Kereső toggle

A rockzenészek és az öngondoskodás

„Ha leesek a színpadról, másnap végem van”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 5-10 ezer fősre becsült magyar rockszakma túlnyomó része anyagi gondokkal küzd, legalábbis egy osztrák tangóharmonikáshoz viszonyítva. Vannak, akik több évtizedes munka után is 40-50 ezer forintos nyugdíjat kapnak. De miért nem takarékoskodtak a hajdani sztárok? Vagy talán nem csak ők a felelősök a meghökkentő helyzetért?

Tavaly év végére gyakorlatilag teljesen elfogyott a magánnyugdíj-pénztárak államosítása után a kincstárba irányított 3000 milliárd forint. Ráadásul az államadósság sem csökkent azóta, sőt, nőtt, noha a kormány 2011-ben az adósság „lerúgásával” magyarázta, miért „csoportosította át” az emberek megtakarításait. A hír kapcsán sokan megszólaltak, többek között Varga Miklós előadóművész is. Varga az ATV Havas a pályán című műsorában az öngondoskodásra vonatkozó kérdésre elmondta, nagy bajban lenne, ha nem tett volna félre fiatalkora óta, mivel az államtól csak 50 ezer forint nyugdíjat kap. A meghökkentően alacsony összegnél is van alacsonyabb: Nagy Feró 35 év munka után 30 ezer forint nyugdíjat kap, míg a Piramis zenekar alapítója, Som Lajos arról számolt be a napokban, hogy nyugdíjasotthonban él, ahol az az öröm érte, hogy az eddigi ötágyas szobából végre egy egyágyasba költözhetett. Kétségtelen, hogy Som esetében az alkohol is jelentős szerepet játszhat a lecsúszásban, ám sok olyan zenész van, aki kicsapongásmentes életvitele ellenére is anyagi gondokkal küszködik. Ők vajon miért kerültek ilyen helyzetbe? Annak idején feketén vették fel a bérüket? Miért nem elég a megélhetéshez a szerzői jogdíj és az előadói jogdíj? És egyébként is: miért nem tettek félre fénykorukban a „hatalmas gázsiból”?
A Hetek Varga Miklóst és Németh Alajost, a Bikini együttes alapítóját kérdezte a múltról és a jelenről. „A rendszerváltás előtt speciális zenészéletet éltünk: szellemi szabadfoglalkozásúként nem volt munkahelyünk. Egy minimális összegű társadalombiztosítást kellett fizetnünk, de fiatalabb korában sok zenész nem gondolta végig, mindennek milyen következményei lesznek később” – mondta lapunknak Varga Miklós, akit az István, a király címszereplőjeként vagy a P. Box zenekar énekeseként ismerhetett meg a közönség a nyolcvanas évek elején. „Nekem valahogy ösztönösen sikerült rájönnöm, hogy el kell kezdenem gyűjteni, hogy öregkoromra se kerüljek bajba.” A végzettségét tekintve kereskedelmi üzemgazdász Varga bankbetétekbe, állampapírokba fektette megtakarításait, „tőzsdézni, vállalkozni nem kezdtem, a biztos megtakarítási formákat választottam, és évek során összegyűlt annyi tartalék, ami megnyugtató”. Mint elmondta, abban az időszakban nem igazán volt téma a zenészek között a jövő, az, hogy a kevés társadalombiztosítási és nyugdíjjárulék-fizetésből később gond lehet.   
Németh Alajos a Mini, a Dinamit és a Bikini zenekarokban vált országosan ismertté. A szakmában csak Lojzi néven emlegetett basszusgitáros szerint nagyon nagy bajban van a rockzenei társadalom. „Amikor 18-19 évesen elkezdtünk zenélni, senki nem gondolt arra, hogy egészségügyi vagy nyugdíjjárulékot fizessen, ráadásul az elmaradást nem is szankcionálták. A szellemi szabadfoglalkozású előadóművészek szinte azonosíthatatlanok voltak. Nem volt adószámuk, nem volt munkakönyvük. Csak működési engedéllyel rendelkeztek, ami igazolta a rendőrség előtt, hogy nem munkakerülők, azt azonban senki nem kérdezte és nem is ellenőrizte, hogy fizetnek-e bármilyen járulékot. Elmismásolódott a dolognak ez a része, pedig működött az Országos Rendező Iroda (ORI), aminek az is a feladata lett volna, hogy nyugdíjjárulékot fizessen a zenészek után. Időnként persze észleltük, hogy valamennyit levonnak a gázsinkból, azt azonban nem tudjuk, hová tűnt ez a pénz” – mondta a Heteknek Németh. Ráadásul a zenészszakszervezet sem törődött a kérdéssel.
Varga Miklós énekelte az István, a király címszerepét az 1983-as lemezen. (Mint ahogy a napjainkban ismét teltházakkal futó,
országos turnén is ő énekli és ő is alakítja Istvánt.) Jól jellemzi a rendszerváltás előtti állapotokat, hogy Varga nem kapott előadói jogdíjat a több százezer példányban eladott lemezből. „Egy fillért sem kaptunk – erősítette meg, hogy nem elhallásról van szó. – Nem volt royalty szerződésünk az állami lemezcéggel, a Hungarotonnal – csak egyszeri feléneklési díjat kaptuk. Ez persze akkor kiemelkedően magas volt: 250 forint percenként. Miután én énekeltem a lemezen a legtöbbet, én kaptam a legtöbbet: körülbelül 12 ezer forintot” – mesélte az énekes.  
Royalty (előadói jogdíj) már akkor is létezett, csak éppen Vargáékkal nem szerződtek erre. Miközben a zenét feljátszó Fonográf együttes tagjaival igen, úgyhogy ők a lemezeladásokból és az egymillió nézőt a mozikba ültető film után is részesedtek. (A Fonográf együttest Szörényi Levente és Bródy János, az István, a király szerzői alapították.) Az akkori énekesek közül senki nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozni kezdjen, mert örültek, hogy részt vehettek egy ilyen jelentős produkcióban. Másrészt nem sokan gondolták, hogy a lemeznek ekkora sikere lesz, elevenítette fel a történteket Varga Miklós.  
A rendszerváltás után adószámmal rendelkező magánszemélyként, vagy valamilyen vállalkozási formában, például betéti társaság tagjaként működhettek a zenészek, valamiképpen tehát már igazolni kellett a pénzfelvételt. Attól kezdve kötelezték őket (is) nyugdíj és az egészségügyi járulék fizetésére, az eltelt idő azonban kevés ahhoz, hogy megélhetéshez elegendő nyugdíjakat kaphassanak az érintettek. „A rendszerváltás után egy ideig még nem voltak magánnyugdíjpénztárak, és mire sok zenész észbe kapott, ott álltak 29 ezer forintos nyugdíjakkal. 62-63 évesen, végigzenélve az életüket, évente 100-150 koncerttel a hátuk mögött. Most az élvonalról beszélek: a P. Mobil, a Beatrice, vagy mi a Minivel, Török Ádám vezetésével megcsináltunk évi 150-200 előadást” – mondta Németh Alajos.    
Arra a kérdésre, hogy tudatosabb gondolkodással félre lehetett-e volna tenni pénzt a nyugdíjas évekre, Lojzi azt mondta: sajnos nem, mivel az ORI által megállapított fellépési díjak nagyon alacsonyak voltak. „1975-ben, amikor zenélni kezdtem a Miniben, 250 forint volt egy fellépti díj, ezt 1977-re sikerült feltornázni 450 forintra. Ennyit kaptál, ha csináltál egy teltházas Kisstadion koncertet. Az ORI meg eltette a több millió forint bevételt.” A rendszerváltás utáni évekre a Kádár-éra sztárjai jórészt kiöregedtek, harminc felett már nehéz volt nagy tömegeket elérni, mert jöttek a fiatalabbak. „Bródyéknak szerencséjük volt, az István, a király »rendbe rakta« az otthoni költségvetést, de az is tény, hogy kevesen képesek István, a királyt írni” – tette hozzá Németh.
A rendszerváltás utáni időszak kapitalista viszonyai csak néhány évig épülhettek a lemezeladásokra. Abban közmegegyezés van, hogy az ingyenes online zeneletöltés és az illegális másolás megölte a lemezipart. A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége adatai szerint 2004-ben hazánkban összesen hét és félmillió hanghordozót (CD, DVD) adtak el. Azóta folyamatos és drámai mértékű a csökkenés: tavaly az összes eladott hanghordozó száma másfélmillióra zsugorodott. A bevétel hasonló arányban esett: a tíz éve még 8 milliárd forintos piac 2014-re az ötödére csökkent.  
„Mára a koncertezés maradt a fő bevételi forrás, miközben a jogdíjbevételek között elenyésző arányban vannak az online értékesítésből származó díjak” – mondta Varga Miklós. (A fellépéseknek nagyjából a fele önkormányzati – végső soron állami finanszírozású – a másik fele jegybevételes.) Varga az Artisjus jogvédő irodán keresztül kap rendszeresen kisebb-nagyobb összegeket, és feltüntetik a feladót is, ennek ellenére azt mondja, számára nem teljesen ellenőrizhető és követhető a rendszer.  
A 3-4 ezer tagot számláló Artisjus által utalt szerzői jogdíjakat egyébként számítógépes program adatai alapján fizetik: szoftver „figyeli” a rádiókban, tévékben futó összes zeneművet, egyenként lebontva a sugárzások számát,
a szerzőket, a jegyeladási adatokat. Németh Alajos szerint világos kimutatás készül, így tehát alaptalanok azok a feltételezések, hogy a rendszer torzítana valakik javára. Más kérdés, hogy mivel egyre több szerzeményből válogathatnak a szerkesztők, az egyénre jutó tortaszelet nagysága folyamatosan csökken.
A rockzenészekre általánosan igaz, hogy inkább előadók, mint szerzők. Utóbbiak túlélték a váltást az Artisjus jóvoltából, az előadók viszont bajba kerültek. Az ő sorsuk azóta fordult valamivel jobbra, hogy Magyarország is csatlakozott az előadóművészek jogait védő római konvencióhoz, és megalakult a saját érdekképviseletük: a 2004 óta működő Előadóművészi Jogvédő Iroda által az előadók is kapnak pénzt. Ennél a szervezetnél kell bejelenteni és igazolni, ha valaki közreműködik egy produkcióban. Az előadók így két forrásból kapnak pénzt: a lemezeladás után a kiadó royaltyt fizet, az előadói iroda pedig előadói jogdíjat a rádiókban, tévéken sugárzott zenék, videóklipek, élő koncertek után.
Varga Miklós szerint azonban ezek „nevetséges összegek”. „Én mint szerző, akinek van 8-10 dala – melyek közül az Európa a legsikeresebb, ami után a szerzői jogdíjaim 85-90 százaléka származik –, összességében több bevételhez jutok ebből a néhány dalból, mint abból a több százból, amit előadóként jegyzek. Pedig az arányokat tekintve éppen előadóként kellene sokkal több jogdíjat kapnom. Ez persze nem azt jelenti, hogy az Artisjustól hatalmas összegek érkeznének, de ez legalább egy megnyugtató bevétel” – mondta az énekes.     
Pontos adatok híján azt mondhatjuk, hogy a hazai rockszakma 5-10 ezer főből állhat.
Arra a kérdésre, hogy a létszám mekkora hányada érintett az anyagi nehézségekben, Németh azt mondja: szinte a teljes, ha például egy osztrák tangóharmonikáshoz viszonyítjuk a bevételeket. Ez valójában nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy miközben az angol nyelvű piac milliárdos nagyságú, Magyarországon maximum 300 ezer ember vásárol zenét.
A bajba jutott zenészek pályázhatnak az Artisjusnál, mivel a szervezetnek jogában áll nyugdíjtámogatást adni megfelelő pályázat esetén, illetve szociális alapon is. A kéréseket egy 12 tagú testület bírálja el. Ennek ellenére sokan vannak utcán, és sokan nagyon keserves körülmények között tengetik az életüket, mondta Németh Alajos.
Lojzi mindig is a „piacról élt”. Arra a kérdésre, hogy ezen a piacon ma milyenek a lehetőségek, azt felelte: a Bikini, amely 33 éve működik, nyilvánvalóan lépéselőnyben van a most indulókkal szemben. „Aki most végez a rockstúdióban vagy a dzsessztanszakon, annak nagyon meg kell izzadnia, mire eljut odáig, hogy képes megélni a zenélésből. Hiába játszik mondjuk a Megasztárok lemezen, az ilyen munkák nem biztosítják a megélhetést. Az induló zenészeket jellemzően még évekig a szüleik tartják el.”
Az idősebbeknek tehát előnyük van az ismertségükből fakadóan: könnyebben jutnak fellépési lehetőséghez falunapokon, városnapokon, vagy más, önkormányzati rendezvényeken. Ebből nagyjából meg lehet élni, „de ha leesel a színpadról, másnap véged van” – összegezte a jelenlegi helyzetet Németh Alajos.

Olvasson tovább: