Kereső toggle

Taps nélkül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A vizsgálat című felolvasószínházi darab végén leért a vasfüggöny a Nemzeti Színház nagyszínpadán. A teltház döbbent némaságban. Egy-két tenyér a mellkasok előtt várakozón egymásba téve várja az első csattanást. De a taps végül elmarad, mert nem illik ide.

Tenyerek térdre, karfára. Állunk fel, indulunk ki, szinte teljes, dramaturgiai csönd a kijáratig, ahol aztán arcunkba csap a dohányfüst és azt gondoljuk még a kettes (városnéző) villamoson a Kossuth térig Panni meg én, hogy a Soá emléknapján, április 16-án Peter Weiss: A vizsgálat – oratórium tizenegy énekben című művére ez a csöndes kivonulás volt a legmegfelelőbb nézői reakció. Mert erre tényleg nem lehet mit mondani.

Egy tanú szerint: „Az ellenállás fő feladata az volt a táborban, hogy ébren tartsa a szolidaritást”. A frankfurti büntetőügyi tárgyalás jegyzőkönyve alapján írt műből kiderül, hogy azt

a hintaállvány szerű alkotmányt „beszélőgépnek” becézte alkalmazója, amin a fölkötözött foglyok testét verték széjjel. A színpad fölötti kivetítő képein látható a „beszélőgép” rajza is, azután snájdig alkalmazója, aki a perben természetesen azt sem tudta, hogy volt-e ilyen egyáltalán.

Csákányi Eszter így beszélt a darabról a Szombat újságírójának: „Az Auschwitzi-per jegyzőkönyvéből készült darab nekem brutális, egyben nagyon szikár adatok halmazából áll. Túlélők, foglyok, kínzók, védők, vádlottak vallanak benne. Olyan kegyetlen vallomásokat tartalmaz, amiket alig tudunk felolvasni. Hiába telt el rengeteg idő, folyamatosan szembesül az ember a Holokauszt szürreális borzalmával.”

A Mulka és társai elleni büntetőper (1963-65) 1963. december 20-án indul meg huszonkét auschwitzi SS-beosztott ellen. A vádlottak „kisemberek”, akik a politikai vezetők parancsait követték. A vezetőket már elítélték a nürnbergi és az Eichmann-perben. Az NSZK jogutódja volt a Német Birodalomnak. A német büntetőjog mindig is tiltotta az emberölést. A koncentrációs táborokban elkövetett bűnök magukon hordozzák a bűncselekmények ismérveit, tehát büntetni kell őket. A bíróság nem ismeri a tömegesen elkövetett bűncselekmény fogalmát, ezért aztán minden bűncselekményt minden vádlottra bizonyítani kell – áll az ítélet indokolásában, Hofmeyer törvényszéki tanácselnök részéről. Ezt a színház bejáratánál kezünkbe adott kiadványban olvasom.

A frankfurti dokumentumdrámát 1965-ben 14 német színház mutatta be ugyanazon az estén Keleten és Nyugaton is, s az ősbemutatóval egy pillanatban hangzott fel a szöveg angol fordításban a Royal Shakespeare Companyban is – írja Lengyel Anna, aki a színlap szerint a koncepció kidolgozója és kreatív producere. A vizsgálat ősbemutatójának estéjén az NSZK több városában neonáci tüntetők követelték a darab betiltását. Franz Joseph Strauss élesen bírálta a szerzőt – ezt Földényi F. László irodalomtörténész írja Peter Weiss: Drámák  című művének (Európa Könykiadó, 1985) utószavában. 

A dokumentumszínházi előadásairól ismert független teátrum, a PanoDráma a holokauszt emléknapján, 2013. április 16-án a Nemzeti Színházzal együttműködésben a nagyszínpadon mutatta be az itthon rendkívül ritkán játszott művet, egyszeri alkalommal felolvasószínházi formában, mindkét színház művészeinek részvételével. A produkcióhoz színész-igazgatóik révén csatlakozik a Katona József Színház és az Örkény Színház is. 

Előadták: Alföldi Róbert, Básti Juli, Bezerédi Zoltán, Csákányi Eszter, Mácsai Pál, Máté Gábor, Molnár Piroska, Nagy Zsolt, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina. A színen magasított bírói pulpitusán ül a bíró a nézőtérrel szemben, előtte, a nézőkkel szemben ülnek szép sorban vádlottak, sértettek, tanúk, vádló és védő. A háttérben fotódokumentáció sorjázik a falon, Gábor Sára dramaturg asszisztens és kutató munkája.

Először középiskolában találkoztam A vizsgálattal magyar irodalom fakultáción. Ott kérdeztem magyar-német szakos tanáromat, melyik az a mű, ami a leghűebben tükrözi a koncentrációs táborok poklát. Peter Weiss: A vizsgálat – hangzott válaszként, és emlékszem, azt is hozzátette az „ofő”, hogy hatását éppen azzal éri el, hogy nem is keres hatást, mert ez az a téma, amiben nincsen szükség hatásvadászatra. Bíró és a vádló kérdez, a vádlottak és a tanúk kijelentenek. Nem kell ide felkiáltójel, mert az egész mű végtelen sok kérdőjel és felkiáltójel.

Molnár Piroska alakításában valódi átélés, Básti Juli pedig egy olyan takarítót alakít, aki saját szemével látja, hogy lábainál fogva falhoz vágnak egy gyereket, majd megparancsolják neki, hogy az agy maradványait takarítsa össze. A védelem azt kérdezi, ezt eddig miért nem mondta, mire a tanú: nem tudott róla beszélni, nem tudott rajta túllenni. Miért? Miben nyilvánult meg, hogy nem tudja feldolgozni – kérdezi a tanú szavában kételkedő védő, ő pedig elmondja, hogy nem is akar saját gyermeket.

Olvasom a darabban a vádló észrevételét, miszerint a védelem viselkedésében megmutatkozik annak a felfogásnak a folytatása, melyből a per vádlottjainak bűne származott. A védekezések, például az első vádlott nyilvánvalóan hazug védekezése szinte érzelmeket indít meg a nézőtéren. Előttem fiatal fiú ingatja a fejét, tőlem jobbra idősebb úr engedi tenyerébe arcát.

Az Ének a Fekete Falról II. színében mondja a Hetedik tanú:

1943 őszén láttam kora reggel a tizenegyes tömb udvarán egy kislányt

Piros ruhája volt és a haja befonva

Egyedül állt és a kezét Oldalához szorította

Mint a katonák Egyszer lehajolt

És leporolta a cipőjét aztán megint mozdulatlanul állt

Ekkor láttam, hogy Boger jön az udvarba

Fegyverét Háta mögé dugta

Kézen fogta a kislányt

Az meg ment vele bátran

és hagyta hogy arccal

a Fekete Falhoz állítsa

A kislány még egyszer körülnézett

Boger visszafordította a falhoz a fejét

felemelte a fegyvert

és lelőtte a kislányt”

Friedrich Wilhelm Boger 1906-os születésű kereskedősegéd, apja kereskedő volt Stuttgart-Zuffenhausenben. Középfokú végzettségig vitte, s beállt a nemzetiszocialista mozgalomba 16 évesen. A gazdasági válság okozta munkanélküliségben a rendőri pálya jelentette számára a kiutat. 1945-ben megszökött, 1958-ban fogták el Zuffenhausenben, ahol egy repülőgépgyár munkásaként dolgozott. Az 1964/65-ös perben életfogytiglani börtönbüntetésre és öt év kényszermunkára ítélték. Boger, Mulka, Kaduk, Capesius, Stark, Hoffman, Breitwieser, Klehr és Lucas álltak a tábor szolgálatában.

A szívbe és a genitáliákba használat után a tanú szerint alig cserélt tűvel fenolt fecskendeztek. Az előttem balról ülő úr talán természettudományos műveltsége miatt fordítja el a fejét a színpadtól, homlokát megint tenyerébe hajtva. A fenol más néven karbolsav. Bőrrel érintkezve, szembe kerülve maró hatású. Lenyelve vagy belélegezve mérgező. Ha felszívódik, kábultságot, vesebántalmakat, légzés- és szívbénulást okozhat. A fenol alvadásra, kicsapódásra készteti a fehérjéket. Ennyi. Egy településre való embert végeztek ki így.

Kevés kivétellel egyetlen vádlott sem vallja be a Bírónak (Csákányi Eszter), hogy bárkit megölt volna. Ha mégis megölt valakit a Fekete Falnál, ahol városnyi ember állt háttal kivégzendőként, vagy szétvert egy állványra akasztott testet, vagy fenolt nyomott szívbe, genitáliákba, akkor megmagyarázza, hogy „úgy viselkedtem, ahogy katonának kell, parancsot hajtottam végre”. Az egész védelem egyes-egyedül erre a felelősséghárításra épül: nem tehettek róla, hogy gyilkolnak, parancsot teljesítettek.

A Hetedik tanú sommásan így érvel:

„Én gyűlölet nélkül szólok

Nem fűt bosszúvágy

senki ellen

Közönyösen állok

az egyes vádlottak előtt

és csak arra akarom felhívni az önök figyelmét

hogy a vádlottak nem tudták volna mesterségüket

gyakorolni

millió és millió mások

támogatása nélkül”

E darabról úgy tudjuk, bemutatója csak egyszeri volt. De kerül ez még színpadra.

A Nemzetiben nem mostanában, de láthatja majd még, aki akarja. És el is olvashatja bárki, főleg, ha olyan szerencsés, mint jómagam, aki egy jó könyvtár szembeszomszédja.

Olvasson tovább: