Ónodi Eszter
A rendező családi múltjára épülő Glamour mintha egy ilyen film főpróbája lenne – bár alkotói bizonnyal visszhangra érett műként adták ki kezük alól. A történet játéktere a Király és a Dob utcát ma is összekötő, nevezetes Gozsdu-udvar. Már e kötött helyszín, de számos további eszköz (művihar, villámok, szikraeső) inkább a színház, mint a film világába viszi a nézőt, még ha időközönként filmtrükkre alapuló látomások bukkannak is fel, mint például a széderesti asztalt beborító békák, bogarak és vér – nyilván a tíz csapásra utalva.
A háromgenerációs "családregény" epizódszerű. Az ortodox bútorkereskedő nagyapa és a magát gyermekként filmező rendező között az Eperjes Ká-roly alakította apáé a főszerep, aki egy komor körmenetet látva álmában ráérez, úgymond, küldetésére: elszakítja a zsidó sors vörös fonalát, otthagyja atyái hitét, és házasságközvetítő útján (a legeredetibb figura) német tanítókisasszonyt vesz nőül, mert beolvadni akar. A frigy után a ridegen kongó templomban az oltár fölötti vörös fény szívhangként dobban, majd egy-két rendszerrel később ugyanez a szívhang jelenik meg egy másfajta, vörös csillagos-drapériás oltárban is. E szimbólum értelme vélhetően többféle: a különféle rendszereket túlélő zsidó sorsot és a kikényszerített azonosulás miatt tiltakozó lelkiismeretet egyaránt jelképezheti. De akad egy másik érdekes talány is. A zsidó család túlélőharca mellett látjuk a család bizalmasává lett fiatal katolikus pap drámáját Rákosiék terrorja alatt. Szenvedéseinek hangsúlyozott ábrázolása értelmezhető a többségi kultúra, a "befogadó nemzet" felé tett gesztusként: igen, mások is szenvedtek a történelem viharaiban. Vajon ennek (is) eredménye, hogy éppen a Glamourt, és nem például a jóval igényesebb Szabó István filmet jelölték a honi illetékesek Oscar-díjra?
Az említett epizódszerűség – mely azért elnagyoltságnak is érezhető – a látott színészi munkák java részét is jellemzi, az anya szerepét lírai finomsággal játszó Ónodi Eszter kivételével. Az utóbbi alakításai miatt legnagyobb magyar filmszínész-nagyágyúnak tekinthető Eperjes sem olyan jó, mint máskor-máshol. Szerepét becsülettel, ám kötelességszerűen, így nem túl emlékezetesen hozza.
Mindezek miatt a témát fontosnak érző, s a magyar film (ha lehet ilyet mondani) ügye iránt sem közömbös néző fölkelvén a moziszékből sóhajtani kénytelen. Mert a kiváltott hatás sajnos nem több, mint annak hiánya: a m? szinte nyom nélkül távozik
2000. 11. 18. (IV/47)
