„A császármetszés során a legkedvesebb képsorom a következő. Első snitt: A műtőasztalon fekvő anyuka, ki félelemmel az arcán mosolyog, operatőr apuka kommentálja az eseményeket. A kép átvándorol az arcról a készenlétben álló orvosi teamre. - Szikét kérek. Kis metszés a hasfal erős bőnyéjén. Ekkor a kamera picit beremeg. A hasfal bőnyéjét harántirányban széttépjük, és az egyenes hasizmokat két oldalra széthúzva jutunk a hasüregbe. (Na, ez egy külső szemlélőnek betyáros látvány.) Két ember gyors mozdulatokkal tép-zúz, végül a nyitott hasüreg széleibe kapaszkodva egy »jól húzd meg« felkiáltással tízcentis lyukat vág az ember feleségének a hasán… Ha a videón ilyenkor növekszik a remegés amplitúdója, a következő képsor könnyen megjósolható. A kamera végigpásztáz rajtam, a műtősnőn, az aneszteziológuson, a műtőlámpa rövid, fehér beégést okoz, aztán halk puffanás, és a kép fixál a plafonon. Már hallom is a hangomat: - Gyerekek, foglalkozna valaki az apával? Az igazi macsók az ájulás utáni szakszerű ellátást követően visszajönnek még egy körre.” (részlet dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar című könyvéből)
Mindkét gyermekének a születésénél jelen volt mint férj és mint szülészorvos. Melyik volt Önben az erősebb?
– Hála Istennek, egyik szülésnél sem volt szükség orvosi beavatkozásra. A szülésznőé volt a főszerep. Az első babánknál egy fáradtabb életciklusomban voltam, nagyon sokat dolgoztam, ezért leginkább csak az izgalomra emlékszem és a megkönnyebbülésre, amikor meglett. A másodiknál már sokkal jobban tudtam élvezni, persze ott is nagyon izgultam, csak nem mutattam. Csodálatos érzés volt látni, ahogy jött kifelé, éppen ugyanúgy, mint több ezer másik baba, akik nálam születtek, de ő az enyém volt. És ahogy gördült ki a kis feje, és vette az első levegőt. Ez borzasztóan megható érzés egy apának.
Mi hívta elő az igényt, hogy az apuka is ott legyen a szülő-szobában, hiszen ez nem volt mindig így?
– A történelem kezdetétől fogva inkább apás szülésekre kerülhetett sor, hiszen sokszor ki más lehetett volna kéznél, ha nem az apa. Később megjelentek a bábák, de az már az orvoslás egyfajta fejlettebb formájának számított.
Magyarországon hol és mikor tört meg a jég?
– A MÁV-kórházban, a nyolcvanas években. Ez akkoriban egy oázist jelentett a magyar szülészet sivatagában. Míg más kórházakban a fertőzés elkerülése érdekében a néhány napos újszülötteket is zártláncú tévén ke-resztül mutogatták a váróban tolongó rokonságnak, addig a MÁV-ban már javában zajlottak az apás szülések. Azóta pedig ebben nőtt fel egy teljes generáció.
Miben tud segíteni egy férfi a szülés alatt?
– Segíteni orvosi módon nem tud, de nem is azért van bent, hogy tartsa az infúziós szereléket vagy odaadja a kesztyűt. Egy apának közelről látni, ahogy megszületik a gyermeke, csodás érzés! Az anyának is többnyire nagyon fontos, hogy mellette legyen az a személy, akit szeret, és akivel közösen nevelik majd fel a születendő gyerme-küket.
Az anyukákat nem feszélyezi az apuka jelenléte?
– Abszolút nem. Persze csak ha valódi, őszinte, mély kapcsolat van kettőjük között. Ilyenkor a szülőszobán nem kell színészkedniük egymás előtt. Ha nem ilyen a kapcsolat, azt rögtön észrevesszük. De akkor általában nem engedjük be az apát.
Mire szokott gondolni, miközben előbukkan a kis újszülött?
– Leginkább arra, hogy milyen jó látni, hogy a „szülészkedés” nem egy misztikum, hanem egy természetes folyamatnak a segítése.
A könyvében őszintén ír arról, hogy milyen szülészorvosnak lenni Magyarországon, ahol az Ön szavaival élve „ingadozó” a fekvőbeteg-ellátás színvonala. Mi késztette arra, hogy ott hagyja az állami szférát?
– A legjobban az zavart, hogy olyanok a körülmények, melyek közt lehetetlen jó minőségű szolgáltatást nyújtani. Valami mindig hibádzik: vagy az épület, vagy a gépek, vagy az agyonterhelt kollégák.
Általában a nők is tartanak attól, hogy állami kórházban szüljenek. Mit gondol, mi jelenthetne megoldást az állami kórházak problémáira?
– Talán az, ha a privatizációt nem mint a Sátán legfőbb erényét próbálnánk beállítani, és ha beengednék a biztosítókat a rendszerbe. Így lehetővé válhatna a szektorsemleges társadalomfinanszírozás. Egy kapitalista társadalomban minden valójában az üzlet és a pénz körül forog. És én nem mondom, hogy ez jó, de lássuk be, hogy minden ezen múlik, hiszen az ultrahanggépet piaci áron kell megvenni, a gyógyszert úgyszintén, de a szolgáltatást már nem adhatom piaci áron, vagy éppenséggel nincsenek piaci körülmények, és a munkaerőt sem tudom piaci áron megfizetni. Tehát egy olyan környezetben, ahol kapitalizmus van, és piaci áron történik minden, egy szektort betonnal izolálni és egy „posztszocialista” rendszert fenntartani oda vezet, hogy olyan lesz a szolgáltatás, amilyen most.
A magánklinikán való szülés nagyon drága, nem mindenki engedheti meg magának.
– Az osztrák, német vagy az amerikai áraknál jóval olcsóbb, de még így is olyan húzós összeg, amit sajnos tényleg csak jómódú emberek engedhetnek meg maguknak.
Mi a véleménye az otthonszülésről?
– Azt gondolom, hogyha biztonságosan akar valaki otthon szülni, ahhoz ugyanolyan technikai felszereltségre, készenlétre van szüksége, mint ami egy kórházban van. Ez sokkal többe kerül, mint akár egy magánkórházban szülni. Ha pedig netán komplikáció lép fel, nagyon veszélyes az időveszteség, amíg a kismama az otthonából a kórházi műtőasztalra kerül. Ezen múlhat a gyermek további sorsa, hogy egészséges lesz-e, vagy agyhalott, hogy súlyosan sérült lesz-e, vagy meghal. Nem mindegy, hogy mennyi idő telik el a probléma észlelésétől a megoldásig. Szerintem nem korrekt rámérnünk a gyerekünkre az otthonszüléssel egy olyan „hendikeppet”, amellyel már élete első pillanatában hátrányt szenved a kórházban születendő babákkal szemben.
Térjünk vissza az apukákra. Ön szerint a kilenc hónap alatt mi jelenti számukra a legnagyobb kihívást?
– Talán nem is a kilenc hónap a nehéz, hiszen az ember gyorsan megszokja, hogy „megváltozik” a felesége. Rengeteg az izgalom a szülés előtt, de a férfiak számára mégis inkább a szülés után, a szoptatás időszakában a legnehezebb. A legtöbb családi probléma általában ilyenkor keletkezik, mivel az anyuka egyre fáradtabb, elnyűttebb, és általában el is hagyja magát. De ha a férfi ilyenkor kellő empátiával rendelkezik, türelmes, és képes lelki támaszt nyújtani a társának, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Talán egy életen át.
Velük történt
Kurucz Péter, televíziós műsorvezető
Kezdetben úgy fogtam fel, hogy a szülés egy olyan szituáció, ami elsősorban a feleségemre és a szülészre tartozik, a férj csak útban van. A fenntartásaim ellenére a feleségem, Anna mindenképpen szerette volna, hogy ott legyek mellette. Úgy beszéltük meg, hogy az első gyereknél a „hajrában” inkább kimegyek, mert ebben a feszült helyzetben jobban érezném magam, hogyha kint lennék, persze hallótávolságon belül, hogy meghalljam, ha felsír a baba. Marcinál és Esztinél már végig bent voltam, sőt az utóbbinál úgy lett volna, hogy a köldökzsinórt is elvágom, de végül azt mondtam, hogy inkább nem. Hagyjuk meg a lehetőséget a negyedik gyerekhez.
Sarka Kata, modell
A mi kisbabánk, Noémi császármetszéssel született. Végig bent volt velem a férjem (Hajdú Péter műsorvezető – a szerk.). Elkezdődött a császármetszés, és öt perc múlva kiemelték a babát. Azt nem engedtem meg Péternek, hogy nézze a műtétet, csak a fejemnél állhatott. Nagyon izgatott volt. Végig az arcomat simogatta. Egyszer csak nem éreztem többet a kezét. Teljesen bepánikoltam, hogy hova tűnt. Kiderült, hogy a saját pulzusát mérte, mert azt hitte, hogy ott helyben elájul. Megkértem, hogy legyen szíves, fejezze be, és velem foglalkozzon. Amint megszületett a babánk, le sem vette róla a szemét, mindenhova követte. ő tartotta, amikor megmosták, így az ő kezében hamarabb volt, mint az enyémben. Nagyon tisztelem azokat, akik végigcsinálják úgy, hogy nincs bent a férjük. Én nem tudtam volna. Ha lesz rá újra lehetőség, mindenképpen ott kell, hogy legyen.
Szandi, énekes
Sajnos nekünk úgy alakult, hogy mind a három gyermekünk császárral született, de Csaba, a férjem végig ott volt tőlem pár méterre. Egy kis üvegablakon keresztül nézte az eseményeket. Ha természetes módon szültem volna, akkor biztos, hogy ott lett volna mellettem. De a végeredmény a fontos, hogy egészséges gyermekeink vannak.
Szerintem nagyon fontos egy leendő édesanya számára, hogy a férje ugyanúgy várja a gyermeket, mint ahogy ő. Megtettem mindent annak érdekében, hogy ne veszítsem el a nőiességemet a terhesség – bár én jobban szeretem úgy mondani, hogy áldott állapot – alatt sem. A férjem egyébként egy nagy humor-herold, és a szerelmünk elején még írt nekem egy dalt, amiben azt énekelte hozzám, hogy „Ó, kicsi lány”. És amikor már tényleg rettentő nagy pocakom volt, és vánszorogtam ki a hálószobából, akkor odaszólt nekem, hogy „Ó, kicsi lány…”. Mind a ketten nagy hahotázásban törtünk ki, mert ez abban a szituációban elég mókás volt.
Gerendás Péter, zenész
Mivel elég sok gyermekem születésénél ott voltam, én már annyira tapasztalt vagyok, hogy tulajdonképpen le tudnék vezetni egy szülést. A vajúdás alatt az a legfontosabb, hogy a férj lélekben ott legyen, és megpróbáljon kis dolgokban segíteni. Például hoz egy pohár vizet, vagy letörli a verítéket, mert mást nem tud az ember csinálni. Én nem akartam premier plánban látni, hogy effektíve mi történik, mert szerintem az nem rám tartozik, ezért a feleségem fejénél foglaltam helyet.
Az egyik gyermekünk, Róza születésénél a feleségem gyengéden ébresztett reggel, hogy idő van, és siessünk. Mivel Róza már a nyolcadik gyermekem, tapasztalt apaként tudtam, hogy nem kell még annyira sietni. Kényelmesen megborotválkoztam, lezuhanyoztam, pedig akkor már nagyon sürgetett a feleségem, hogy menjünk. Útközben is mondta, hogy „Nyomd a pedált, mert késő lesz!”. Épp hogy beestünk a kórházba, abban a pillanatban megszületett a pici.
Jaksity Kata, televíziós műsorvezető
Előzetesen abban állapodtunk meg a férjemmel, hogy nem megy majd oda, ahol a baba érkezik, de ahogy felbukkant a pici feje, az orvos megkérdezte tőle, hogy akarja-e látni. ő meg már el is dobta a kezemet, és ott állt velem szemben. Volt bennem egy olyan félelem, hogy emiatt esetleg elveszítem a szemében a nőiességemet, de szerencsére nem így történt. ő akkor nem azt látta, hogy éppen milyen pozícióban fekszem, vagy hogy mennyi vér van körülöttem, hanem a természet csodáját, ahogy jön ki a baba, és ahogy felsír. Először láttam a férjemet sírni, és persze én is elsírtam magam. Az orvos azt kérdezte: „Miért sírnak? Hát egészséges babájuk született!” És akkor ez átcsapott nevetésbe. A második babánknál császármetszés volt, ott nem jöhetett be, de volt egy kis ablak, és azon keresztül láthatott. Mellette állt egy nővérke, aki nyugtatta, hogy ne izguljon, nem fáj a feleségének, nézze meg, hogy mosolyog. A férjem azt mondta, hogy ő ezt rosszabbul élte meg, mint az elsőt, mert azt hitte, hogy én csak azért mosolygok, hogy őt biztassam, és közben ez nagyon fáj nekem.
Tóbiás József, politikus
Egyik közös gyermekünk születésénél sem voltam bent. Ennek az volt az oka, hogy a feleségem első gyermeke, a nevelt fiam nagyon nagy baba volt, és születésénél komplikációk léptek fel. Miután a lányom érkezésénél is aktualizálták, hogy ő is nagy baba lesz, félő volt, hogy újra komplikációk lépnek fel, ezért választottuk a császárt. Ettől függetlenül azzal, hogy nem voltam bent, semmivel sem érzem kevesebbnek azt, hogy ha az ember ott van közvetlen közelben, az ablakon keresztül látja a feleségét, és hogy mi történik. Ez így is egy életre szóló és nagyon meghatározó élmény, amit soha nem lehet elfelejteni.
Az ember persze ilyenkor nagyon izgul, hogy minden rendben menjen, és ne legyen komplikáció.Azt sem tudtam, hogy kiért kell izgulni igazán, a kicsiért vagy a feleségemért. Azt kívántam, hogy legyen mindenkivel minden rendben, mindenki legyen egészséges, és legyünk már túl rajta.
Számomra nagyon érdekes volt, hogy amikor a feleségem a lányommal volt terhes, akkor nagyon sokat aludt. Volt egy olyan alkalom, hogy 11-kor hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e, és nem tudtunk beszélni, mert még aludt. Amikor elmentünk az orvoshoz, akkor megkérdeztem, hogy ne haragudjon, de ez normális? Nagyon aranyos szülész-nőgyógyásza volt a feleségemnek, aki azt mondta: „Nézze, kedves leendő apuka, ha ez az anyukának, meg a gyereknek jó, akkor Önnek is jó kell hogy legyen.” Az is szokatlan volt, hogy egy fiú után lány születik, ezért már előre kérdezgettem a lányos apukákat, hogy milyen érzés. Azt kell hogy mondjam így hét év távlatából, hogy minden egyes sztori, amit meséltek, nálunk is bejött. Attól a pillanattól kezdve, ahogy egymás szemébe néz az édesapa a lányával, onnantól kezdve a szerelem osztódik a feleség és a gyerek iránt, és a kislányom azóta is az ujja köré tud csavarni bármelyik pillanatban, nagyon nehezen tudok neki ellenállni.
