Kereső toggle

Csalárdmodellek

Új európai családfogalom van kialakulóban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kormány átalakítja a család fogalmát! Konzervatív értékrendszere ellentétes a legújabb „európai értékekkel” (értsd, nem támogatja a melegházasságot)! Álláspontja nellenes (például hadat üzen az abortusznak)! – olvashatjuk, hallhatjuk vádként manapság rendszeresen az Orbán-kabinet családpolitikájáról. Pedig Magyarországon és Európában is fájdalmasan aktuálissá teszi a családok helyzetével való radikális szembenézést az a tény, hogy a házasulási kedv és a születési szám mindenhol mélyponton van, a válási statisztikák adatai pedig az egekben.

Sokan állítják, hogy a hagyományos család, amely kizárólag egy férfi és egy nő házasságával, majd születés vagy örökbefogadás által jön létre, válságban van – hasznavehetetlen és elavult, mert a férfi felsőbbrendűségére épül, az individuális önmegvalósításnak kerékkötője, és a külső, felgyorsult társadalmi változásokkal szemben rugalmatlan.
Ma már ezzel az elterjedt felfogással bombázzák a közvéleményt a reklámok, a szuperfilmek, a magánéletükben is reflektorfénybe állított médiasztárok, talkshow-celebek. A gyermekeit otthon ellátó, a háztartást (a férj munkavégzése miatt) egyedül vezető asszony képe, aki szexuálisan monogám, ma már széles rétegek előtt nem az élettel való beteljesedés mintaképe, sokkal inkább kényszerrel felvett szerep, mely törvényszerűen jár együtt a kilépés, a „szabaddá válás” elfojtott vágyával.
A jól működő, hagyományos családnak hírértéke sincs. Fontosabb a fiatal test látszatának, a szexuális vonzerőnek a fenntartása, a tizen-huszonévesek értékrendszerének követendő normaként való kiterjesztése minden generációra.

Hagyományos család helyett alternatív család

A hatvanas években tömegessé váló születésszabályozás és legális abortusz, a dolgozó nő (és a kétkeresős családmodell) elterjedése, a nemek egyenlőségének és a nők szexuális felszabadításának hangoztatása valóban forradalmi változásokat eredményezett napjainkra. A „no-fault” ügymenet viharos térnyerésével a válás soha nem látott méreteket öltött a fejlett nyugati világban. A leggyakoribb válóokok: az elhidegülés, a hűtlenség, a szexuális beteljesedés hiánya, az értékrendszerbeli ellentétek, összeférhetetlenség, önzés, a kommunikáció alacsony intenzitása és minősége, anyagi problémák, az alternatív életstílusok felértékelődése, a partner elnyomásától való szenvedés és a munkaidő aránytalan meghosszabbodása. Pszichológusok állítják, hogy a kapcsolatot érő nyomások egészséges megoldás esetén végül a párok közötti bizalom megerősödését eredményezhetnék, ez azonban a kapcsolatban részt vevő mindkét féltől nagy alkalmazkodó- és kompromisszumkészséget követel. A mai kultúra azonban inkább az élet kellemesség- és örömvonatkozásait hangsúlyozza a felelősségoldallal szemben. Vonzóbb a flexibilitás, mint a kompromisszumkeresés – így a válás is a megegyezésnél.
Az alternatív életmódok apostolai ma is evidenciaként hirdetik, hogy mindaz a lelki gondoskodás, szexuális intimitás, anyagi biztonság, ami a hagyományos családban több ezer évig működött, létrehozható más keretek között is. Az egyén szabadsága ma, vélik, nem teljesedhet ki a hagyományos család merev keretei között, amelyeket bizonyos „abszolút” igazság nevében erőltetnek ránk. Ha felszámoljuk ezeket a korlátokat-kereteket, és megengedjük az embereknek, hogy „szabadon” válasszanak, akkor ők létre fogják hozni a szükségleteiknek leginkább megfelelő életmódot és családformát – szól a posztmodern fáma.
Ezen szólamok hatására mindenhol, így Magyarországon is kitolódtak a családfogalom határai az elmúlt évtizedekben. De ezek a határok cseppfolyósak. Mára magába foglalja egyértelműen azokat az együttélési variációkat, amelyek nem túl rég jelentkeztek tömegesen – élettársi viszony, tartós párkapcsolat. De családnak tartaná-e a többség a tudatosan gyermeket nem vállaló házas- vagy élettársakat, akik munkának, utazásnak, örömöknek élnek? Mennyire fogadják el családnak honfitársaink az „egy szülő-egy gyermek + egy külső barát” alapállást? (Talán többen tartanák családnak az elvált nő-egy gyermek, mint az elvált férfi-egy gyermek felállást.) És a Nyugaton már egyre szélesedő társadalmi diskurzust gerjesztő tartós homoszexuális kapcsolatot (melynek történelmi megkövetése, társadalmi rehabilitációja és jogi emancipációja mellett ma már kiterjedt lobbikörök és „emberi jogi népmozgalmak” érvelnek) minek kéne nevezni?
Az alternatív családiság legfőbb jegye ezekben a variációkban tulajdonképpen az egyfajta időleges kapcsolatrendszer. Voltaképpen valamiféle barátság. Egy felmérés szerint a megkérdezett magyar fiatalok egy része úgy tartja, hogy egy személynek számtalan szexuális kapcsolata lehet az élete során, s időről időre ezek bármelyike előléphet családi kapcsolattá. Az alternatív család legfőbb jegye talán a kölcsönös gondoskodás, de ez különbözik a felelősségvállalás állandóságától. Még az sem kizárt, hogy a tagok nem is élnek egy háztartásban. S a határ a normális és a „nem normális” életvitelek (pl. poligámia, biszexualitás, homoszexualitás) között mindinkább átjárható a fiatalabb generációk szemében.
Az alternatív családmodell több eleme minden bizonnyal még azok számára sem teljesen elfogadható, akik egyébként nyitottak az új dolgok tolerálására. Sokakban különválik a jogos a kívánatostól. A húsz-harminc évvel ezelőtti álláspontokhoz képest az embereknek sokkal nagyobb hányada ért egyet ma azzal, hogy senki sem határozhatja meg egy egyénnek, kivel házasodjon össze. Ugyanakkor közismert, hogy az emberek túlnyomó többsége manapság sem örülne – a tolerancia általánosan növekedő üteme ellenére sem – a homoszexualitás további terjedésének.
Az alternatív és a tradicionális családmodell között tehát vannak szakadékok, ám átmenetek is léteznek. Ez azért lehetséges, mert a két modellnek – úgy tűnik – van azért egy-két közös pontja, ez pedig az érzelmi összetartozásnak, a közös tapasztalat- és érzelemvilágnak legalábbis egy minimuma. Hiszen mindenhol, de különösen a nagyvárosokban rohamosan növekszik a magányos emberek száma. A megkérdezettek többségénél a társadalmi méretekben ugyan csökkenő, de magát makacsul mégis tartó házasulási kedv hátterében nem a tartós és biztonságos szexuális kapcsolat lehetősége áll, hanem a magánytól való félelem, az érzelmi melegség, a szeretet és elfogadottság utáni vágy.

Család és gyermeknevelés

A karriert egyre többen helyezik a gyermekvállalás elé. Nálunk különösen elterjedt nézet, hogy a gyermekszülést anyagi hátrány, nélkülözés, munkaerőpiaci pozícióvesztés, az igazi önmegvalósítás esélycsökkenése követheti. Az önkiteljesítés médiadiktálta szempontjai napjainkban nárcisztikusak, élményszerzés-központúak, nem fér bele a család se, nemhogy a gyerek.
Mégis megkockáztatható állítás, hogy sokak szemében a gyermekvállalás és -nevelés még mindig az élet egyik legnagyszerűbb kihívása. Ebből kifolyólag olyan felelősség is, amivel „nem lehet csak úgy, minden meggondolás nélkül felelőtlenkedni”. Megfigyelhető ezen elképzelés negatív kísérőjeként az is, hogy megnő a közvélemény szemében a nagycsaládosok megvetése vagy a velük szembeni értetlenkedés.
Sokan úgy vélik, hogy rohanó életmódjuk, kusza párkapcsolataik miatt alkalmatlanok a szülői szerepre.
Az elvált szülők gyermekei a köztudat szerint is kevesebb törődésben részesülnek, könnyebben kerülnek érzelmi és szexuális problémákba, sötétebb a világképük, és viselkedésskálájukból hiányoznak bizonyos szerepminták, amelyek az egészséges felnőtt személyiség kialakulásához és az önelfogadáshoz szükségesek. Jellemzőbb rájuk a tartós boldogtalanság, a magány- és elvetettségérzés. A felnőttekkel szemben, akik gyakran egyfajta „intelligens megoldásként” vagy egy új fejezet nyitányaként választják a válást, a gyerekek éppenhogy azt akarják, hogy szüleik – még ha rossz is a kapcsolatuk – ne szakadjanak el egymástól.
Ezért jogos annak a kérdésnek a tisztázása, hogy mitől lehetne újra sikeres a család intézménye, hogyan válhatna olyan összetartó erőtérré, amely alkalmas mind a következő generációk elsődleges szocializálására, mind a felnőtt-társadalom mentális állapotának megtámogatására. Felmérések igazolják, hogy el nem évülő jelentősége van még mindig az erőteljes, támogató, őszinte kommunikációnak, a sok együtt töltött időnek, az azonos értékrendszernek, érdeklődésnek, céloknak, a kölcsönös méltánylásnak, a problémák pozitív, építő megoldására törekvő képességnek, az egymással való kapcsolat folyamatos mélyítésének, a pozitív, optimista jövőképnek, a gyermekekkel való közös törődésnek, a rendszeres szexuális érintkezésnek és a kompromisszumkészségnek.
Az is megerősítést nyert, hogy bár a kortárscsoport és a média hatása a szocializációra felerősödött az utóbbi évtizedekben, a család mint a legkisebb alapvető szociális csoport továbbra is kiemelkedő szereppel bír a gyerekek egészséges személyiségfejlődésére. Azok a gyerekek, akik csonka családban vagy szülők nélkül szocializálódtak, bizonyíthatóan nagyobb eséllyel válnak labilisabbakká vagy válnak devianciák alanyaivá.
Bizonyított tény, hogy a válás, a különélés, az újabb és újabb kapcsolatok nemcsak a gyereket, hanem a felnőtteket is mélyen megviselik mentálisan. Legalábbis erre utalnak az alkoholistákkal, hajléktalanokkal, depressziótól szenvedőkkel készített interjúk.
A hagyományos családban élő háztartásbeli asszonyok egyes felmérések szerint sokkal elégedettebbek az életminőségükkel, mint a karrierkilátásokat kereső, független nők, márpedig a meglévő életminőséghez való viszonyulás meghatározza, hogy mekkora a szociális frusztráció mértéke az egyénekben.
Így aztán a hagyományos családmodell „csődje” után ideje lenne szembenézni az alternatív családmodell csődjével is. Sok emberben újra elementáris vágyként fogalmazódik meg a „hagyományos” családhoz tartozni akarás vágya, s mennyire kívánatos lenne, hogy találjanak a környezetükben egyre több jól működő, vonzó, kívánatos példát. (A szerző szociológus.)

Olvasson tovább: