Titivel, azaz Porgányi Mártival arról beszélgettünk, mitől válik hihetővé az általuk teremtett mesevilág.

Ahogy utaztunk Szeged felé, a következő kérdéseket tette fel a kislányom: lesz-e sorban állás, mondani fogják-e a nevét? Akkor jöttem rá, hogy az ő világában a Télapó neveket szólít, és sor is van. Itt ti megalkottátok azt a Télapót, aki időt szán a gyerekre, személyes közösségbe kerül vele. Hogyan jött az ötlet?

– Férjemmel tizenhét évvel ezelőtt alapítottuk a Truffaldino Bábszínházat, és ezzel a gyerekek szolgálatába álltunk. Míg a bábszínház profilját fontolgattuk, kerestük a megfelelő stílust, felmerült a Mikulás-ház gondolata. Tizenhárom évig dajkáltam az ötletet. Álmaimban rönkházat láttam, kandallót és rénszarvasokat. Terveztem a Mikulás-postát, érleltem a gondolataimat. Ekkor adódott a lehetőség, hogy megvásároljuk a szomszéd telket és a rajta álló hétvégi házat. Enyém volt a világ! A Mikulás-ház megvalósításától most már semmi sem választott el. Nem rönkház, nincs igazi kandalló, nincsenek rénszarvasok, de van fény, szán, Mikulás-posta, sok csoda, és sok picike csodálkozó gyermek!

A kapu tárva-nyitva van: ennek van jelentősége? Szinte minden négyzetméter ámulatba ejti a gyerekeket. Mi alapján gondoltátok ki a részleteket?

– Ha nem nyitjuk ki a kaput, akkor a gyermekek csak félig látják az udvar fényeit. Szerintem ebben az esetben a fokozatosság csökkenti a csodát. Fontos, hogy egyszerre, rögtön táruljon eléjük a kivilágított szán, az udvar. Ahogy jönnek be, látom a ragyogó szemüket, látom az ámulatot. Aztán jönnek az apró csodák. Nincs szisztéma és tudatosság. Menet közben születnek az ötletek, és meg kell keresnünk a legmegfelelőbb helyet, hogy a pici udvaron, a kis házban hol tudnánk azt megvalósítani. Sajnos több az ötlet, mint a lehetőség és az anyagi keret. Próbáltam szponzort keresni, de még arra sem találtam, hogy kekszet vagy szaloncukrot oszthassak a gyerekeknek. Biztos rosszul csináltam… Nem baj, szépen, lassan, immár negyedik éve építgetjük, szépítgetjük a házat, az udvart, és próbáljuk az ötleteinket megvalósítani. Így hajtottak ki a cukorfák, így nőtt évről évre nagyobbra a cumifa, helyet találtunk a fogadalomputtonynak, és készül az óriástávcső. A ház mellett alszik a mindig ügyeletes rénszarvas, amely a Budapest Bábszínház bábkészítő művészének, Szarka Bencének a keze munkáját dicséri. „Ugye a rénszarvas él?” – kérdezik folyton a kis látogatók. „Igen, él, csak mindig alszik”. Elvégre a hitelesség nagyon fontos. Ezért látjuk a manó váltócipőjét a fogas alatt, ezért kell, hogy a szélposta működjön, amikor ott áll a gyermek, keresve a levelét. Ha valamiért be kell mennie a Mikulás fürdőszobájába, akkor ott is a „valóságot” kell látnia. Éppen ezért ott lóg a Mikulás pizsamája a fogason, alatta a szobapapucs.

A Télapó láthatóan ért a gyerekek nyelvén. Voltak kedves történeteitek eddig?

– Rendszeresen kapunk visszajelzést, hogy a gyerekek a Mikulás-házikóban tett látogatásuk után már másnap leszoknak a cumiról, ujjszopásról, körömrágásról, vagy épp ráülnek a bilire.

Egy kislány a biztatásomra buzgóbban járt a logopédusához, és a következő évben már ragyogóan, tisztán beszélt, holott az előző találkozáskor még egy szavát sem értettem.

Előfordult, hogy júliusi napozásunk közben Mikulás-dalokat énekelt egy gyermek itt az utcán, majd a téli látogatáskor az anyuka súgva kért bocsánatot: „Ne haragudj, Mikulás, de nem tudtam mit csinálni! Nyáron el kellett jönni ide a házad elé énekelni.”

A következő eset az óvodában történt, ahol mint Mikulás elmondtam, hogy ideje lenne leszokni a cumiról, küldjék el nekem szélpostával. Aki az ujját szopja, az lassan fejezze be, mert kifelé fognak görbülni a fogai, és elvékonyodik az ujja.

Erre felállt egy kislány – akit egyébként az egész családjával, baráti körével együtt ismerek –, és azt kérdezte:

– Mikulás bácsi, nekem van egy barátom, aki harmadikos, és még mindig szopja az ujját.

– Igen, tudom, Patriknak hívják.

– Honnan tudod?!

– Én mindent tudok, azt is tudom, hogy a nagyapádat Bizsu papának szólítod.

A kislány, aki a szülők elmondása szerint reggel kijelentette, hogy nincs is Mikulás, döbbenten tottyant vissza a helyére, és még két évig állította, hogy márpedig van igazi Mikulás.

A másik esetben városi Mikulásként érkeztünk egy rendezvényre, ahol – még civilben – láttam az épület előtt dohányzó 12-13 év körüli gyerekeket. A terembe már mint Mikulás mentem be, elmondtam a szokásos szövegemet, amiben szerepelt, hogy mindent tudok a gyerekekről, hiszen egész évben figyelem őket, és a láthatatlanná tevő ködsipkámban beosonok az otthonaikba is. Ekkor felállt egy jól öltözött, tiszta arcú, nagy szemű kislány, és tisztelettudóan kérdezte:

– Mikulás bácsi, ha te mindent tudsz rólam, mondd meg, légy szíves, milyen tanuló vagyok!

– Jó tanuló vagy, négyes-ötösöket viszel haza.

– Igen, tényleg! – ült le boldogan a kislány.

Erre aztán többen is tudni szerették volna, hogy mit láttam velük kapcsolatban.

Felállt egy másik kislány, aki akadozva, szégyellősen, de illemtudóan tette fel az előző kérdést.

– Hármas-négyes tanuló vagy, néha becsúszik pár fekete pont is, de ha minden tantárgyra 10 perccel több időt szánsz, akkor könnyen javíthatsz a jegyeiden – válaszoltam.

A kislány helyeselve, csodálkozva, átszellemült arccal ült le.

Egyszer csak feláll az egyik cigarettázó kisfiú, akit az épület előtt láttam.

– Akkó mondjon má’ rólam is valamit!

– Kisfiam, ideje lenne leszokni a dohányzásról!

– Ez tényleg mindent lát – súgta kővé vált arccal a társainak a gyerek.

Mik a Télapó tervei?

– Egyelőre inkább csak álmai vannak: egy nagyobb ház, még több csodával, szorgoskodó manókkal, még élethűbb környezettel. S mivel sötétedés után 20 percenként érkeznek a családok, sokszor dublőrről is ábrándozik…

Olvasson tovább: