Kereső toggle

Vége lett a centrális erőtérnek?

EP választás tanulságai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint ismert, a Fidesz-KDNP nyerte a vasárnapi európai parlamenti választást, a kormánypártok 13 mandátumot szereztek, míg az ellenzék összesen nyolc képviselőt küldhet majd Brüsszelbe: a Demokratikus Koalíció (DK) négyet, a Momentum kettőt, az MSZP-Párbeszéd és a Jobbik pedig egyet-egyet.

 

Orbán Viktor miniszterelnök korszakos győzelemnek nevezte a Fidesz-KDNP EP-választási eredményét. „Rekordrészvétel mellett rekordgyőzelmet arattunk. Mindannyian tudjuk, hogy a népvándorlással és a migrációval egy új korszak kezdődött az európai politikában, tehát nyugodtan mondhatjuk: korszakos győzelmet arattunk” - jelentette ki a kormányfő. Szerinte a minden korábbinál magasabb EP-választási részvétellel Magyarország azt bizonyította, hogy európai nemzet, európai ország, „Európában van a helyünk, Európa a mi hazánk is, ezért meg is akarjuk változtatni”.

A Fidesz győzelme valóban meggyőző mértékű, de váratlannak nem nevezhető. A kormánypárt most szerezte a legtöbb szavazatot a magyar EP-választások történetében, és a leadott szavazatok arányát tekintve is csak egyszer, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki bukása után két hónappal megrendezett 2009-es EP-választáson szerepelt jobban. Akkor, tíz évvel ezelőtt, a baloldal teljes összeomlása közepette a Fidesz 56,36 százalékot kapott – és az akkor még radikális jobboldali Jobbik 14,77 százalékát ehhez hozzáadva azt látjuk, hogy a jobboldal elképesztő fölénnyel, több mint 70 százalékkal nyerte a 10 évvel ezelőtti EP-választást.

A centrális erőtér kialakulása

 

A 2009-es EP-választás döntötte meg a 90-es évektől fennálló kétosztatú politikai rendszert Magyarországon és hozta létre azt a centrális erőteret, amelyben a Fidesztől balra és jobbra 20 százalék körüli támogatottságú, de egymással koalícióképtelen pártok harcoltak az ellenzéki szavazatokért.

Az 1990 és 2010 közötti rendszert Tellér Gyula, az elmúlt évek magyar jobboldalának főideológusa „a rendszerváltás rendszerének” nevezte el, kudarcának okaként pedig pontosan az említett kétosztatú politikai felállást nevezte meg, illetve azt, hogy Magyarországon a foglalkoztatottak szélsőségesen alacsony volt ebben az időszakban, miközben a megélhetésüket az újraelosztás valamely formáján keresztül biztosítók pedig szélsőségesen magas arányban voltak jelen a társadalomban. Ezért aztán a választók több mint felének szavazata a legképtelenebb ígéretekkel „megvásárolható” volt. A felelőtlen ígérgetés és a két tömb valódi élet-halál harccá vált szembenállása miatt a kormányok ciklusról ciklusra nagyobb mértékben szorultak külső forrásokra, ami az ország eladósodásához és az ország hitelezőinek való kiszolgáltatottá válásához vezetett (lásd: Leszámolás a rendszerváltás rendszerével Hetek 2014. augusztus 15.).

Ezzel szemben a 2009-ben létrejött és 2010-ben megszilárdult új politikai rendszer, amit Tellér nemzeti rendszernek vagy Orbán-rendszernek, maga a 2010-ben hatalomra került pártszövetség pedig Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett el, a két, nagyjából egyenlő nagyságú ellenzéki tömb összeférhetetlensége (és a baloldali pólus szétaprózottsága) miatt jó egy évtizede biztosította a Fidesz kényelmes (és jórészt kétharmados) törvényhozási többségét. Ezzel pedig elkerülhetővé vált, hogy a kormányzópárt azt inaktív társadalmi rétegek szavazatainak megvásárlására kényszerüljön méregdrága és a gazdaság teljesítményét lerontó osztogatás révén, így a rendszer főideológusa szerint lehetővé vált növelni az „össztársadalmi teljesítményt”, megerősíteni „teljesítménynyújtó” (azaz dolgozó és gyerekeket nevelő) társadalomrészt, erősíteni a nemzeti szuverenitást és ezzel „a kormányzati cselekvés szabadságfokát”, erősíteni a nemzeti összetartozást és a „közösségiség elfogadását”, eleget tenni a társadalmi szolidaritás (Tellérnél szigorúan korlátozott) követelményének.

Az Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédében felvázolt, csírájában már az az évi EP-választáson létrejött centrális erőtér (az új választási rendszerrel együtt) 2014-ben újra kétharmadot biztosított a Fidesz-KDNP számára. Bár voltak kísérletek a Fidesztől balra, illetve jobbra felállított ellenzéki gettókból történő kitörésre 2010 és 2014 között is (a legelszántabban a Schiffer András vezette LMP küzdött azért, hogy kitörjön a „baloldali” gettóból), ám saját szekértáboruk rendre árulónak, Fidesz-bérencnek, kollaboránsnak bélyegezte azokat, akik megkísérelték áttörni a köréjük vont kordont.

A Simicska-Vona-féle  centrum-stratégia

 

Ám a 2014-es választást követően a centrális erőtér váratlanul érdemi kihívást kapott a Jobbik „néppártosodásának” és az Orbán-Simicska szakításnak köszönhetően. A Jobbik középre húzódásával megkísérelte elfoglalni a Fidesz és a romokban heverő baloldal közötti centrumot, és onnan az Orbán-kormány kihívójává válni. 

2018 tavaszára ez a stratégia fel tudott mutatni részeredményeket: a Simicska-birodalom erőforrásaival támogatott újrapozícionálás eredményeképpen a Jobbik jelentős részben lecserélte szavazótáborát úgy, hogy valamelyest még növelni is tudta 2014-hez képest a támogatottságát, így az összecsukló MSZP helyett immár egyértelműen a legnagyobb ellenzéki párttá vált. Rajtuk kívül a szintén centrumpozíciót elfoglaló LMP zárta még relatív sikerrel a választást, amely már a „néppártosodás” előtt is nyitott volt a Jobbikkal folytatott együttműködésre. Ebből akár az is következhetett volna, hogy a 2018-22-es ciklus e két párt megerősödéséről és a „régi baloldal” pártjainak elsorvadásáról fog szólni. Erre építette stratégiáját a Jobbik Sneider-Gyöngyösi-féle elnöksége éppúgy, mint az LMP Keresztes-Demeter-féle vezérkara, vagy éppen a Budapestet ebből az általa elképzelt centrumból meghódítani készülő Puzsér Róbert.

A Simicska-féle centrum-koncepció bukása

 

„Megöljük az utódpártot!” – lelkendezett a Hetek munkatársával beszélgetve egy LMP-s elnökségi tag 2017 őszén pártja stratégiáját ismertetve. Másfél évvel később az utódpárt valóban agonizál, de a fordulat nyertese mégsem az LMP lett.

A képlet 2017 őszén egyszerű volt: a saját miniszterelnök-jelöltjét kinyíró MSZP-t (amelyet már 2017 őszén utolért az az identitásválság, amely a Jobbikot és az LMP-t fél évvel később) az LMP megkísérelte kiszorítani a baloldal vezető erejének szerepéből – miközben a Jobbik akkori elnöke folyamatos gesztusokat tett a zöldek és a Momentum felé, az általa XXI. századi pártoknak nevezett formációk közötti esetleges jövőbeni koalíció lehetőségét is megcsillantva 2017. novemberében.

Csakhogy egy évvel a 2018-as választás után úgy tűnik, az a centrum, amelynek kialakítására 2015 után Simicska Lajos birodalma erőforrásait fordította, és amelyre Vona Gábor és a Jobbik Vona utáni vezetése, valamint Puzsér Róbert a stratégiáját építette, összeomlott. Míg a 2014-2018-as ciklusban az volt a kérdés, hogy a „XXI. századi” Jobbik vagy a „XX. századi” MSZP lesz-e a legnagyobb ellenzéki párt, alig egy évvel később mindkét párt örülhetett, hogy egy-egy képviselőt tudott küldeni az Európai Parlamentbe, az LMP pedig alig több mint 2 százalékkal zúgott ki az Európai Parlamentből.

Az LMP és a Jobbik esetében kiderült, hogy a tavalyi, önmagukhoz képest kifejezetten sikeres szereplés súlyos identitásválsággal párosult – hosszú évek szőnyeg alá söpört problémái okozták, hogy mind a Jobbik, mind az LMP szinte azonnal felrobbant a választást követően. Az MSZP-nél az agónia korábban, Botka László megbuktatásakor kezdődött, így az összeomlás is kevésbé látványos (az MSZP-P már a 2018-as országgyűlési választáson is csak 11,9 százalékot kapott listán, innen zuhant most 6,6 százalékra, míg a Jobbik 19,8 százalékról zuhant 6,5-re alig több mint egy év alatt.

Paradox módon a kommunista utódpárt agóniája az EP-választás kevésbé meglepő fejleménye – ahogy Török Gábor lapunknak adott interjújából kiderül, az MSZP helyét többé-kevésbé átveheti a DK a baloldalon, ahogy a Momentumnak esélye van arra, hogy betöltse az SZDSZ 2010 előtti szerepét – e pártok sikeréhez azonban kellett a Vona Gábor és Simicska Lajos által 2015 után felépített centrum teljes kiürülése, valamint a Márki-Zay Péter nevével fémjelzett kísérlet kudarca valamiféle „Orbán-ellenes jobboldali” alternatíva kialakítására is.

Úgy tűnik, hogy Simicska-féle HírTV-ben, majd a Jobbik párttévéjében haknizó értelmiségiek vágyálmaival szemben a jobbközépen nincs hely Fidesz-ellenes alakulatok számára, ráadásul a Jobbik szalonképesítésének szolgálatába állított Simicska-birodalom erőforrásai nélkül egy ilyen formáció (legyen az a Jobbik, a hozzá közeledő LMP vagy éppen Márki-Zay Péter kísérlete) életképtelen. Annál is inkább, mivel a műanyag szósszal leöntött, identitásukat vesztett pártokat sorra elhagyták karakterrel rendelkező vezetőik, Vona Gábor, Toroczkai László, Dúró Dóra, illetve Schiffer András és Szél Bernadett távozásával pártjaikból az elképzelt centrum két pártja elveszítette megjegyezhető arcait – ennyiben kísértetiesen hasonló utat jártak be az MSZP-hez. 2019 tavaszán az volt a kérdés: ugyan ki az, akit Tóth Bertalan, Sneider Tamás vagy éppen Keresztes László Lóránt győz meg arról, hogy szavazzon az MSZP-re, a Jobbikra vagy éppen az LMP-re?

Őrségváltás a baloldalon

 

2009 tavaszán az MSZP Jókai utcai székházában ülésezett a szocialisták elnöksége. Az ülésre érkező Gyurcsány Ferenc lemondott miniszterelnököt ellenzéki tüntetők fogadták a bejárat előtt, egyikük arcon is köpte őt. Az MSZP vezérkara nem különösebben törte magát, hogy kiálljon saját, bukott elnök-miniszterelnöke mellett. Két és fél év múlva Gyurcsány az MSZP-ből is kiszorult és megalakította a maga pártját, a Demokratikus Koalíciót, amely első ízben a 2014-es EP-választáson indult önállóan és ért el 9,75 százalékot, akkor még több mint egy százalékponttal lemaradva az MSZP mögött. A 2018-as országgyűlési választáson listán szintén önállóan indultak, ám 5,58 százalékos eredményük alapján elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy év múlva ők legyenek az ellenzék legnagyobb támogatottságú pártja.

Az EP-választás utáni napokban a Fideszből kiszivárgott hírek egyfelől arról szóltak, hogy a kormánypárt vezérkarában nem hittek a szemüknek a DK eredményeit és Gyurcsány nagy visszatérését látva. Az atv.hu-nak nyilatkozó fideszes vezetők viszont ezt azzal egészítették ki, hogy a DK és a Momentum felemelkedése a lehető legjobb hír a Fidesznek, mert ez a két párt – hangzik a fideszes okoskodás – biztosan nem fog tudni a Fideszből kiábrándult konzervatív szavazókat maga mellé állítani. Magyarul: megszűnt az a „szürke zóna” a jobbközépen, ahol olyan pártok helyezkedtek el, akikre a kormányból kiábrándult jobbos szavazók adott esetben hajlandók lennének átszavazni (a kormánypártban azt remélik, hogy nemcsak az ősellenség Gyurcsány Ferenc vezette DK, de az „új SZDSZ-ként” pozícionált Momentum sem lesz alkalmas kiábrándult fideszesek megnyerésére – ennél a helyzet biztosan bonyolultabb a Momentum generációs gyűjtőpárt-jellege miatt).

Megbillent vagy megszűnt a centrális erőtér?

 

Akár az öröm, akár a megrökönyödés volt az uralkodó érzés a kormánypárti vezérkarában, Török Gábornak abban minden jel szerint igaza van, hogy a magyar politikai rendszer tett egy lépést saját közelmúltja, vagyis a Jobbik középre húzásával megbillent centrális erőtér felől az 1998-ra kialakult és 2009/10-ben megszűnt kétosztatú politikai mező felé.

Ezt látszik alátámasztani az Indexen a választás másnapján megjelent infógrafika, amely azt mutatta: százalékosan 2018 tavaszához képest a Fidesz, valamint a baloldali és a „harmadikutas” ellenzék támogatottsága alig változott – a Fideszé 50,22-ről 52,55-re nőtt, a baloldal (MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd) együttes támogatottsága 18,28-ról 22,94 százalékra nőtt, míg a „harmadikutas” ellenzéki pártok (LMP, Momentum, Kutyapárt) 12,07-ről 14,75-re növekedett. Eközben viszont a jobboldali ellenzék (Jobbik, Mi Hazánk) támogatottsága 19,43 százalékról 9,76 százalékra zuhant. Vagyis a centrális előtér „megbillent” – de abban már nem lehetünk biztosak, hogy ezzel vége is van. Ugyanis Ha a következő években a Mi Hazánknak sikerül betölteni a Jobbik középre húzódása majd összeomlása nyomán a jobbszélen keletkezett űrt, a háromosztatú politikai tér könnyen helyreállhat 2022-re, mégpedig akár a Fidesz számára 2010-hez képest kedvezően módosult erőviszonyokkal.

 

Olvasson tovább: