Kereső toggle

Felesleges generáció

Külföldre mennének a reményvesztett magyar fiatalok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon megjelent egy „felesleges nemzedék", amelynek tagjaira nincs szükség a hazai munkaerőpiacon, ezért kilátástalannak látják a jövőt. Ez derül ki egy három évvel ezelőtt készült, és mostanra feldolgozott ifjúságkutatásból, melyben nyolcezer fiatalt faggattak. Az eredmények komor, de reális képet festenek egy generációról, és félő, hogy a helyzet csak tovább romlott az utóbbi években. Az anyag egyik kiértékelőjét, Laki László szociológust kérdeztük a részletekről.

A fiatalok életében felmerülő alapkérdések általában a társadalom legfontosabb törésvonalaira mutatnak rá. Helyénvaló ez a megállapítás?

- A szociológia hazai gyakorlata a tizenöt és huszonkilenc év közötti életkorúakat tekinti „fiataloknak". A számukra lényeges kérdések, élethelyzetek és kilátások valóban az össztársadalom legkomolyabb kihívásait fedik le. Folyamatosan, már a rendszerváltás hajnalától készítettünk vizsgálatokat a fiatalokról, így tulajdonképpen az elmúlt húsz év tapasztalatait, úgymond esszenciáját vetjük papírra az anyag feldolgozása során. Ezek a kutatások nagyon átfogóak, jól látszanak az újkapitalizmus alaptrendjei, amelyek kondicionálják a felnövekvő nemzedékek lehetőségeit és korlátait az iskolai felkészülés, az elhelyezkedés, az önállóvá válás, a társadalmi cselekvés és érdekérvényesítés stb. területén. És jól látszik az is, hogy a fiatalok mit gondolnak a reálfolyamatokról, és miként viszonyulnak ehhez a valósághoz.

Melyek voltak a leglényegesebb kérdéskörök?

- Folyamatosan kérdeztük a fiatalokat arról, hogy ők mit tekintenek saját korosztályuk legégetőbb problémájának. A megoldatlan, azaz az állandósult problémák halmazából első, így a legfontosabb elemként a munkanélküliséget, az elhelyezkedési nehézségeket említették. Az összes megkérdezett 38 százaléka az első vagy második helyen jelölte meg ezt. Második helyen van a pénztelenség, az elszegényedés (22 százalék), aztán a létbizonytalanság (18 százalék), a kilátástalan, bizonytalan jövő (szintén 18 százalék), majd a drogok (13 százalék), illetve a céltalanság, a bűnözés és a lakhatás problémái (10-11 százalék) következtek. Jól látszik, hogy a problémahalmaz középpontjában az egzisztenciális nehézségek állnak.

A válaszadók közül mennyien voltak már munkanélküliek?

- A munkaerőpiacra kilépett fiatalok 37 százaléka volt már munkanélküli, vagyis szembesült ezzel az élethelyzettel, és az ehhez kapcsolódó gondokkal és életérzéssel. Természetesen nagyon nagy szórást mutat a felmérés: a nagyobb városokban kisebb - Budapesten 25 százalék körüli - ez a szám, de az észak-alföldi régióban 53 százalék volt az arány.

A mai viszonyokat a válaszadók legtöbbje úgy éli meg, mint egy kiszámíthatatlan, kvázi élhetetlen világot: a jelen bizonytalan, a jövő tervezhetetlen, alkalmasint kilátástalan. Ennek nyilván mindenféle politikai és egyéb következményei vannak és lesznek a közeljövőben. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság és a személyes élet előrelátásának a hiánya a politikai szélsőségek felé sodor(hat)ják a fiatalokat, hiszen napjainkban más pártok nem kínálnak érdemi alternatívát számukra, és az sem véletlen, hogy a drog- és alkoholfogyasztás, illetve a bűnözés erősödését ők maguk is a legsúlyosabb ifjúsági problémák közé sorolják.

A problémák kezelésére sok alternatívát láttunk már az elmúlt húsz évben ifjúságpolitika címszó alatt.
A megkérdezettek szerint mi kell az érvényesüléshez itthon?

- A lehetséges válaszok közül a túlnyomó többség az „összeköttetést" jelölte meg a siker kulcsaként, melynek a „tudás", a „jó diploma", a „kemény munka", sőt a rendszerváltás egyik kulcseleme, a „vállalkozói szellem" is messze alárendelődik. Sokan a főiskolákat és egyetemeket sem csupán az általuk adott tudás, hanem az ott megszerezhető kapcsolati tőke miatt tartják fontosnak. Ugyanis a fiatalok azt tapasztalják, hogy „jó kapcsolatok" nélkül alig találni állást, „jó" köztisztviselői vagy közalkalmazotti állást pedig politikai kapcsolatok nélkül szinte lehetetlen. További problémaként jelenik meg, hogy akik nagy nehezen találnak munkát, azok is félnek, mert bármelyik pillanatban elbocsáthatják őket, illetve a fizetésük közel sem elég arra, hogy aktuális, netán távlatos szükségleteiket realizálják. A középrétegek fiataljai mondjuk meg tudnak ugyan élni, de elköltözni a szüleiktől, saját lakást venni, családot alapítani stb. eléggé nehéznek tűnik, hiszen ez felhalmozásokat kíván, melyre jövedelmeikből csak kevesen képesek. A megkérdezetteknek mindössze egytizede (12 százalék) számolt be arról, hogy családja rendszeresen képes megtakarítani, 44 százaléka csupán esetenként, és ugyanennyien egyáltalán nem tudnak félretenni.

Ehhez képest mégis a család tűnik sok esetben az utolsó mentsvárnak. Mindenki cserbenhagyta volna őket?

- A fiatalok azt látják, hogy a pártok nem a sokuk által is átélt súlyos társadalmi problémák (foglalkoztatás, elszegényedés, létbizonytalanság stb.) kezelésével vannak elsősorban elfoglalva, hanem azzal, hogy - Bihari Mihály alkotmánybírót idézve - a „zsákmányként" elnyert politizálás privilégiumát a politikai eliten belül tartsák. Nem véletlen tehát, hogy legtöbbjük kiábrándult a politikából, és mivel más társadalmi intézményektől (például munkaügy, szakszervezetek, civilek) sem remélhetnek hatékony támogatást érdekeik megjelenítésére, úgy látják, hogy magukra (és családjukra) maradtak. Mindezek az egyéni érdekérvényesítés hagyományos útjai felé terelik őket, ideértve a külföldi munkavállalást is. Bár manapság leginkább az orvostanhallgatókról lehet ilyen híreket hallani, ennél rosszabb a helyzet, mert egyre többen hagyják itt az országot (róluk nincsenek megbízható adatok), és még többen (28 százalék) ezt tervezi. A fő probléma nem az eseti, időleges külföldi munkavállalás, hanem - sok más mellett - hogy végleg kint maradnak. Ez főként a jól képzett, motivált és teljesíteni képes fiatal munkaerőt érinti, melyre itthon is nagy szükség lenne. Emiatt aztán a hazai intézmények (például egészségügy, oktatás, nyugdíjbiztosítás) leépülnek, és szolgáltatásaik színvonala tovább romlik.

A megoldás nagyon is kézenfekvőnek tűnik: élhető országot, élhető társadalmat kell építeni, mert már a huszonnegyedik óra végén járunk. Ehhez a politikai elitnek - két évtized elvesztegetése után - végre le kell ülnie, és konszenzusos alapon ki kell dolgoznia egy hosszú távú „nemzeti programot", melyhez minden kormány tartja magát, ugyanis a jelzett évtizedes trendek négyévenkénti ígérvényprogramokkal nem kezelhetők, főként, ha ezek nem is akarnak egymásra építeni.

Olvasson tovább: