Kereső toggle

A legtitkosabb ország

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kenedi János történész, kutató moderálásával zajlott a héten hiánypótló konferencia a közép-kelet-európai dossziétörvényekről és mágnesszalagokról az OSA Archívumban. Az újság-írókon kívül mintegy ötven ember volt kíváncsi a környező posztkommunista társadalmak múltfeltárási gyakorlatára, amely még inkább rávilágított a hazánkban e témában zajló bohózatra.

A volt szocialista blokk kelet-európai országaiban kialakuló demokratikus kormányok mindenhol a maguk érdeke szerint igyekeztek kialakítani az információs kárpótlás, vagyis az érintett személyek számára történő adatszolgáltatás rendszerét. Ilyen módon a régióban nem alakult ki egységes recept az állambiztonsági iratok feltárására és kezelésére. Sajnos egyik országban alkalmazott módszer sem érte el a legfőbb célt, vagyis a közélet megtisztítása csak részlegesen zajlott le - mondta Dr. Bukovszky László, a cseh állambiztonsági iratokat őrző levéltár vezetője. Csehországban elsősorban a törvényalkotás eszközéhez nyúltak, s itt a legfőbb cél a titkosszolgálati adatok levéltár számára történő átadása volt. 2004-ben aztán egy új levéltári törvény tette lehetővé a teljes körű kutatást. 2008-ra pedig azt is elérték, hogy egy hivatalban gyűjtötték össze a civil és katonai hírszerzés dokumentumait. A 980 ezer emberről szóló levéltári adatok 80-85 százaléka kutatható a cseheknél, ahol ma is népszerű téma a múltfeltárás: csak tavaly több mint 1500 kutató tekintette meg a dokumentumokat.

Szlovákiában 2003 óta a Nemzeti Emlékezet Intézete rendelkezik az átadott dokumentumokkal. Az akták mellett átadásra kerültek a levéltári iratokon kívül különböző segédletek is (levéltári naplók, mágnesszalagok stb.), melyek segítségével könnyebben elő lehet keresni a személyek iratanyagait - mondta el Keszeli Tamás, szlovákiai kutató, hozzátéve, hogy a szlovák iratok több mint 800 ezer személyről tartalmaznak adatokat.

Stefano Bottoni olasz történész előadása után már végképp lemaradva érezhette magát a magyar múlttal szembenézni vágyó hallgató, kiderült ugyanis, hogy keleti szomszédaink óriási hátrányt dolgoztak le az elmúlt 20 évben. Romániában '89-ben oszlatták fel az állambiztonsági szerveket, azonban a rendszer egy enyhébb formában tovább élt, mivel a tisztek nagy részét átvette a katonai titkosszolgálat és az 1990 februárjában alakuló új belső hírszerzés. „A '90-es évek elején ezen szervek működése és ideológiája nagyon hasonlított a régire, nagy volt a személyi és ideológiai folytonosság" - mondta Bottoni. A Ceaucescu házaspár mögött 3,5 millió párttag, 3-400 ezer hivatalos ügynök és besúgó állampolgár, valamint a több tízezres állami apparátus állt, ami súlyos örökségként nehezedett a román társadalomra.

Csehországban Megvolt a politikai akarat

Interjú Bukovszky Lászlóval, a cseh állambiztonsági iratokat őrző levéltár vezetőjével
Kinek köszönhető, hogy Szlovákiában és Csehországban ennyire nyíltan kutathatóvá váltak a titkosszolgálati dokumentumok?
– Elsősorban annak a politikai klímának, amely 2003-ban Szlovákiában kialakult, hiszen ahhoz, hogy a szlovák parlament a feltárást támogató törvényt elfogadja, kellett egy erős politikai akarat és persze társadalmi nyomás.
Mennyire volt egységes a politikai aréna a kérdésben?
– Természetesen volt olyan párt, amelyik kardoskodott ellene, de a kormányzó pártok akkor olyan döntő többséggel rendelkeztek, hogy át tudták vinni a törvényt.
És a társadalom részéről sem volt semmilyen ellenállás?
– Meglepő, de nem volt. Hogy egy kollégámat idézzem: az állambiztonsági lobbi ebben az esetben is attól tartott, hogy a lelepleződések nyomán egyfajta bosszúhadjárat fog indulni. Bizonyíthatóan erre sem Szlovákiában, sem Csehországban nem került sor.
A megismert dokumentumok segítették a történelemértelmezést, a múlttal való szembenézést?
– Az állampárti iratokat kezelő intézeteknek óriási szerepük van a történelemszemlélet megváltoztatásában, hiszen a legújabb kor történelmi interpretációja a legtöbb esetben hiányzik a tananyagból. Éppen ezekből tudhatjuk meg, hogy hogyan alakultak ki, mit okoztak és milyen módon hatottak a társadalom egyes részeire a totalitárius rendszerek. Talán a legfontosabb célunk, hogy a tényfeltáráson keresztül ezt a szemléletet átvigyük a közéletbe.
Voltak olyan konkrét esetek, amelyek megrázták a közvéleményt?
– Természetesen. A média elsősorban információval dolgozik. Egy-két nagy ügy robbant csak ki, melyek néhány nap alatt lecsengtek. Munkánk célja azonban elsősorban nem a szenzációkeltés volt, hanem a tisztánlátás elősegítése. (Arató Júlia)

A hátrány ledolgozása a '90-es évek közepén kezdődött. Az első - a múlt megismerésére irányuló - törvényt egy volt politikai fogoly kezdeményezte, azonban 1996-os koncepcióját három év múlva fogadták el. „10 év után állíthatjuk, hogy a törvény megállta a helyét, felállt egy bizottság, ami szép lassan kezdte átvenni az adatokat. 2006-ig viszonylag kevés anyagot dolgoztak fel, majd az EU-csatlakozás előtt Basescu államelnök kezdeményezésére hirtelen nagyon felgyorsult a folyamat" - ismertette az elmúlt évek folyamatait a kutató. Egy év alatt körülbelül 2 millió állampolgár dossziéit adták át. A vizsgált anyagok Romániában felkerülnek az intézmény honlapjára is, így széles körben meg lehet ismerni a tisztek nevét, közzé is lehet tenni az adatokat, és még a perektől sem kell félni.

A lengyelek is jóval előrébb tartanak az ügynökkérdésben, mint mi, derült ki Krzysztof Persak összefoglalójából. A lengyelországi Nemzeti Emlékezet Intézet kutatója szerint, miközben a rendszerváltást követő években a lengyel politika nem igen foglalkozott a kérdéssel, és a teljes archívumot titkosította, a kommunista párt levéltárát mindenkinek elérhetővé tették. Az átvilágítási törvény végül 1997-ben született meg, melynek alapján a közhivatali személyek múltbéli tetteikről adott nyilatkozatait egyeztetik össze a meglévő dokumentumokkal. A rendszernek köszönhetően 10 év alatt mintegy 400 személyt sikerült „leleplezni".

A munkát nagyban segíti a 2000-ben megnyílt Nemzeti Emlékezet Intézete, amely nem csupán levéltári funkciót tölt be, hanem oktatási tevékenységet is folytat. Ide tartoznak a lengyel nemzet ellen elkövetett bűnökkel foglalkozó bizottságok - például a náci bűnökkel foglalkozó munkacsoportok is. Az intézet így még a lengyel főügyészség munkáját is segíti: 2007 óta ők végzik az átvilágításokat.

A varsói központú intézet mind kiterjedésében (11 vidéki iroda), mind a rendelkezésre álló dokumentumok mennyiségében (88 folyókilométer akta) rendkívül szervezett. Az interneten is közzé teszik valamennyi közhivatalnok aktáit, melyekbe az újságírók gyakorlatilag korlátozás nélkül betekinthetnek. Szemléltetésül az előadó néhány kattintással Lech Kaczynski államfő dossziéját mutatta be a publikumnak. További érdekesség, hogy Lengyelországban az összes kartotéknak mindössze 0,6 százaléka nem titkosított, és még ezeket is ötévente felülvizsgálják, hogy amit lehet, visszaminősítsenek.

A magyar valóságról a Kenedi-bizottság által tavaly megtalált mágnesszalagok feldolgozásán fáradozó egyik munkatárs, Barczi Imre beszélt. Az előzményekhez képest tragikomikusnak tűnő hazai helyzetben már az is nagy eredménynek számít, hogy a számítógépes technikával mágnesszalagokon rögzített adatokat sikerült modern adathordozókra átmenekíteni. Az akció csak informatikai szempontból mondható sikeresnek. 8 hónapos munka gyümölcseként összesen 40 Mbyte-nyi adatot olvastak be, mely körülbelül 10 ezer gépelt oldalnak felel meg. Mindez azonban - egyelőre legalábbis - csak a jövő generációi számára nagy szám, hiszen azt az ötven évet, amikor a dokumentumok titkosítása lejár, meg is kell ám érni. Kenedi János a mágnesszalagokkal kapcsolatban csupán annyit jegyzett meg, hogy a jogutódlás kérdése máig vita tárgyát képezi, még akkor is, ha a kormány a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) főigazgatóját nevezi meg titokgazdának. Kenedi konkrét példákkal is alátámasztotta, miként foglalta le az NBH önkényesen, ellentmondást nem tűrően és sokszor titokban  a rendszerváltás környékén az összes adatot. Ilyen módon jelen pillanatban sem jogszerűen birtokolják a visszatartott dokumentumokat.

Az előadásokat követő kérdések hamar a lényegre tapintottak. Kasza László, a Szabad Európa Rádió korábbi munkatársa több más felszólalóval együtt a korábbi titokminiszterek felelősségét firtatta, hiszen az ő feladatuk lett volna az adatfeltárási koncepció kidolgozása. Talán nem véletlen, hogy az SZDSZ, amely a parlamenti pártok közül egyedüliként foglalkozott komolyabban az ügynökkérdéssel, egyszer sem delegálhatott titokminisztert.

Az akták eltűnésének kérdéskörét később Gulyás József volt SZDSZ-es képviselő is előhozta. Véleménye szerint a magyar kormányzat sohasem érezte feladatának annak kivizsgálását, hogy miként tűnhettek el bizonyos akták. Szlovák szomszédaink ezt sokkal jobban megoldották: a rendszerváltás után megalakult Nemzeti Emlékezet Intézet vezetője, Jan Langos kijelentette: „Én vagyok a törvény," és saját hatáskörében elrendelte, hogy minden kutatható legyen. A dolog működött is. Csehországban pedig 2007-ben mindent visszaminősítettek, kivéve az állambiztonságot fenyegető aktákat.

Magyarországon gyakran hivatkoznak arra, hogy az ügynökökről ilyen szintű anyagokat nem lehet nyilvánosságra hozni, mert az sérti az illető személyiségi jogait. Ennek azonban Lengyelországban és Romániában sincs különösebb akadálya. A média mindenkinek utánajár, és a közvéleményt minden apró információról tájékoztatja, így az ügynökökkel kapcsolatos ügyek sokkal brutálisabbak és nyíltabbak, mint hazánkban. Romániában egyenesen szokássá vált, hogy aki kikéri az aktáját, majd felfedi az őt figyelő ügynök kilétét, az kutatásainak eredményét a saját blogjában közzé is teszi.

(Vígh Gábor, Horváth Máté, Üveges Bálint)

Romániában Elég volt bemutatni a múltat

Interjú Stefano Bottoni olasz történésszel
Mennyire tekinthetőek Romániában a titkosszolgálati adatok, a politikai zsarolás eszközének?
– Napjainkban is bevett gyakorlatnak számít, hogy a pártok ezzel kardoskodnak egymás ellen. A kilencvenes években ez a fegyver még egyoldalúan a posztkommunista párt kezében volt, hiszen csak ők fértek hozzá a régi rendszer titkosszolgálati adataihoz. Ezt természetesen kíméletlenül ki is használták elsősorban a balliberális ellenzékkel szemben. Most, hogy minden oldal hozzájut az adatokhoz, kölcsönös adok-kapok zajlik a pártok között. Sokan már megcsömörlöttek ettôl a közéleti játéktól, mivel úgy gondolják, hogy minden oldalnak megvannak a maga ügynökei, és az adatfeltárás is csak a politika eszköze. Valóban elmondható, hogy az adatfeltárások hatékonysága kifogásolható, de a helyzet sokkal jobb, mint például Olaszországban, ahol ilyen okokkal el sem kezdték az adatok feldolgozását.
Mekkora befolyásuk van a civileknek arra, hogy milyen adatok kerülnek nyilvánosságra?
– Beszélhetünk civil kezdeményezésekről, de alapvetően minden a pártokhoz kötődik. A szó eredeti értelemben olyan, hogy civil szerepvállalás, ezen a területen nem létezik. A 2006-os iratátadási hullám is, melynek keretében 18 kilométernyi anyagot adtak át Romániában, tisztán politikai nyomás következtében valósulhatott meg. Basescu államfő az EU-csatlakozás apropóján siettette a múlttal való szembenézést.
A nyilvánosságra hozatal folyamata mennyiben segítette a múlt feldolgozását, a közélet megtisztulását?
– Az adatfeltárások eredményességét nem a közélet megtisztulása mutatja, hanem a demokratikus rendszer iránti igény fennmaradása. Romániában mindig is jelentős volt a személyi kultusz, az emberek szerették az erős vezetést. Ráadásul a 90-es években, a Ceaucescu-diktatúra után a gazdasági helyzet csak tovább romlott, a társadalom jelentős része évekig nagyobb nyomorban élt, mint korábban. Ha nem indul el egy, a titkosszolgálati adatok feltárására épülő kampány a régi rendszer ellen, akkor a demokrácia valószínűleg rövid időn belül megbukott volna.
Az adatok nyilvánosságra hozása segített a múlt átértékelésében, és rámutatott arra, hogy valójában mi állt a sokak számára virágzónak feltüntetett rendszer mögött. Mai napig is az a legfőbb célunk, hogy a román társadalom ne felejtse el a múltat.
Magyarországon miért nem működik az, ami a szomszédainknál?
– Más a kiindulópont, eltérő a rendszerváltás folyamata, nem történt egyértelmű elhatárolódás. Ilyen módon a társadalmi emlékezet is más. Például az ’56-os forradalomról ma is az a közvélekedés, hogy egy nem kívánt, vakmerő dolog volt. Hiábavaló próbálkozás, aminek csak rossz következményei voltak. Ez még mindig a kádári emlékezet leképeződése, vagyis az „56 tagadása a jövő záloga”-féle gondolkodásmód továbbélése. Az emberekben elmosódnak a határok. A régi rendszerről nem gondolják, hogy rossz volt, s nem tartják a demokratikus berendezkedést sokkal jobbnak. Leginkább a válságos időszakokban látszik ez a fajta megzavarodás. Megszépül a múlt, s a kádári úgynevezett puha diktatúra egyre elfogadhatóbbnak látszik. Pláne, ha az emberek a tömegtájékoztatás eszközein keresztül sem kapnak világos képet a régi rendszer romlottságáról. (Üveges Bálint)

Olvasson tovább: