Kereső toggle

Világjáró diákok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Nyugatra tartó magyarok között vannak olyan fiatalok is, akik patinás egyetemek padsorait koptatják. Oxfordi vagy cambridge-i diáknak lenni ma is nagy szónak számít itthon. A két nagy angol egyetemen több éve tanuló magyar diákokat kérdeztünk a tapasztalataikról.

Talán meglepő, de a hírneves angol egyetemekre minden magyar, érettségizett diáknak joga van bekerülni az uniós tagság miatt. Bejutni azonban legendásan nehéz.

Az ok, amiért írásunk szereplői pont itt tanulnak, az egyetemek hírneve és a magas szinten teljesítő diákok igényszintje, akik szakterületeiken a legjobb képzést akarták, és ebben nem is csalódtak az eltelt évek alatt. Ferenc, aki öt éve oxfordi fizikushallgató, kiemelte az oktatás jobb szervezettségét, hozzátette ugyanakkor, hogy az angol tanárok nem okosabbak, nem adnak jobban elő, mint a magyar professzorok, a többi diáknak az otthoninál jóval ösztönzőbb mentalitása viszont nagy húzóerő, és ismeretlen a magyar egyetemeken megszokott 70 százaléknyi „buta és lusta” réteg.

A szorgalmat és a kemény munkát az angol diákok sokkal jobban megbecsülik: az a menő, aki jó tanuló. Mindennapos a következő párbeszéd a vizsgaidőszak előtt: „Hi, are you working hard?” „Not hard enough” – vagyis kemény munkának tartják a tanulást. Az érem másik oldala, hogy sokan túlságosan is komolyan veszik, így előfordul, hogy néhányan pszichológiai segítségre szorulnak a vizsgaidőszakban. Az ideális mentalitás – vélekedik – talán a magyar és az angol között lenne, kicsit azért közelebb az angolhoz.

A kinti egyetemi életérzésről Gál Bálint cambridge-i természettudomány-hallgatónak is az a tapasztalata, hogy nagy érték a tudás, ami inkább kompetenciát, azaz használható tudást jelent, az oktatásban is erre próbálnak rámenni, és a munkaadók is különösen ezt figyelik. A feladatok mennyiségét elfogadják, nem bosszankodnak miatta, nem kibúvókat keresnek, hanem megpróbálják a lehető legjobban teljesíteni. Általában az önértékelésük is jobb, pozitívabb képet alkotnak magukról, mint Magyarországon, ami azért nem hajlik át nagyképűségbe vagy arroganciába. „Az emberi kapcsolatok terén is eléggé különböznek – állítja Bálint. – Két ismeretlen ember kedves és udvarias egymással, pozitív kommunikáció alakul ki például eladó és vásárló között. Magyarországon két ismeretlen ritkán áll pozitívan egymáshoz, inkább semlegesen, de sokszor negatívan.” Úgy látja, a társadalmi problémákat is érettebben kezelik – mindennapos kép egy rendőr és egy hajléktalan udvarias, érdeklődő beszélgetése. „A baráti vagy a szorosabb emberi kapcsolatok ugyanakkor szerintem szűkebb skálán mozognak – teszi hozzá. – Ritkábban tapasztaltam nagyon mély összetartást és elkötelezettséget a kapcsolatokban, ugyanakkor az is igaz, hogy a gyűlölködés mintha nem is létezne.”

Az ugyancsak Cambridge-ben tanuló András az angolok társalgását elég felszínesnek érzi. Ő is barátságosnak látja őket, ugyanakkor a másokhoz való viszonyulásuk az állandó „jópofizástól” számára nehezen értelmezhető. Számára a magyar emberek vagy más kelet-európai diákok sokkal egyértelműbb üzeneteket közvetítenek, az angolokkal emiatt nehezebben tud közelebbi, baráti viszonyt létesíteni. A szegedi matematikus hallgató számára furcsa, hogy amikor két ember elhalad egymás mellett, nem „Sziá”-val köszönnek, hanem azt kérdik: „Hogy vagy?”, viszont a válaszra nem kíváncsiak, nem fordulnak oda, és nem is lassítanak. Az udvariasság ugyanakkor jó légkört tud teremteni a legtöbb hétköznapi szituációban. Ehhez járul az is, hogy itt mintha jobban tudatosulna az emberekben a feladatuk. „Például az eladó nem csak a pénztárgépet kezeli, és közben morog a vevőre, ha az kérdez valamit, az éttermekben pedig a felszolgálás után néhány perc elteltével meg szokás kérdezni a vendéget, hogy minden rendben van-e, és ha nem, azt előzékenyen kezelik, nem mordulnak rá, és nem abból indulnak ki, hogy ők mindent jól csináltak, csak a vendég emlékszik rosszul” – fejtegeti András.

A híres angol hagyományokkal kapcsolatban egyikük úgy fogalmaz: szerinte az angolok néha már a „gőgösségig fajuló módon” büszkék ezekre. „Átugrom Európába, tudod, ahol az út rossz oldalán vezetnek” – idézi egy angol ismerős élcelődését. Szerinte sokan úgy vélik, hogy Angliában minden praktikusabb és logikusabb, még akkor is, ha álláspontjuk teljesen védhetetlen (lásd külön hideg és meleg csap). E méltán hírhedt mosdókelléket András is említi és hozzáteszi, hogy szerinte nagy hiba a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodásuk. „Sokszor mintha a tényleges ésszerűtlenségeket próbálnák azzal kendőzni, hogy ez hagyomány náluk. Ez a túlzott konzervativizmus – magyarázza – sokszor az innováció útjába áll, emiatt Anglia különbözik a többi nyugat-európai országtól. Magas az életszínvonal, fejlett az infrastruktúra, de gazdaságilag folyamatosan hagyják le más nyugati vagy északi országok, és a pénzügyi rendszerükön kívül ma már kevés gazdasági ágazatban számítanak éllovasnak vagy úttörőnek.”

Arról, hogy mégis miért vonzó egy magasan képzett fiatalembernek itt élni és dolgozni, az egykor a budapesti Radnótiba járó Bálint a közismert tényeken túl (magasabb fizetések, biztosabb megélhetés, társadalmi stabilitás) kiemelte, hogy a munkaadóknak itt érezhetően érdeke, hogy az alkalmazottaik jól érezzék magukat a bőrükben, ezért kellemes munkahelyi légkört teremtenek. Ferenc elmondása szerint sokkal több pénzt kapnak az egyetemek és kutatóintézetek, ezért alapvetően jobbak a munkakörülmények, ráadásul a tudományos élet „központja” is közelebb van, ezért könnyebb egy élvonalhoz tartozó kutatásba beszállni.

Természetesen nem maradhat ki a beszélgetésből a „hírünk a világban” témakör sem. Tapasztalják, hogy a sajtó rendkívül negatív képet fest Magyarországról, de Ferenc szerint semmit nem lehet érezni abból a hazai hiedelemből, hogy „a magyarokat mindenki utálja”. „Amikor elmondom, hogy magyar vagyok, általában egyszerűen azért örülnek, mert én vagyok az első magyar, akivel találkoznak. Egy »egzotikus« kelet-európai nép vagyunk számukra.” Máté viszont úgy látja, hogy az elmúlt években határozottan „hírhedtek” lettünk: „Szinte mindenki tud a médiatörvényről, a demokrácia jó ütemben történő elvesztéséről, az IMF-fel folytatott tárgyalások körülményeiről.”

Akad azért másféle tapasztalat is szerencsére. A jövendő matematikus Balázs azt tapasztalja, hogy nagyon sok magyar matematikus tűnik fel a tananyagban. Az angol diákok, tanárok is számtalan nevet ismernek, és elismerik, hogy Magyarország sok kiváló gondolkodóval ajándékozta meg a világot. Fővárosunk is stabilan őrzi a hírnevét. Meglepően sokan jártak már Budapesten, és rendszerint elmondják, hogy Európa egyik legszebb városának tartják. Sokan rajonganak Budapestért – erősítik meg többen is az Angliában tanuló magyar egyetemisták. Remélhetőleg tanulmányaik végeztével ők maguk is visszatérnek majd ebbe a városba vagy egy másik részébe az országnak , amelynek éppen „az egyik legszebb város” a fővárosa.

Olvasson tovább: