Kereső toggle

„Soha nem lehetünk elég jók, mindig van egyre följebb”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Figyeljük a fiatal művészekből álló Roma Hungaricum Állami Művészegyüttest a Balassi Intézet próbatermében, és lenyűgöz az összhang. Csukott szemmel hallgatva eleve kizárt dolognak tetszik, hogy a tizenkilenc tagú zenekarban az átlagéletkor huszonnyolc év, és az együttes mindössze tavaly tavasz óta létezik. A zenekar tagjai olyan tudást, hozzáállást, muzikalitást képviselnek, amit tanítani nem lehet, aminek a kialakulásához nemzedékek hosszú sora tette hozzá a magáét.

„Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A zenésztársadalom olyan, mint egy óriási család: mindenki mindenkit ismer. A zenekar nyolcvan százaléka a Talentum zeneművészeti szakközépiskolában végzett, tizenegy éves koruktól együtt játszottak, fociztak, majd itt márciusban mindenki újból egymásra talált” – mondja Lázár Éva csellóművész.

Sket István, a Roma Hungaricum igazgatója, egykori néptáncos, kérdésünkre kifejti, hogy a cigány népzene nem azonos a városi cigányzenével, melynek művelői képzett, nagy tudású zenészek. A városi cigányzene mindenekelőtt egy utánozhatatlan hangzásvilágot jelent, aminek a lelke a zongorát helyettesítő cimbalom, ami egészen különleges színt ad nemcsak a csárdásoknak és verbunkosoknak, hanem Bach, Kodály, Bartók, Liszt vagy Hubay műveinek is.

A rendszerváltás után, a hagyományos magyaros vendéglők átalakulásával bealkonyult ennek a műfajnak is, amit a gazdasági válság csak tovább tetézett. „Ezeknek a zenészeknek a tudása, tehetsége közös kincsünk. Ha ezt nem használjuk ki, ha nem segítjük őket sikerre bel- és külföldön egyaránt, az mindenkinek mérhetetlen veszteséget okoz” – állítja az igazgató, aki óriási lehetőségnek tartja, hogy a Roma Hungaricum a KIM támogatásával idén létrejöhetett. Zeneileg és színpadi megjelenésben egyaránt a lehető legmagasabb művészi színvonal képviseletére törekszenek: több mint ötven jelentkezőből válogatták ki a fiatal művészek legjavát, akikkel egyéves szerződést kötnek, és évenkénti meghallgatásokat rendeznek.

„A műfaj megmentésének kulcsa, hogy közel hozzuk a cigány és a nem cigány fiatalokhoz is. És ez nem illúzió! Amikor zenészeink a Szigeten a roma sátorban játszottak, elképesztő sikert arattak a hazai és a külföldi fiatalok körében egyaránt. Nemegyszer tizenkét év zenetanulással a hátuk mögött könnyedén váltanak át komolyzenéről népzenére, világzenére vagy jazzre” – meséli Sket István, hozzátéve, hogy a Kárpát-medence mindig is egy kulturális olvasztótégely volt, ahol nemcsak egymás nyelvét, hanem egymás zenéjét is ismerjük, játsszuk, és ez hihetetlen virtuozitást és rugalmasságot eredményezett, aminek köszönhetően a magyar zenészek a világon mindenhol megállják a helyüket. Mint mondja, a műfaj megmaradásának igazi garanciája az lenne, ha a cigányzenét az egyetemen is tanítanák.

A Roma Hungaricum egy korosztályi űrt tölt be – ha úgy tetszik, az utánpótlás biztosítását – a 100 Tagú Cigányzenekar idősödő és a Rajkó Zenekar középkorúvá érett tagsága mellett. Mellesleg többeknek a felmenője a 100 Tagú Cigányzenekarban játszik. A fiatalok tudását mutatja, hogy mindenki prímás és kísérőzenész is egyben, a szerepeket könnyedén váltogatják egymás között. Mindenki egyénileg, a legjobb tudása szerint interpretálja a darabokat, s ettől válnak igazán izgalmassá a szerepcserék. A zenészek elmondása szerint ez egy olyan csapatmunka, amely Sárközi Ferenc vezetésével mindenkiből képes kihozni a maximumot.

Lázár Éva, csellóművész, az RH egyetlen nőtagja

„A családunkban sok lány volt hivatásos zenész. Én viszonylag későn, tizenkét éves koromban kezdtem el zenei tanulmányaimat. A cselló állt hozzám a legközelebb, ennek egyik oka az lehetett, hogy nálunk a családban mindenki vonós volt. Ám a legnagyobb hatást rám Perényi Miklós tette: emlékszem, amikor édesapám elvitt az egyik koncertjére, akkor döntöttem el, hogy én is csellóművész leszek. Perényi Miklós a mai napig példaképem.
Én ezen a hangszeren tudom a legjobban kifejezni azt, ami bennem van, ez áll legjobban a kezemhez, a szívemhez. A kollégáimmal diákéveink óta ismerjük egymást, most barátokként, testvérekként dolgozunk együtt. A gyermekem is tanul zenét, de nem fogom erőltetni ezt a pályát nála, csak ha ő akarja. Ezt ugyanis csak annak érdemes csinálni, aki semmi mást nem tud magának elképzelni. Annak viszont kötelező.”

Kardos László, hegedűs, az RH legfiatalabb, húszéves tagja

„Apám is hegedűs, a Gundel étteremben zenélt, én magam négy-öt éves koromban kezdtem zenélgetni. Vele és a húgommal szoktam otthon gyakorolni; apukám nagyon örül, hogy a gyermekei is képzett zenészek.
Nekem minden álmom az, hogy a zenéből megélhessek. A Zeneművészeti Egyetem elsőéves hallgatója vagyok, a klasszikus zene különösen közel áll hozzám. Megtanultam, hogy soha nem lehetünk elég jók, mindig van egyre följebb. Minél jobban ismerünk és szeretünk egy művet, annál többet kísérletezünk, újítunk rajta, a zenekarral állandóan úton vagyunk. Nem félek attól, hogy mi lesz harminc év múlva, mert a zene nem korfüggő: ahogy a divatban, úgy a zenében is újra és újra visszaköszönnek a korábbi értékek.”

 (Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: