Kereső toggle

Dalmácia nyáridőben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezen a nyáron a legtöbb külföldön nyaraló magyar Horvátország felé vette az
irányt. Délnyugati szomszédunk öntudatos, és bizonyítani akar. Főként páratlan
természeti kincseivel, hangulatos tengerparti városaival és európaiságának hangsúlyozásával.
Tény, hogy a tegnapi háború – szemmel látható – sebei csaknem begyógyultak az
ország testén, és hogy hadakozás helyett ma már a gyarapodás és a beilleszkedés erőteljes
vágyával találkozik az utazó.



"Adria gyémántja", Zadar

Szerencsés a nép, melynek tengere van. Ráadásul ilyen: tiszta és ipartól kevésbé
sebzett. Mert a tenger jó dolog, gyümölcsöskert az okos gazda kezében. Reggeltájt
igazi élmény kékjébe merülni: egy ideig még ott a nyugalom. Lábunk körül kis
halak cikáznak, alszik a nyaraló tömeg és a gépzene. Egész a bólyáig úszva az előttünk
fekvő szigetek és a kopár hegyekkel megszórt parti táj szépsége mélyen elmenti magát
emlékezetünkbe. A jövő februári reggeleken ez majd jól jöhet.

A horvát tengerpart feljövőben van. A háború miatt elriadt tenger nélküli népek
(csehek, szlovákok, magyarok, osztrákok) kezdik bepótolni a sokéves szünetet. Főként
hogy a horvát országpropaganda igyekszik közhírré tenni: náluk immár európaiak a
viszonyok.

Ha a kitűnő, az itthoninál jobb minőség? úthálózatra és a fejlettebb motorizációra
tekintünk, az állítás csaknem igaz. Bár a letenyei átkelő után hamar és dél felé
mindinkább fokozódik a közúti tempó, hanyatlik a záróvonalak és a sebességhatárok
jelentősége – mégsem észleljük az ismerős agresszív nyomást az egészben; a szabályt
itt mediterrán módon versengve, ám harag nélkül sértik. A Karlovác utáni két-háromszáz
kilométeres utat, hegyre föl völgybe le, a mind kopárabb Dinári hegyek kísérik.
Valahol a tenger felé félúton mégis százak, ezrek állnak meg, hogy bejárjanak néhány
hektárnyi majdnem-édenkertet a plitvicei tavaknál, az ország legnagyobb és legszebb
nemzeti parkjában.

Aztán indulás tovább. Az út mellett sajtot és mézet kínálnak, sajátos pléhalkotmányokban
egész malacok sülnek, és feltűnik néhány lövés sértette ház… meg jóval több
egész új. Ezek szépek, ám mind vakolatlanok. Egy idő után gyanítjuk: ez itt egy stílus
lehet.

Mindezek az országimázs spontán részei. Mert a mind egységesebb világban bóklászó
turista kétfélét szeret igazán: a szabványosat, ami pont olyan, mint otthon (jégkrém,
hamburger), és az egészen mást, ami itt a szétlőtt ház meg a bádogban sülő malac.
Az országkép nem elhanyagolható eleme azonban az általános árszínvonal. Ezzel a
legfőbb baj itt nem az, hogy (nyugat-) európai, hanem hogy (még?) nincs akkora verseny
az áruk és szolgáltatások között. Így azok minősége – többnyire – nem áll
arányban árukkal. Hozzáértők szerint a nemzeti pénz, a kuna politikai okból – úgymint
nemzeti büszkeség – túlértékelt ennyire. Az ilyesmit viszont a külföld ritkán
igazolja vissza: ezért egyelőre kevés e tájékon a külhoni tőke, és emiatt költenek
többet a turisták az onnan nézve nevetségesen olcsó Magyarországon.

Dalmácia hangulata mindenesetre értékálló. Valódi és hiteles. Alig egynapi autóút
árán egészen más világ bontakozik ki a szem előtt. Végig a tengerparton, mondjuk
Zadar és Split között sorban gyöngyszemeket találunk: a legjobb értelemben
romantikus ódon városok és halászfalvak ezek, sokuk a part menti szigeteken
megtelepedve. Így próbálták megőrizni magukat a mindenkori erős hódítótól az ókori
eredet? büszke dalmátok, ami nem nagyon sikerült. De ez már ismerős vonás. A nagy
étvágyú Velence hosszú ideig vetekedett itt a magyar királyokkal, majd könnyedén, máig
tartó befolyásával múlta felül a hódító Könyves Kálmán és a drámai sorsú IV.
Béla emlékét, akiről minden iskolás megtanulja, hogy a tatárok elől egész Trauig
(Trogir) menekült. De azt már nem, hogy a királyt atyaként is csapás érte: ezen a
vidéken veszítette el két leányát is.

Magyar uralkodói nyomot már nem lelünk Trau szigetén, egy idős úr beszédünk hallatán
viszont János Kádárt, Csepelt, valamint az olcsó magyar életviszonyokat nyelvünkön
emlegeti fel.

Idő és tér relativitásáról győz meg minket ama néhány sor is, ami a még itthon
beszerzett autóstérképen Josip Jellasic bánt az egyik legtiszteltebb horvát hazafiként
mutatja be, aki "megvédte az országot a magyar megszállás kísérletétől".

Ennek ellenére feltűnően sok hazánkfiát találunk a turisták között, bár a helyi
idegenforgalmi gépezet inkább az olasz–német nyelviséget (és kötődéseket?)
szorgalmazza.

De essék szó az estékről is. Aki bárhol, akár csak egyszer is megfordult mediterrán
vidéken napnyugta után, az tudja, miről van szó. A nappali hőség (ami az állandó
enyhe széljárás miatt nem ér fel az itteni kánikulával) után máris elevenedik az
élet. Itt a tévének esélye sincs. A pálmafás sétányokon, az éttermek teraszain, a
csillogóra kopott hófehér kövezet? sikátorokban, ahol mint valami olasz filmben, az
idegen szeme láttára zajlik a családi élet; színes robogókon száguldva, a különféle
tengeri jószágok árusainál alkudozva, a jachtkikötőben… egyszerűen nincs húzása
Esme-raldának és a többieknek. Kár, hogy csorbítja valahogy e harmóniát a Splitben
több helyütt árult Mein Kampf. Rikító fedőlapja a nagy keresztényüldöző,
Diocletianus császár palotájából továbbfejlesztett dóm sarkánál is rávillan a
sok idegenre.

A tengerpart viszont a magasból is szép. Sőt, ha felkapaszkodunk a kopár dombokra, még
többet is kaphatunk. Az apróbb-nagyobb szigetekkel sűrűn tagolt Adria fenséges pompája
mellett a zsoltáríró sziklavidékének mását: vadfüge-, olaj- és kivi-fák, vöröslő
földrögök. És csönd.

És sehol egy szúnyog…

Olvasson tovább: